„Az egész magyar gazdaság bajba kerül…

komoly munkanélküliségi hullám fenyegeti az országot.”

(Orbán Viktor, 2020. március 16.)

E cikksorozat első részében a jelenlegi válság okait részleteztem, ahogy írtam, a borúlátás sajnos indokolt. Különösen azért, mert az elmúlt évek prociklikus gazdaságpolitikája miatt sem a fiskális politika (kormányzat), sem a monetáris politika (MNB) kezében nincsenek erős eszközök a válság tompítására. Az alábbiakban azt vázolom, hogy mit tehetne a kormány, illetve az állam, és azt, hogy miért van eszközök híján a mai magyar intézményrendszer egy kettős, egyszerre kínálati (termelési) és keresleti sokk kezelése érdekében.

A kínálati oldal

A kínálati sokk kezelésére az államnak nincs túl sok eszköze, de dolga van vele. Nem tudja pótolni sem a meg nem érkező alkatrészt vagy alapanyagot, sem a kieső munkaerőt. Aggodalomra nincs ok, megteszik ezt a vállalatok. Ők ugyanis elemi szinten érdekeltek a termelési költségek csökkentésben, márpedig a hiányzó anyag vagy félkész termék és a kieső munkaerő mind-mind növekvő termelési költségként jelenik meg a könyvelésben.

A cégek azonnal elkezdenek helyettesítő termékeket, alternatív utakat keresni, technológiát vagy akár profilt váltanak, alkalmazkodnak. Mármint azok, amelyek nem érintettek a másik oldali sokk, a kereslet drasztikus csökkenése által. Lássunk egy példát!

Adott mondjuk egy fertőtlenítőgyár, amelyik szüneteltetni kénytelen a termelését, mert a járvány miatt nem érkezik meg a kínai alapanyag. A kereslet e termékre, mint tudjuk, óriásit nőtt, a cég vezetése eget-földet megmozgat, hogy azonnal találjon olyan beszállítót, amely pótolni tudja a kieső kínai importot. Belföldről, külföldről, akárhonnan, akár drágábban is, mindegy, csak minél gyorsabban.

Ez a cég maximum csökkentett munkaidőt javasol a dolgozóinak, vagy készenléti állományba helyezi őket, de nem küldi el, nem csökkenti a fizetésüket (vigyáz rájuk, mint a hímes tojásra), mert ha megtörténik az alkalmazkodás (talált másik beszállítót), akkor azonnal szüksége lesz rájuk. Nem kicsit, nagyon.

Sajnos nem minden cég rendelkezik akkora tartalékkal, amely gond nélkül fedezi az alkalmazkodás költségeit, ideértve a kényszerszünetben éppen nem foglalkoztatott munkavállalók munkabérét (nem a nem-foglalkoztatás a gond önmagában, hanem a nem-termelés, ami miatt aktuálisan nincs bevétel).

Azt is fontos szem előtt tartani, hogy a termelési lánc elakadása jelenleg sok esetben éppen a járvány terjedését megakadályozó intézkedések miatt következik be, lásd például a határok lezárása és a határátkelőknél feltorlódott közúti szállítás. A kormány felelőssége a vírus terjedésének megakadályozása, de az is, hogy a termelni tudó vállalatok (ahol van kereslet) termelése csak a szükséges mértékben akadozzon a korlátozások miatt.

A kínálati oldal alkalmazkodását – azon kívül, hogy segíti a kutatást és fejlesztést, és azoknak az innovációknak, technológiai újításoknak az elterjedését, amelyek gyorsítják az alkalmazkodást –, azzal tudja segíteni az állam, ha áthidaló kölcsönöket (rövid távú likviditási hitelt) nyújt, vagy arra ösztönzi a kereskedelmi bankokat (a központi bank, de akár jogalkotással a kormány), hogy ilyeneket nyújtsanak.

A technológiai váltás vagy az új beszerzési utak támogatása sokféle eszközzel történhet. Lehet koncentrált technológiai kutatócsoportokat (hub) létrehozni a magánszereplőkből és támogatni (előírni!) az innovációk, új technológiák megosztását, lehet több közpénzt költeni alapkutatásra, stb. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni azt is, hogy nem elég az alkalmazkodást elősegíteni, de a kormányzatnak tisztában kell lennie az alkalmazkodás (technológiai váltás) okozta gazdasági, társadalmi, politikai következményekkel is.

Tisztában kell lennie azzal, hogy ezeknek az államilag elősegített változásoknak  milyen következményei lesznek, és az ő dolga a negatív hatások, csökkentése vagy kivédése. Ahogy az elemzés első részében írtam, a két legerősebb alkalmazkodási folyamatnak, vagyis a távmunka növekedésének és a robotizáció felgyorsulásának egyaránt vannak negatív társadalmi-politikai következményei – pl. a dolgozói kizsákmányolás, a technológiai munkanélküliség növekedése). Ha a kormányzat ezekkel nem számol, és nem próbálja őket orvosolni, akkor annak súlyos ára, társadalmi költsége lehet a nem túl távoli jövőben.

A keresleti oldal

A keresleti sokk kezelése sokkal egyszerűbbnek tűnik, hiszen erre van gazdaságpolitikai eszköztár és jól bevált forgatókönyvek is akadnak. Az állam kifejezetten könnyen tudja a makrokeresletet szabályozni (növelni, ha akarja – keresleti expanzió, illetve csökkenteni – keresleti restrikció), pontosabban könnyen tudja, bizonyos feltételek teljesülése esetén.

Leegyszerűsítve a dolgokat kb. két és fél eszköz adódik. Az egyik a költségvetési politika. A keresletcsökkenés ellenszereként az államnak növelnie kell a háztartások jövedelmét, hogy azok többet tudjanak fogyasztani. A kormány az adók csökkentésével vagy a pénzbeli transzferek (szociális ellátások) növelésével növelni tudja a rendelkezésre álló jövedelmet, ami megteremti az elméleti lehetőségét a fogyasztás növekedésének.

Nem teljesen mindegy azonban, hogy kiknek növeli a kormány a rendelkezésre álló jövedelmét.

A makroadatok ugyanis azt mutatják, hogy minél inkább az alacsony jövedelmű társadalmi csoportoknak, annál inkább fogyasztásnövekedés lesz az eredmény, minél inkább a magas jövedelmű csoportoknak, annál kevésbé. Jó példa erre az egykulcsos jövedelemadóra való áttérés (2012-2013), ami a magasabb jövedelműek rendelkezésre álló jövedelmét növelte, de fentiek okán csak részleges fogyasztásnövekedést eredményezett.

A modern gazdaságokban a kereslet csökkenésének részlegesen gátat szab egyfajta automatizmus. A munkájukat és munkajövedelmüket elveszítő munkavállalók – válság esetén tömegesen^[1] –, munkanélküliként szociális transzferre jogosultak (Magyarországon álláskeresési járadék^[2]). A jogosultságnak vannak feltételei, a járadéknak folyósítási időtartama (Magyarországon botrányosan rövid: maximum 90 nap) és csupán a korábbi átlagkereset 60%-át teszi ki, de a válság miatt munkájukat elvesztők jelentős része számára rövid távon (részleges) jövedelempótlást jelent.

Az állam mint a keresleti oldal fontos szereplője

Úgy is lehet növelni a csökkenő keresletet, ha a kormány maga áll be a kieső magánkereslet helyére, és kezd többet költeni. Az 1929-33-as Nagy Gazdasági Válság (Great Depression) idején praktikusan – részben – ez volt Keynes javaslata, illetve a konkrét megoldás, amit Roosevelt a New Deallel megvalósított. Azzal, hogy az állam többet költsön, mint amennyit a gazdaság normál működése idején szokott, nincs semmi baj, de ez kicsit problémásabb, mint a háztartásokat magasabb fogyasztásra ösztökélni.

Technikailag bonyolultabb:

1) Tegyük fel, hogy butaságra nem akarunk költeni (nem kezdünk el 5000 fős településeken 3000 fős stadionokat építtetni csak azért, hogy az építőipar ne omoljon össze). De a nem butaságból is rengeteg van, el kell dönteni, hogy mire költsünk – jó lenne olyasmire, ami tényleg kell, ami előre visz: vegyük például az energiahatékonysági beruházásokat…

2) De az nem úgy működik, hogy akkor holnap veszünk X db energiahatékonysági beruházást a piacon, mintha almát vennénk. Van egy bűvös szó arra, hogy az állam hogyan vásárolhat: közbeszerzés. Az állami vásárlások növelése mindig egy hosszú vita (alkufolyamat) eredménye lesz, egyáltalán nem biztos, hogy végül nem stadionok épülnek (energiahatékony stadionok persze), és mire a döntésből megvalósult beruházás lesz, addigra az ovis gyerekek már iskolássá cseperednek.

A felmerülő problémákon túl azonban ott van az a nem elhanyagolható érv is az állami vásárlások növelése mellett, hogy ez erősebb ösztönzést adhat a keresletnek, mint a háztartásoknak juttatott plusz forrás – hiszen azt nem feltétlenül teljes egészében költik fogyasztásra. Továbbá  az állam célzottan tud beavatkozni, és emiatt konkrét ágazatokat (piacokat) tud plusz kereslethez juttatni, míg a fogyasztók költései a szokásos szerkezetben szétterülnek a gazdaságban (ez Magyarország esetében persze ellenérv is lehet).

A koronavírus-járvány okozta visszaesés gyorsasága és a válság várható mélysége miatt azt gondolom, hogy ebben az esetben a kereslet csökkenésének megállítása, illetve a kieső kereslet pótlásának elsődleges és azonnali eszköze a háztartások rendelkezésére álló jövedelem növelése kell, hogy legyen.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az állam ne kezdhetne többet költeni. Ez utóbbi eszköz tehát időigényes, hatása később jelentkezik a piacokon, de így jól kiegészítheti az első eszközt, és alkalmat adhat arra, hogy célzottan olyan területek (piacok) állhassanak gyorsabb növekedési pályára, amelyek a jövő gazdaságának húzóágazatai lehetnek.

Ebben az értelemben egyetértek Matolcsy Györggyel, aki azt mondja, hogy fogjuk ezt fel lehetőségként és „gyorsítsunk”: indítsunk el bérlakás-építési programot, digitalizáljunk és zöldítsük a gazdaságot. Egyetértek, de azért azt megjegyezném, hogy kedves Matolcsy úr, 10 éve kormányoznak, örülök, hogy felismerte, hogy nem a stadionok alapozzák meg az ország jövőjét, de kérem, szóljon erről valaki a főnöknek is!

A keresletélénkítés korlátai

A kormány mozgásterét, azaz a keresletélénkítésre fordítható összeg nagyságát azonban korlátozza néhány tényező. Az könnyen belátható, hogy egy gazdasági válság nem csak bizonyos kiadásokat (szociális kiadások, munkanélküliségi juttatások összessége) növel meg automatikusan, de bizonyos bevételeket is automatikusan csökkent. Az államok recesszió idején csökkenő adóbevételekkel kell, hogy számoljanak.

Ha csökken a termelés és az értékesítés, akkor csökken az ÁFA-bevétel, csökkennek az egyéb fogyasztási adóbevételek, ha csökken a munkavállalók jövedelme (munkanélkülivé válnak), akkor csökken a személyi jövedelemadó bevétel, ha csődbe megy a vállalatok egy része, akkor csökken az általuk befizetett adóbevétel, stb-stb. Egyfelől tehát automatikusan növekvő kiadások és további kiadásnövelési elvárás, másfelől csökkenő adóbevételek.

Mit tehetnek ilyenkor a kormányok? Nos, ez nagymértékben attól függ, hogy milyen költségvetési pozícióban (államháztartási szinten) éri őket a válság. Ha deficites volt a költségvetés, akkor nehezebb többet költeni, mivel már eddig is többet költött a kormány a bevételeknél, míg ha szufficites, akkor a csökkenő bevételek ellenére is nagyobb a mozgástér.

Jelentős szufficit, többlet esetében még az is előfordulhat, hogy külső forrás^[3] bevonása, azaz eladósodás nélkül jut forrás a növekvő kiadásokra és a szükséges keresleti élénkítésre.

Deficit esetén – és minél nagyobb a deficit, ez annál inkább igaz -, a szükséges plusz kiadások finanszírozása külső források bevonásával lehetséges. A következő ábra szerint Luxemburgnak, Máltának és Hollandiának nagy, míg Magyarországnak, Spanyolországnak, Franciaországnak vagy Ciprusnak sokkal kisebb mozgásteret enged a költségvetés (legalábbis a 2018-as adatok alapján). Itt jegyezném meg, hogy a GDP arányos 3%-os államháztartási hiányra vonatkozó úgynevezett maasrichti (konvergencia-) kritériumot el lehet és kell időlegesen felejteni (mentesítési záradékként március 20-án el is fogadták a szabály felfüggesztését), az élet éppen felülírja annak alkalmazhatóságát.

A 2019-es magyarországi GDP arányos államháztartási hiány várhatóan nem tér el jelentősen a 2018-as adattól: 2020 elején 2,1% körülinek látszott a deficit. A magyar kormány tehát messze nincs olyan jó helyzetben, mint a szomszéd államok közül például Ausztria, Szlovénia vagy Horvátország.

Nem véletlen, hogy ezek az országok már be is jelentették nagyszabású válságkezelési programjaikat, miközben a magyar kormány még az „átgondolás” fázisánál tartott.

Az állam eladósodásának körülményei

De mit tesz, mit tehet egy állam, ha plusz kiadása támad, ugyanakkor nem telik rá „saját zsebből”?

Ha az állam kölcsönkér, hogy többet költhessen a rendelkezésre álló adóbevételeknél, az technikailag alapvetően állampapírok eladása révén valósul meg (esetleg direkt kölcsön révén). Amikor diszkont kincstárjegyet vagy államkötvényt vásárolunk, akkor rövidebb vagy hosszabb időre kölcsönadjuk szabad forrásainkat, pénzünket az államnak, aki ezért kamatot fizet.

Hogy mennyi kamatot fizet, az attól függ, hogy mennyire könnyen vagy mennyire nehezen adjuk éppen neki oda a megtakarításunk. Ha nem nagyon van alternatíva, mert például a bankbetétek alig kamatoznak, a vállalatok nem nagyon bocsátanak ki kötvényeket, a részvénypiac bizonytalan, és a reáleszközök ára is esik (ingatlanárak például), vagy ha nagyon megbízható, azaz jó adósnak tartjuk, akkor nem kell nagyon magas kamatot fizetnie. Ellenben ha van számos magasabb hozammal kecsegtető alternatíva, vagy meglehetősen rossz híre van államunknak mint adósnak, akkor magas kamatot kell fizetnie, ha azt szeretné, hogy neki adjunk kölcsön.

Jelenleg Magyarországon attól nem kell tartania a kormánynak, hogy magas hozamú alternatív megtakarítási formákkal kell versenyeznie. A mesterségesen alacsonyan tartott jegybanki alapkamat, a kötelező magánnyugdíj-pénztárak, a lakástakarék-pénztárak bezárása már eddig is a magyar államkötvény felé terelte a megtakarításokat. Az eddigi „versenytársakat”, a befektetési alapokat (ezek bizonytalan és/vagy eső piacok) és az ingatlant a válság most üti ki éppen^[4].

A kormány eddig is mindent elkövetett, hogy minél magasabbra növelje a hazai államadósságon belül a forintkitettséget (forintban fennálló tartozást), és ezen belül is a lakossági tulajdonban lévő állampapírok arányát^[5]. Az úgynevezett szuperállamkötvény (MÁP+) az elmúlt időszakban elég jól teljesített, és bár a legutóbbi időben megtorpanni látszott, de ez messze nem jelenti azt, hogy elfogyott volna a magasabb jövedelmű háztartások „állampapírosítható” pénze.

A hazai megtakarítások bevonása tehát az állam frissen jelentkező többletkiadásainak finanszírozásába nem tűnik megvalósíthatatlannak, főként, ha magas jövedelmi decilisekben (a fő megtakarítók körében) nem csökken jelentősen a jövedelem, viszont a fogyasztás-megtakarítás arány módosul.  (Erről az előző részben írtunk: a megtakarítások a mesterséges keresletkorlátozások és az óvatosság miatt növekednek).

Ha a hazai megtakarításokat nem sikerül mobilizálni, vagy egyszerűen nincsenek, akkor külföldi megtakarítókhoz fordulhat a kormány. A külföldi megtakarítás nagy volumenű bevonása azonban esetükben nem olyan könnyű. Részben azért, mert bizonyos források bevonása a jelen kormány számára elképzelhetetlen (IMF-hitel), részben mert ellentétes az elmúlt évek törekvéseivel, vagyis a magyar államadósság forintalapúvá tételével.

De ha minden kötél szakad, és nincs más, akkor marad a devizaalapú államkötvény-kibocsátás, azaz a külföldi megtakarítók szabad forrásainak bevonása a hazai finanszírozásba a nemzetközi piacokon. Itt azonban már vannak erős versenytársak: jobb hozamot ígérő és/vagy biztonságosabb ajánlatok. Hogy mást ne mondjak: Németország és Hollandia éppen „koronakötvények” (koronavírus-kötvény) kibocsátását tervezi. A magyar adósbesorolás nem rossz ugyan, de a GDP arányos államadósság mutató^[6] csak a középmezőnyre elég.

Eközben nemzetközi válsághelyzet miatt jobb mutatóval rendelkező és/vagy nagyobb, erősebb gazdaságok is kölcsön fognak kérni a nemzetközi piacokon.

Ha Önök szabad forrással rendelkező befektetők lennének, akkor vajon kinek adnának szívesebben kölcsön: Ausztriának vagy Magyarországnak? A jó válasz persze nem az, hogy Ausztriának, hanem az, hogy attól függ, hogy ki milyen kamatot hajlandó fizetni érte.

Mert azonos kamat mellett lehet, hogy Ausztria vonzóbb adós, de ha a magyar állam 6%-ot fizet, az osztrák pedig csak 3%ot, akkor mindjárt vonzóbbá válik a kockázatosabb magyar államkötvény. A tanulság tehát az, hogy a nemzetközi tőkepiacokról is bevonhatóak források, csak magas kamatfelárral.

Az államadósság növekedésétől ebben a helyzetben nem kell tartani. Nem mintha nem jelentene plusz terhet a jövőben a jelen adósságnövekedése, természetesen plusz terhet fog jelenteni. De egy elhúzódó gazdasági válság, amely a humántőke és a fizikai tőke romlását, szociális válságot eredményez, még nagyobb terhet jelent.

Ráadásul az anticiklikus, vagyis válság esetén a kiadásokat akár az adósságnövekedés árán is növelő, költségvetési politika azon a megfontoláson alapszik, hogy az így indukált helyreállítási és növekedési periódusban emelkedő adóbevételek fedezik a kamatfizetést, és lehetővé teszik az adósságállomány csökkentését. Magyarország esetében is ez történt az elmúlt években. Az más kérdés, hogy a magyar „adós-pozíció” jobb is lehetne, ha az elmúlt években alacsonyabb költségvetési deficittel dolgozott volna a kormány.

Természetesen elméletileg nem csak a kormány, de az önkormányzatok is élhetnek a deficit, vagyis az eladósodás terhére történő élénkítés eszközével, ám a ma érvényes jogszabályok szerint igen korlátozott mértékben.

Az önkormányzatok eladósodását ugyanis a kormány szigorú kontroll alatt tartja. A 2011-2014 között lezajlott önkormányzati adósságkonszolidációt követően, amikor összesen több mint 1300 milliárd forintnyi önkormányzati adósságot vállalt át a központi kormányzat, főszabályként bevezetésre került, hogy az önkormányzatok költségvetési rendeletében működési hiány nem tervezhető.

Kiegészítő szabályként pedig 2012. január 1-jétől az önkormányzatok csak fejlesztési célú adósságot hozhatnak létre, és azt is csak a kormány előzetes jóváhagyását követően^[7].

A jelen koronavírus-válság, úgy vélem, ezeket a szabályokat is felülírhatja, és szükségessé válhat – akár korlátozott időtartamra – az önkormányzatok eladósodásának engedélyezése.

Hogy a pótlólagos források előteremtésében milyen szerepe lehet a jegybanknak, illetve hogy a Magyar Nemzeti Bank miként vállalhat részt a kieső kereslet pótlásában, arról a cikksorozat következő részében fogok írni. Szintén a következő részben fogom értékelni az eddigi kormányzati és jegybanki lépéseket, és teszek magam is javaslatokat a válság kezelésére.