Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Tízezrek torkából zúgott az éljen” – így fogadta a második világháború európai végét 75 éve a magyar sajtó 

A napokban 75 évvel ezelőtt, 1945. május 8-9-én ért véget a németek feltétel nélküli kapitulációjával, annak berlini és moszkvai elfogadásával a második világháború Európában. Sűrűn telt ez a néhány nap: bár a németek 7-én megadták magukat Reimsben a szövetséges csapatoknak, Sztálin és a szovjetek kérésére a német kapitulációt május 8-án éjjel Berlinben újból aláírták – ez történt moszkvai idő szerint már 9-én hajnalban.

A magyar sajtóban elsőként, május 8-án kedden a Népszabadság elődlapja, a Szabad Nép hozta le címlapján a háború végét, hétfő délután ért el hozzájuk Londonból a német fegyverletétel híre. A kommunisták kerületi pártszervezetei röpgyűléseket tartottak, és végigjárták a várost a hírrel, Budapest elkezdte ünnepelni a háború végét már hetedike délután-este:

„A nép az utcára tódult, zászlók emelkedtek a tömeg fölé, hömpölyögve indult az ár a Hősök tere és a Tisza Kálmán tér felé. A forgalom elakadt, a járdán ácsorgó szemlélődőket magával sodorta a tömeg lendülete. Vörös és nemzetiszínű zászlók lobogásánál magasabbra csapott a lelkesedés lángja. Ismeretlenek ölelkeztek össze, csoportok énekeltek. Először árasztott el mindent az öröm hangja.”

A Szabad Nép 1945. május 8-ai címlapja. Kép: ADT

És valóban, a korabeli beszámolók szerint Budapest népe ekkor „szabadult fel, (…) találta meg hangját és szívét”. A hatalmas pusztítás évei, a fasiszták január-februári budapesti felszámolása után a hónapokig még mindig körülöttünk dúló háború nyomasztó tudata beárnyékolta az igazi örömöt. Kellett némi idő, míg az emberekben valóságossá vált a közel hatéves iszonyatos időszak vége:

„Egy héttel ezelőtt, május elsején, már százezrek gyűltek utcára zászlók alatt, a munka jelvényeivel – de ez is néma tüntetés volt a maihoz képest (…) Ma önfeledt boldogsággá növekedett a lelkesedés. Lapunk szerkesztősége előtt tízezrek torkából zúgott az éljen. Fények dúltak a házakban és fáklyák imbolyogtak az éjszakába hajló késő alkonyatban. Ma fényben úsznak a világ városai. Budapest népe csak kormos fáklyafénnyel s talán a könnyel szemében jelzi, hogy szíve együtt dobban a győzelmet ünneplő városokkal.” (Szabad Nép, 1945. május 8.)

A fenti részlet jól megragadja, hogy május 8. mi is volt pontosan: több mint egy hónappal az április 4-ei felszabadulás, valamint majdnem három hónappal a nácik Budapestről való kiszorítása után az európai győzelem napja már nem rólunk szólt, hanem a nemzetköziség, a közös európaiság dicsőséges pillanata lett. 1945 késő telére-tavaszára már semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a háború a végéhez közeledik, eddigre már javában az újjáépítés megszervezése került a figyelem középpontjába Magyarországon is. Mégis, az emberek tömegesen, spontán lepték el az utcákat nem saját maguk jóval korábbi, hanem a közös európai béke május 8-ai megszületése miatt.

Tömeg a Pusztaszeri borház előtt a VII. kerületi Jósika u. 28-nál. Kép: Fortepan / Jurányi Attila

Napról napra jöttek a hírek az utolsó német csapatok felszámolásáról és arról, hogy a 9. amerikai hadsereg például az északnyugati harctereken „már nem foglalkozik egyébbel, mint a foglyok és a hadianyag számbavételével”. A háború végének kimondása előtti napokban egyedül Koppenhága kikötőjében mintegy száz német hajót foglaltak le, május 2-ig Berlin területén összesen 134 ezer német tiszt és katona esett fogságba, aztán hatodikáig négy nap alatt már kétmilliónál többen adták meg magukat. Elesett Hamburg, Dánia felszabadulása a küszöbön állt, Csehszlovákiában is a „végső harcok” zajlottak, ráadásul közben Hitler halála után Göbbels és családja is öngyilkos lett.

 „Végelgyengülésben adta ki páráját a fasiszta fenevad és végelgyengülésben múlt ki a háború, már hetek óta agonizált és éppen úgy bekövetkezhetett volna a fegyverletétel két héttel ezelőtt, mint három nappal később. (…) És ha némileg túlzás és tájékozatlanság is volt a meglepő felkiáltás, amelyet e sorok írója a háború befejeztének hírére valakitől hallott: „hát még tartott?” – mégis érthető és megmagyarázható volt ez a csodálkozás. Valóban ez a háború és a német nácizmus úgy ért véget, mint a lyukas hólyag, amely – kiszállván belőle a levegő – lassan, szinte észrevétlenül végül egészen leappad”

– írta Száva István, a Népszava felelős szerkesztője, a Szociáldemokrata Párt országos vezetőségének tagja a lap május 9-ei számának vezető cikkében. Ezek a hatéves szörnyűség utolsó mozzanatai, az európai háború felszámolásának hetei, napjai voltak. Fokozatosan, de biztosan elmúlt a veszély – sorra jelentek meg a Népszava hasábjain május első napjaiban olyan mondatok, mint például hogy „az északolaszországi frontról sem lesz több haditudósítás lapunkban!”, vagy „egyébként Fiumét is elfoglalták”.

A Népszava pár nappal ezelőtt, május 6-ai, vasárnapi számában jelentette be, hogy megszünteti külön katonai rovatát, mert „a valóságban tulajdonképpen nem katonai, hanem csak rendőri intézkedésekre van szükség a még elszórtan ellenálló nácihordák lefegyverzéséhez”. A háború ügyét hatodikai számában már hasonlóan lezártnak tekintette a Magyar Nemzet is:

„Az európai háború szombaton, május 5-én, az angolszász seregek és a német katonai erő maradványai között véget ért. Már csak a Vörös Hadsereg és egyes, teljesen körülzárt, elszigetelt német csapatok közötti csatározásokról lehet beszámolni, ezek azonban alig nevezhetők háborúnak. Lehet, hogy még vasárnap, alig egy héttel azután, hogy Hitler halálhírét és Mussolini kivégzését közölték a világgal, a harcok hivatalosan is véget érnek, de majdnem bizonyos, hogy nem tarthatnak május 9-ikénél tovább, amely nap éppen ötödik évfordulója lesz annak, hogy Hitler és kormánya orvul rátámadt Belgiumra és Hollandiára.”

1945 Magyarország, Budapest V. Kossuth Lajos tér, Parlament. Kép: Fortepan / Vörös Hadsereg

A háború lezártával, a zsidóság erkölcsileg megindokolhatatlan elnyomatásának végével aztán fel-felbukkant a német-sváb kollektív bűnösség gondolata – például a Népszavában május 8-án cikk jelent meg a Nógrád megyei Berkenye község lakosainak panaszáról azt illetően, hogy a földigénylők között megjelentek a  jómódú svábok, akik „nem éppen magyarhangzású” nevű embereket választottak meg a helyi ötfős földkiosztó bizottságba.

„Magyarország új társadalmi és gazdasági berendezkedés előtt áll és hogy felépíthessük a holnap új magyar társadalmát, a méltányosság és az igazságosság alapjaira kell helyezkednünk, az uj társadalmi rend felépítésének útját nem torlaszolhatjuk el tudományosan alig igazolható fajelmélettel. Ne dobjuk bele a magyar közéletbe a faji kérdés tűzcsóváját most, az újjáépítés kezdetén.

Magyarország most átalakulóban van demokratikus országgá. Aristoteles írja, hogy a demokráciák alapja az erény; hozzátehetjük: a demokráciák alapja az erényen kívül az igazság. Akkor kell büntetni valakit, ha a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetet követ el, de büntetéssel sujtani valakit azért, mert ilyen vagy amolyan fajúnak, népiségünek, vagy felekezetűnek született, barbár és esztelen.” (Magyar Nemzet, 1945. május 8.)

Bár a Magyar Nemzet ez idő tájt egyértelműen a mindenfajta faji alapú ítéletalkotás ellen teszi le a voksát, végül kevesebb, mint egy évvel később, 1946 januárjában megindult a magyarországi németség több mint kétszázezer embert érintő szervezett kitelepítése Magyarországról.

1945 májusában azonban még semmilyen, a jövőt illető kérdést nem döntöttek el – a katonai események fokozatos eltűnése az újságokból, a világháború lezárulta és az annak nyomán megjelenő új világ lehetősége nem jelentette azt, hogy a békés hátradőlés és a nyugalom időszaka kezdődik el.

A világháború az újonnan felmerülő politikai kérdéseken túl romos városokat, 350 ezer elesett magyar katonát, és közel félmillió, nagyrészt a holokauszt áldozatául eső civil halottat hagyott maga után.

Népességarányosan a negyedik legnagyobb veszteséget szenvedett országként fejeztük be a háborút, a lakosság közel tíz százaléka odaveszett, megsemmisült több tízezer budapesti lakás, álltak a gyárak, és romokban volt a vasút.

1945. Magyarország, Budapest I. a Széchenyi Lánchíd és a pesti Duna-part a budai Várból nézve. Kép: Fortepan / Military Museum of Southern New England

Az újjáépítési munkálatok szükségessége mellett a Népszava és a Szabad Nép, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt pártlapjainak szerzői a munkások érdekei mellett szólaltak fel:

 „A béke megszületéséig még hosszú időnek kell eltelnie és még sok munkát kell elvégezni. Nincs addig béke, amíg Budapest és az ország városai és falvai romokban hevernek, amíg a gyárak nem tudnak dolgozni, amíg a közlekedés nem működik kifogástalanul, amíg a bérek és árak arányba nem jutnak egymással, hogy a munkás, a dolgozó nagyobb falat kenyérhez jusson, mint jut ma, jutott az álbéke korszakában, sőt, amilyenhez jutott az első világháborút megelőző, ma oly gyakran hamisan idealizált időben.

Demokratikus, szabad, független és boldog Magyarországot akarunk és akar ebben az időben minden becsületes ember, de ehhez munka kell, megfeszített, hihetetlenül sok munka, hogy fölépíthessük azt és még többet, mint amit a náci barbarizmus és a nyilas banditizmus elpusztított. Erre a munkára kell összefogni minden építőerőt, mert csak így volt értelme annak az óriási áldozatnak, amelyet hoznunk kellett.”

Május 8-án az éledező ország lakosai még semmit nem tudtak az elkövetkezendő évek megtorlásairól, a totalitárius sztálinista diktatúra kiteljesedéséről és a Rákosi-éra kíméletlen szigorúságáról. Bár ekkor még néhány évvel Rákosi Mátyás hatalomra kerülése előtt járunk, a Népszava és a Szabad Nép hasábjain az ünneplő tömegről beszámoló tudósításokban megindult Rákosi személyi kultusza, egyből Sztálin és a magyarországi szovjet megszállás egyik főparancsnoka, a Budapest ostromában is központi szerepű Rogyion Jakovlevics Malinovszkij éljenzése mellett:

„A Nemzeti Színház balkonján csontos, erős munkás beszél:
– Irány a Nagykörút… aztán le a Vörös Hadsereg emlékművéhez.
Most már többen vagyunk. Még többen. Az emberhullámok örvényt vetnek Sztálin magasra emelt képe alatt.
– Élj-jen a bé-ke! Él-jen a Vörös Hadsereg! Éljen Sztálin – hangzik tízezrek ajakáról. (…)
A tömegben felharsan egy név, amely egyet jelent Budapest szabadságával, amelyet megtanult mindenki, megtanult milliónyi ember, aki megmenekült a fasiszta hóhérok roppant kínzókamrájából. Ez a név dörög most ezrek ajakán:
– Éljen Malinovszkij, éljen Malinovszkij, éljen Malinovszkij!
A fiatal, erős, zengő hangok kiáltása átzeng az egész tömegen. Minden ösztönös itt. Semmi sincsen kimérve, kiokoskodva, kiszabva és mégis minden monumentális, minden duzzad az erőtől, minden kacag, örül…
– Éljen Rákosi, éljen Rákosi! Éljen a Magyar Kommunista Párt!”

Utólag persze akármilyen vészjóslók ezek a beszámolók, ekkor májusban még minden lehetőség megvolt egy valóban virágzó, békés és demokratikus Magyarország létrejöttére.

Rövid, de felszabadító erejű köztes időszak volt ez, melyben a halottak halmai és a gyász mellett valami furcsa, abszurd öröm uralkodott az emberekben a saját túlélésük okán.

Az élet viharos erővel indult újra, egymást érték az újságcikkek az újrainduló zálogházakról, a frissen engedélyezett zsemlesütésről, az elrabolt és tönkrement hajóállomány ellenére megindítani kívánt dunai hajózásról.

1945. Magyarország, Budapest VII. Dohány utca 48. Kép: Fortepan / Berkó Pál

„Ha az áramszolgáltatás megengedi, még május hónapban megindul a földalatti járat is” – írja a Magyar Nemzet a kisföldalattin végzett munkálatokról, de beszámolnak a nagy „könyvhiányról” is, a lap szerint a háború utolsó évében tízmillió könyvet pusztított el a nyilas rémuralom – most, hogy van idő és lehetőség olvasni, egyszerűen nincs elég könyv Budapesten.

Nehézkesen, de próbálták megszervezni Budapest zöldséggel és egyéb élelmiszerekkel való ellátását, elindult a vidékről fővárosba „batyuzás”, és virágzott a feketepiac, ezeket többek között a vasúti közlekedésre jogosultak körének korlátozásával próbálták megfékezni. Aki tehette, apróhirdetésekben kereste eltűnt, elhurcolt hozzátartozóit, vagy bárki olyat, akinek információja volt az eltűntekről, mások már ezen a fázison túl voltak, és – már ha olyan szerencsések, hogy megmaradt – négyszobás lakásukat inkább kisebbre, kétszobásra akarták cserélni, mondván már nincs szükségük akkorára…

Egy biztos, ha sajogva és megtépázva is, az élet feltartóztathatatlanul robogott tovább, és 1945. május 8. az ünneplésé – ezekben a napokban monumentális erővel söpört végig az országon és egész Európán a több évnyi kegyetlenség várva-várt végének híre.

Az emberek május 7-8-9-én újra meg újra az utcára vonultak éljenezve – először még csak spontán, aztán fokozatosan egyre szervezettebb formában is megünnepelték egy fényesebb és szabadabb jövő lehetőségét.

Ma már tudjuk persze, hogy a németek 1945. májusi kapitulációját követően a világháború lezárultával nem jött el az új aranykor a magyar történelemben, de talán május 8-án nem is ez a lényeg: a fasiszta rémuralom utolsó maradványainak eltűnésével a túlélők, köztük a zsidóság maradéka is lehetőséget kapott az életre, nálunk és Európában mindenütt. Hatévnyi rettegés után a féktelen örömhöz ez már bőven elég –  ebben a szellemben érdemes emlékezni arra, mi történt 75 évvel ezelőtt, 1945. május 8-án.