Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Készek voltunk, készek leszünk? – A rabszolgatörvény elleni tüntetésekről

Életünket, szokásainkat és hagyományainkat az idő – a napok, hetek, évek – ciklusai szerint szervezzük. Ilyen ciklust jeleznek az évfordulók is: azok a pillanatok, amikor megállítjuk a könyörtelenül előre haladó időt, hogy megértsük a múlt eseményeit. Most, a rabszolgatörvény és az azt követő tüntetések első évfordulója körül ideje, hogy visszatekintsünk.

Nálam nagyobb tudású emberek számadása után én a január 5. és 19. közötti tüntetéseket szervező csapat tagjaként osztanám meg tapasztalataimat és megfigyeléseimet. Nem vagyok semmilyen politikai párt vagy szakszervezet tagja, a tüntetések alatt sem voltam, szerepem az események során véletlenszerűen alakult. Csupán aktív állampolgár voltam és maradok mindig is, akit aggaszt, amikor igazságtalanságot lát.

Kezdjük a nyers valósággal! Első ránézésre a tüntetések eredménytelennek bizonyultak: a törvény hatályba lépett, és a Fidesz szemlátomást következmények nélkül megúszta az egészet. A tüntetéseket követő európai parlamenti választásokon az állampolgároknak lehetőségük nyílt, hogy a szavazófülke biztonságában fejezzék ki felháborodásukat; a Fidesz mégis éppolyan elsöprő sikert aratott, ahogy korábban már megszoktuk tőle. Több – ennek köszönhetően ünnepelt – vállalat és önkormányzat megtagadta ugyan a törvény alkalmazását a gyakorlatban, de még ez az ellenállás is összességében eredménytelen és káros. Ezek a különálló erőfeszítések hibás stratégiát tükröznek, amely tovább növeli az egyes munkavállalók közti különbségeket, és gyengíti a szolidaritást.

Miért tüntetne a Tesco dolgozója a törvény ellen, amikor a Tesco biztosítja, hogy nem fog élni a törvény adta lehetőséggel? Miért ünnepelnénk, hogy a különböző szektorokban, ágazatokban dolgozó munkások még inkább elszigetelődnek, amikor az egész törvény eleve igazságtalan?

Mégis, a rabszolgatörvény elleni tüntetések értékelésénél túl kell lépnünk azon a bináris szemléleten, amely csak azt kérdezi, hogy a törvényt visszavonták-e, vagy hatályban maradt. Az 1905-ös szentpétervári sztrájkok és mészárlás okai kutatva Rosa Luxemburg hamar kiderítette, hogy a tüntetések kisebb, 1904-es sztrájkokra épültek, amelyeket még kisebb tüntetések előztek meg 1897-ben, azok pedig az 1896-os demonstrációkon alapultak. Luxemburg elemzése rámutat, hogy az olyan nagyszabású és nagyhatású politikai események, mint az orosz forradalom vagy majd a Fidesz-kormány leváltása, tulajdonképpen több évnyi vagy akár évtizednyi erőfeszítés eredményeképp valósulnak meg. Így a rabszolgatörvény elleni demonstrációk kiértékelésének csak úgy van értelme, ha számot vetünk mindazzal, amit a tüntetések inspiráltak.

Egyetlen év túl rövid idő ahhoz, hogy az abban a néhány hétben elvetett magok mostanra mind virágot hozzanak. Alternatív történelem felvázolására sem fecsérlem az időnket, olyasféle feltételezésekbe bocsátkozva, hogy mi történt volna, ha egyáltalán nem került volna sor a tüntetésekre, vagy ha más eredménnyel járnak. Fontos megemlítenem, hogy Karácsony Gergely január 5-én a színpadon jelentette be indulását a főpolgármesteri posztért, és az ellenzéki koalíció, amely végül győzelemre segítette, épp azokban a hónapokban formálódott a legintenzívebben. A rabszolgatörvény elleni tüntetések adtak lehetőséget a jobb- és a baloldali pártoknak, hogy együtt vonuljanak és küzdjenek.

Hadd mondjam hát el, mit figyeltem meg az utóbbi év során. Tavaly decemberben az ellenzék parlamenti polgári engedetlenségi akciói sikeresen szólították meg a magyarok nagy részét. Az ellenzéki képviselők azzal, hogy megtagadták a házszabály betartását és a szavazást, kinyilvánították, hogy nem hajlandók részt venni a látszatdemokrácia színjátékában. Megtagadták, hogy a Fidesz kirakatbábuként használja őket egy működő demokrácia illúziójának fenntartásához.

A megafonok, zászlók és sípok, az amúgy gyenge és szétdarabolt ellenzék egysége mindannak a szerepnek az elutasítását jelentette, amelybe korábban belekényszerítette őket az Orbán-rendszer.

Hasonlóképp, az MTVA-ba való behatolás és a parlamenti képviselők elleni fizikai erőszak megerősítette a Fidesz hatalomgyakorlásának azt a képét, amelyet addig is sokan érzékeltek, de nem találkoztak vele közvetlenül. Nem számított, hogy a parlamenti képviselőknek joguk volt az épületben tartózkodni, a magáncég biztonsági őrei büntetlenül megtámadták őket.

Lelkesítő volt látni a reakciót minderre az első napokban. A könnygáz a Kossuth téren, az ártatlan tüntetők letartóztatása és az utcán sétáló több száz emberre kirótt pénzbüntetés mind beépült az új narratívába, mely szerint a kormány kegyetlen, arrogáns; és könyörtelenül megtesz bármit az elnyomás fenntartása érdekében. Az emberek estéről estére visszatértek az utcákra, hogy hangot adjanak felháborodásuknak.

A rabszolgatörvény-ellenes tüntetésekről írt összefoglalóinkat és elemzéseinket itt olvashatod el!

Mindamellett már korán megjelentek az első nyugtalanító jelek a zárt ajtós tárgyalásokon, amelyeken politikai pártok, szakszervezetek és civilek kezdtek szervezkedni. Egy fiatal tüntető a Parlament előtti zászlórúdra festékkel a „Sztrájk!” feliratot fújta. A festéket könnyen lemosták, őt mégis őrizetbe vették, és 312 óra közérdekű munkára ítélték. Amikor az egyik találkozón fölvetettem, hogy hívjuk meg ezt a fiút a színpadra január 5-én, hamar éreztették velem a szakszervezeti vezetők és a politikusok, hogy radikálisnak tartanak. Szintén túl radikálisnak minősítették a felháborodás más, nyilvános kifejezésmódjait, például az O1G mozgalmat és a szánkóégetést.

Kérem az olvasót, hogy vizsgálja meg saját reakcióját ezekre a jelenségekre. Amikor a szánkóégetést erőszakosnak vagy az O1G-t illetlennek nevezzük, azzal kinek az érdekét szolgáljuk? Honnan erednek ezek az ítéletek és normák? Ha elítéljük ezeket a cselekedeteket, hogyan remélhetjük, hogy az elnyomó társadalmi normák által vezérelt ellenállás bármit is elér? Nem épp azért alakították így a normákat és ösztöneinket, hogy minden változatlan maradjon? Ha volt decemberben valóban elítélésre méltó erőszakos cselekmény, akkor az a rendvédelmi erők által használt paprikaspray volt, és a gumibot, amellyel ártatlan tüntetők testét ütötték.

A növekvő káosz következtében a tüntetéshullám szervezői (civilek, pártpolitikusok és szakszervezetek vezetői) kezdték kényelmetlenül érezni magukat. A tüntetőket leglátványosabban talán a női parlamenti képviselők fehér sapkás mozgalma kritizálta. Bár látszólag csak erőszakmentességre szólítottak fel, mégiscsak nyugalmat, önuralmat és mindenekfölött rendet követeltek. De mi késztethette őket erre? Nem csak az erőszakmentesség szeretete. Számomra valószínűbb, hogy a felkelő tömegeket legalább annyira a normális politika medrébe kívánták visszaterelni — akár a társadalmi igazság rovására is. A valóban alulról szerveződő tömegek éppolyan veszélyesek ugyanis az intézményesült ellenzéki pártokra, mint a Fideszre.

A politikai pártok és a szakszervezetek az egymástól is eltérő, saját érdekeik szerint kívánták kontrollálni a tüntetéshullámot, és új népszerűséget reméltek tőle – új tagokat, támogatókat és forrásokat.

Alapvetően nincs ebben a törekvésben semmi rossz. Ne hibáztassuk az erőforrásra éhes pártokat és a növekedni igyekvő szakszervezeteket! Vegyük azonban észre, hogy ezek a szervezeti érdekek ellentétbe kerültek az események dinamizmusával. A pártok és szakszervezetek új tagokat akartak – a tömegek viszont valódi változást.

Eljött a karácsony és az új év. A tüntetéshullámot vezető, alulról szerveződő mozgalom híján a politikai pártoknak és a szakszervezeteknek sikerült teljesen kisajátítaniuk a pillanatot. Január 5-én, amikor az ünnepek idejére félbemaradt tüntetések folytatódtak, tizenötezer ember vonult a Hősök teréről a Kossuth térre. Azzal a reménnyel érkeztek, hogy december 12. üzenete ismétlődik meg és nő tovább, és valamiféle győzelemhez vezető stratégiát vázolnak majd fel számukra. Unottan és csalódottan kellett távozniuk. Az utcai vonulások ideje elmúlt. A pártoknak, a szakszervezeteknek és a néhány civil szervezetnek nem volt stratégiája arra, hogy tartsák fenn a lendületet, nem tudtak utat mutatni a győzelemhez.

A január 19-i „Álljon Le az Ország” tüntetésnek még a decemberi lendület adott erőt, nem pedig bármiféle remény vagy világos cél, amely január 5-én fogalmazódott volna meg. A 19-i tüntetés mögötti elképzelés, hogy országszerte tartsanak tüntetéseket, elegáns volt, de hiányzott a csapat, amely össze tudta volna hangolni a helyszíneket. A kivéreztetett szakszervezeteknek és pártoknak nem volt kapacitása ilyen méretű esemény megszervezéséhez. Az erőforráshiányos médiának nem volt kapacitása, hogy az egyidejűleg tartott több tucat tüntetésről beszámoljon. Másnap az újságolvasókat a kis budapesti tüntetéssel foglalkozó cikkek fogadták, a Fehérgyarmaton, Tamásiban vagy Gödöllőn szervezett, sokkal izgalmasabb demonstrációkról szóló beszámolók helyett.

Nem mintha a média megfelelő tájékoztatása pótolhatná a stratégia és a terv hiányát. Január 19-én megerősödött az emberek január 5-i benyomása, hogy nincs terv, nincs stratégia. A mozgalmaknak elképzelésekre van szükségük, reményre, hogy lehetséges a változás. A rabszolgatörvények elleni demonstrációk szervezői, a politikai pártok, a szakszervezetek és a maroknyi civil, köztük én is, akik vállalták e feladatot, képtelenek voltunk megragadni ezt a lehetőséget, és kialakítani egy tervet. Némelyikünknél a tudás, másoknál a tapasztalat vagy a bátorság hiányzott; és voltak olyanok is, akiknek a céljai ellentétesek voltak a tüntető tömegével.

Tegyük fel magunknak a kérdéseket: minek kellett volna történnie, hogyan küzd az ember egy magabiztos és autokratikus kormány ellen? A visszatérő, kétségbeesett kritika, hogy bárcsak 100.000 ember lett volna kinn az utcán, csupán azt az egyszerű vágyat fogalmazza meg, hogy ugyanabból legyen több, ahelyett, hogy valami egész mást kívánna, nem világítja meg az ellenállás gyengesége mögötti strukturális problémákat.

Miféle tanulságot vonhatunk le ezekből a tapasztalatokból? A Fidesz beletanult, hogyan lépjen fel hatékonyan a polgári engedetlenséggel szemben a Parlamentben, és a rendőrség is felülvizsgálta a paprikaspray és az erőszak meggondolatlan használatát. Tanulnak a hibáikból. Mi is tanulunk?

Ha van az elmúlt évnek bármi gyakorlati tanulsága, az az, hogy mindenkit felkészületlenül értek a decemberi események.

Eleget hibáztattam a szakszervezeteket, a pártokat és a médiát. Most forduljunk ahhoz az állampolgárhoz, akinek elege van a jelenlegi helyzetből. Mi mit tanultunk?

Állampolgárként közös felelősségünk részt venni a demokráciában – nemcsak a felkelések, az izgalmas tüntetések idején. A demokrácia olyan, mint a kert: naponta gondozni kell. Megkérdezhetjük magunktól, mit tettünk a rabszolgatörvények elleni tüntetések óta, hogy megerősítsük a demokráciát, és mit tettünk azokért, akik nem tudnak magukért harcolni! Épp ezekben a hétköznapi pillanatokban kell részt vennünk a harcban. Nem feltétlenül azért, mert győzni fogunk, hanem, ahogy azt Misetics Bálint Tatabányán január 19-én megfogalmazta:

„… érdemes olyan küzdelmeket vállalnunk fel, amiket rövidtávon még elveszítenünk is érdemes, és nemcsak azért, mert a küzdelem tartást, közösséget, reményt, örömöt és méltóságot ad, hanem azért is, mert ha ilyen küzdelmeket vállalunk, akkor, előbb vagy utóbb, de győzni fogunk.”

Mit tehet az ember mindezért? Csatlakozz egy szakszervezethez, és követeld, hogy legyenek magabiztosak, és álljanak ki a szabadságért, lépj be egy politikai pártba! Vegyél részt a Közélet Iskolája valamelyik képzésén, igyál egy sört az Aurórában vagy a Gólyában, támogasd a Mércét, gyere el a Szabad Egyetem rendezvényeire, nézd a Partizánt. Beszélgess a barátaiddal, legyél továbbra is tájékozott és felháborodott! És legfőképp felejtsd el azt a mondatot, hogy „Engem nem foglalkoztat/ érint a politika”.

Ha ezek a képességek és kapcsolati hálózatok rendelkezésünkre állnak, legközelebb, amikor itt az alkalom, készek leszünk élni vele.

Címlapkép: Vágó Gábor