Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Apokalipszis most – 2019 legsúlyosabb környezeti katasztrófái

Nem mintha eddig nem lett volna világos a tudományos közösség, és velük együtt azok számára, akik különösen érdeklődtek a téma iránt, de a 2019-ik évben az emberiség azon részének, akik nem egy kő alatt éltek, világossá vált, hogy a klímaváltozás nem a jövő, és nem valami távoli vízióban létező dolog, hanem mindennapjainkat alakító és húsba vágóan valóságos hatóerő.

Miközben a menekültválságként emlegetett humanitárius – és az EU és más nagyhatalmak részéről morális – katasztrófa egyik fő oka is az volt, hogy a változó klíma miatt csökkentek a terméshozamok, úgy manapság már a centrumországokban is nyilvánvalóvá váltak a jövőnket meghatározó éghajlati változások jelei.

És a „menekültválság” csak a kezdet volt, tekintve, hogy az elkövetkezendő évtizedekben több százmillió embernek kell majd elhagynia lakóhelyét, miután elárasztja a víz, élhetetlenül meleg lesz, vagy egyszerűen nem tudnak majd ott elég élelmiszert megtermelni. 

És nézzünk szinte bármely pontra jelenleg, a kormányok, melyek elsősorban az akár külföldi, akár belföldi tőkét szolgálják ki a kapitalista világrendben, így pedig nem valószínű, hogy közbeavatkoznának.

Pedig a korábban alig látott extremitások már itt vannak velünk, ha pedig valaki továbbra sem hinné el,  összegyűjtöttünk néhányat, már csak példa gyanánt is.

Jöjjön hát az önkényesen összeállított toplista azon eseményekről és jelenségekről, amelyek a legnyilvánvalóbban szemléltetik, hogy bolygónk a tőkés gazdasági berendezkedés miatt végletesen másképp viselkedik, mint ahogyan arra az elmúlt évezredekben az emberiség felkészült, nézzük meg, melyek voltak az elmúlt év olyan eseményei, amelyek a legnyilvánvalóbb módon a klímaváltozáshoz köthetők!

Listánk időrend tekintetében teljesen véletlenszerű, voltak olyan jelenségek, amelyek folyamatosan bontakoztak ki, egymással párhuzamosan, és voltak egyedi katasztrófák is, amelyek ugyan véget értek, de amiket újak követtek.

A permafroszt olvadása

A permafroszt az örökké fagyott talaj, vagyis a nulla Celsius fok alatti hőmérsékletű föld, mely akár a legutóbbi jégkorszak óta fagyott állapotban volt, és amennyiben nyáron fel is olvad egy része, télen akkor is visszafagy, miközben az olvadási határ lényegében nem változik.

A klímakutatók korábban is számítottak arra, hogy a globális felmelegedés miatt ennek a típusú talajnak a határai közelebb tolódnak a sarkokhoz az elkövetkezendő évtizedekben.

Míg, néhány éve az évszázad végére jósolták az örökké fagyott talaj nagyarányú felolvadását, ez már idén elkezdődött, sőt, a szárazság miatt nemcsak a felolvadt talajszinti elhalt növényzet, de az évezredek alatt összepréselődött, korábban fagyott tőzeg is korábban nem látott területen kapott lángra.

Olvadó sarkköri talaj Kanadában 2014-ben. Fotó: Flicker (A. Cassidy, UBC Geography.)

Ez pedig nem csupán azért problémás, mert kiolvadhatnak a rég elfeledett betegségek az örök jég fogságából, de maga az olvadás is üvegházhatású gázkibocsátással jár a felszabaduló metán miatt, miközben az égés épp úgy juttatja a szén-dioxidot a levegőbe, hogy részben az azt megkötő szervezetek pusztulásával jár.

Az amazóniai erdőségek pusztulása

A dél-amerikai esőerdőkben minden évben pusztítanak tüzek. Ez alapvetően nem lenne gond, sőt, része az erdő regenerálódásának, hogy néhol időnként elhalnak a növények, és égéstermékként visszakerülnek a talaj körforgásába. Viszont az már egyáltalán nincs rendjén, hogy egyes országok kormányai – például Brazília, élén a szélsőjobboldali Jair Bolsonaro elnökkel – kifejezetten bátorítják a globális és lokális klíma szempontjából igen fontos esőerdők irtását azért, hogy a felperzselt földön a gazdálkodók mezőgazdasági terményeket termesszenek, vagy állatokat neveljenek. Ezek azután méregdrágán, „dél-amerikai marha” címen kerülnek a centrumországok módosabb lakóinak az asztalára,miközben azok, akik erdőket tüntetnek el a marhatartás érdekében, amellett hogy a helyi klíma változását a bőrükön érzik, csupán petákokat kapnak a nagy felvásárlóktól.

Égő amazóniai erdő / Fotó: El Editor / Facebook

Lecsapott a Dorian szuperhurrikán

De nem csak erdőtüzek nehezítették meg idén az amerikai kontinens lakóinak az életét: nyáron pusztított a szokatlanul erős Dorian hurrikán, amely, miközben nagysebességű széllel, valamint az ezzel megmozgatott irdatlan mennyiségű csapadékkal pusztított, más hurrikánokhoz képest viszonylag lassan mozgott, vagyis egy-egy terület fölött nagyobb rombolást tudott végezni. Először a Bahamákon tarolt végig, legsúlyosabban az északi szigeteken, melynek következtében a szokásosnál több méterrel magasabb tenger és a hihetetlen sebességű szélvihar házakat rombolt le, utakat tüntetett el, és több száz ember halálát okozta. A szuperhurrikán törmeléktengerré változtatta az útjába került területeket. És még csak ezután következett Florida, majd az Egyesült Államok többi dél-keleti állama, ahol ugyan kisebb intenzitással csapott le Dorian, azonban így is súlyos károkat okozott.

A csendes-óceáni szigetvilág kálváriája

Miközben nálunk, Magyarországon – ahogy Európa legnagyobb részén – kifejezetten radikális formában továbbra sem érezhetjük a klímaváltozás hatásait, a csendes-óceáni kis szigetországok lakói már napjainkban létüket, lakhelyüket fenyegető változásokkal kénytelenek szembenézni. A klímaválság miatt ugyan úgy tűnhet, a világ tengereinek, óceánjainak vízszintje csupán lassan emelkedik, ugyanakkor az óceánból csupán néhány méterre kiemelkedő, apró szigetek lakóinak már néhány deciméter vízszintemelkedés is komoly problémát okoz. Például elsavasítja az ivóvizet, melyet ivás mellett öntözésre is használnak, és magukat a településeket is komolyan fenyegeti a végleges víz alá kerülés veszélye.

Figyelmeztető akció tuvalun a fenyegető tengeráradások miatt / Fotó: Pacific research / Facebook

De ennél is nagyobb fenyegetést jelent a klímaválság során megváltozó időjárás, amely miatt a korábban viszonylag gyengébb és ritkább, csendes-óceáni tájfunok oly erővel csapnak le a szigetvilágra, hogy még ha az emelkedő tengerszint nem is söpörné el a településeket, az extrém viharok jobbára megteszik – vagy legalábbis erős a gyanú, hogy meg fogják, ahol még nem csaptak le.

Ahogy arról a Mércén is írtunk már, a kis, gazdaságilag gyenge szigetországok (Tuvalu, Vanuatu, Mikronézia, Fidzsi) kormányai rendre súlyos kritikával illetik az ausztrál kormányt, amely a régió egyik fő nagyhatalma, ugyanakkor látványosan nem tesz semmit a klímaváltozás lassítása érdekében, és a szigetvilág túlélése helyett továbbra is a nagytőke rövidtávú profitját, és a meg nem újuló energiaforrásokat helyezi előtérbe.

Ausztrália szénné ég

Ha pedig már Ausztráliáról van szó, nem szabad szó nélkül elmenni az ország gazdasága mellett. A csendes-óceáni, déli régió vezető hatalmának iparát elsősorban szénbányái működtetik, kereskedelme pedig nagyban azok kincseinek értékesítésére épül. Napjaink legnagyobb szén-exportőreként Scott Morrison miniszterelnöknek és kormányának pedig esze ágában sincsen korlátozni ezt a hatalmas lobbierővel bíró szektort, főleg, mivel a szénkincs fő felvásárolója a mai napig rengeteg hagyományos hőerőművet üzemben tartó Kína. 

Még annak ellenére sem, hogy már maga is elismerte, hogy a klímaváltozás valóságos jelenség (ez pedig nagy szó!), az országban pedig egymás után dőlnek meg az abszolút melegrekordok, és emberemlékezet óta a legsúlyosabb bozóttüzek pusztítanak. Ez utóbbiak immár olyan méreteket öltöttek, hogy az ország éves átlagos kibocsátása felének megfelelő mennyiségű szén-dioxidot eresztettek ki a levegőbe.

Ausztrál bozóttüzek. / Facebook

A szárazság mértékére jellemző, hogy tolvajok egy csoportja pedig immár nem az aranyra, vagy más nemesfémekre, hanem a vízre utazik, hiszen lassan ebből az erőforrásból van hozzáférhető formában a legkevesebb kontinensen – akárcsak a Mad Max című filmben, amely szintén Ausztráliában játszódik. Érdemes ezzel összevetni, hogy idén Ausztráliát és Tasmániát példátlan hőhullám sújtotta, amelynek köszönhetően olyan erdőségek kerültek veszélybe és sérültek, melyek még a legutóbbi jégkorszak idejéből maradtak meg, és noha világörökségi védettséget élveznek, az elkövetkezendő években talán végleg eltűnnek. Ez mégis a legkevesebb ahhoz képest, ami a Föld emberi népességére vár. A tüzek hevességéről az is sokat elárul, hogy az ausztrál kormány immár hadihajókkal szállít ellátmányt a tűz által körülzárt, nagyon népes, délkeleti part menti települések lakóinak, miközben az evakuálást is megkezdték.

A tüzek egy részének megfékezésére pedig egyelőre esély sem látszik.

India (egyelőre csak részben) elszárad

Idén nyáron Indiában a szokatlan meleg és csapadékhiány miatt súlyos vízhiány alakult ki, főlég Csennaiban és környékén, ami az első indiai nagyváros volt, ahol konkrétan elfogyott a víz. Így miközben a környék lakosságának egy része kiszáradt víztározók medrében próbált mélyebbre ásva némi sáros pocsalyavízhez jutni, az ország más részéről vitték vonatszámra a vizet, ami egyrészt kevés a város ellátásához, másrészt nem is fenntartható.

A szárazság India több pontján is okozott problémákat, és az elkövetkezendő években a jelenlegi tendenciák szerint csak súlyosbodni fog a helyzet. Persze az is világos, hogy akár manapság, a jövőben is igen valószínű, hogy az elit könnyedén fog vízhez jutni, miközben a szegényeknek minden bizonnyal még inkább meg kell majd harcolni a vízért, mint napjainkban. Szóval, ott is megy a Mad Max.

Paulson Chacko Choorappady / Facebook

Afrikában nem csak a Viktória vízesés száradt ki

Bár a világ legszélesebb vízesésének kiszáradása máris katasztrofális hatással volt a környék turizmusára, ez messze nem a legnagyobb gond, ami a kontinenst jelenleg sújtja. Ugyanis jelentős részben a Zambia és Zimbabwe határán elnyúló, világhírű vízesést tápláló Zambézi folyóra emelt hidroelektromos erőművek látják el energiával a két országot, és a szárazság, ami miatt az őslakosok által „gőzölgő füst” névvel illetett természeti képződmény immár csak árnyéka önmagának, súlyos áramkimaradásokkal is jár a két országban.

Zimbabwe fővárosában, Hararéban emellett több millióan maradtak csapvíz nélkül a szárazság következtében, ennek hatására pedig olyan fertőző betegségek is felütötték a fejüket, mint a tífusz.

Kiszáradt kukoricaföld a dél-etiópiai Arba Mincs város közelében. Fotó: Pixnio.com/Kimberly Flowers, USAID

De vannak, nem is kevesen, olyanok, akiknek a zambiai és zimbabwei áramkimaradások csak a kisebbik gondjuk: néhány száz kilométerrel északkeletre, Etiópiában, Kenyában és Szomáliában a nomád pásztorok, akik évszázados hagyományoknak megfelelően terelik csordáikat Afrika szarván, szintén emberemlékezet óta nem látott szárazsággal kénytelenek szembesülni.

Ez pedig számukra nem holmi kényelmetlenség, de kőkemény egzisztenciális kérdés is, mivel ha az állatok nem tudnak inni, érthető okokból szomjan pusztulnak, utánuk pedig maguk a pásztorkodó közösségek következnek. Az Oxfam kutatásai szerint az elmaradt esők miatt az idei szárazság súlyosabb, mint a 2011-es, mikor negyedmillió ember gyakorlatilag szomjan halt.

Ha pedig a pásztorok túl is élik a súlyos szárazságot, miután állataik nagy része elpusztult, azzal kell szembenézniük, hogy élelem és megélhetés nélkül maradnak, gyakorlatilag földönfutóvá válnak, miközben nem számíthatnak arra, hogy az államok érdemben segítenek rendezni helyzetüket.

Mozambikot, a világ hatodik legszegényebb országát már egészen más formában sújtotta a klímaváltozás: idén először az Idai, majd öt héttel később a Kenneth ciklon tarolták le az ország egy részét, több, mint ezer halottat és ázott romokat hagyva maguk után. Ráadásul a következmények miatt az országnak IMF-hitelhez is kellett folyamodnia, hogy a helyreállítási munkálatokat finanszírozni tudja. 

Dél-Európát elmosta a víz

A dél-európai országok Görögországtól Olaszországon keresztül Franciaországig heves esőzéseknek és a hozzájuk köthető áradásoknak voltak kitéve novemberben, utóbbiak utakat mostak el, sárlavinákat indítottak meg és településeket árasztottak el. Ennek különösen emlékezetes pillanata volt, mikor a velencei régiós tanács éppen elutasította a klímaváltozás és hatásai elleni fellépésre vonatkozó terveket, majd a Velence óvárosában található tanácstermet pillanatokkal később elárasztotta a tenger.

Ha pedig már a tengerekről van szó,

a világóceánra is súlyos hatással van az emberi tevékenység, mégpedig nem is egyféle módon. A felmelegedés következtében olvadnak a jégsapkák a bolygó mindkét pólusán – és egyébként olyan, magasan fekvő helyeken, ahonnan végső soron az olvadék az óceánokba csorog le, miután a folyókba összegyűlik, közben adott esetben elmosva néhány útjába kerülő települést. Ezzel egyszerre emelkedik a tengerek szintje – az évszázad végére akár több méterrel – tűnnek el természeti élőhelyek, veszélyeztetve ezzel egyes fajokat, és borul fel az óceánok sóháztartása, ami a tengeri áramlatok működésében játszik fontos szerepet.

Ami azért problémás, mert egyrészt elárasztja az óceán a part menti településeket, és míg New York például elképzelhető, hogy tudja finanszírozni majd a védművek kiépítését, addig Banglades esetében ez egészen valószínűtlen, miközben pedig ott az ország jelentős részét fenyegeti a tengerszint emelkedése. Az élőhelyek eltűnésével csökken a bolygó biodiverzitása, noha azt sokkal közvetelenebbül is fenyegeti a túlhalászat, mely amellett, hogy a kihalás szélére sodorhat egyes fajokat, a tengerparti közösségek halászatból élő csoportjainak is megnehezíti az életét, mivel az ipari halászflották után számukra gyakorlatilag nem marad hal a vízben.

Fülöp-szigeteki művészeti installáció, mely egy elpusztult bálnát ábrázol, tengeri műanyaghulladékokkal teli szájjal, gyomorral, 2017. május, Greenpeace

A tengerek elővilágát emellett az ember környezetromoló tevékenysége következtében a halott zónák terjedése is tizedeli. Ezek elsősorban az ipari, vagyis a talajjavító szereket, műtrágyákat nyakló nélkül használó mezőgazdaság számlájára írható – mely létezését és rentábilitását Európában például javarészt az uniós támogatásoknak köszönheti.

Ez a fajta gazdálkodási forma ugyanis rengeteg vegyszerrel terheli a környezetet, mely végső soron a tengerekbe kerül, ahol algásodási folyamatokat indít el. Ezek eredményeképpen pedig egyrészt undorító lesz a tengerpart, másrészt az algák bomlásuk során gyakorlatilag elszívják az oxigént minden más elől – vagyis halott zónák alakulnak ki, ahol nyoma sincs a korábbi tengeri élővilágnak.

Ezen felül ott van még persze a tengeri természetfotók valódi sztárja a 2010-es évekből, a műanyag.

A nagy csendes-óceáni szemétsziget az elmúlt évek, évtizedek szomorú mementója, méretében nem lehetünk teljesen biztosak, a becslések szerint Texas és Oroszország mérete között lehet valahol, ami azért elég messze van egymástól – mindenesetre Magyarországnál jóval nagyobb. Jellemzően műanyagból áll, és nem csupán az vele a probléma, hogy darabjait megeszik a tengeri állatok, halak, madarak és mikor eleget gyűjtöttek össze a gyomrukban, elpusztulnak, hanem a műanyag foto-degradációja során a nagy darabok egyre kisebb és kisebb darabokra esnek szét.

Ebből pedig mikroműanyag lesz, vagyis a részecskék maguk nem bomlanak le, csak egyre apróbbak lesznek, végül mikroszkopikus méretűek, ebben a formában pedig mindenhova, de a bolygón tényleg mindenhova eljutnak. Jelenleg még azt sem tudjuk, milyen hatással van az élővilágra, benne az emberre, csak azt, hogy kutatók már a Yosemite Nemzeti Park szinte érintetlen részén lévő forrásban is kimutatható mennyiségben találták meg, ahogy a sarki jégsapkáknak is alapvető elemévé vált.

Hőhullámok mindenhol

2019 a valaha mért egyik legmelegebb év volt, a tendenciák szerint pedig az elkövetkezendő évek túl is fognak tenni az eddigieken. Ki lehetne emelni, hogy hányan haltak meg Japánban, vagy mekkora atomerőművi kapacitást kellett lekapcsolni ahhoz, hogy ne csináljunk halászlevet a folyókból, melyek hűtik a reaktorokat. De erre a jelenségre a példákat lehetetlen lenne egytől egyig számba venni, hiszen ez az egész bolygót érinti a sarkvidéktől az egyenlítőig, a dátumválasztótól a greenwich-i nulladik hosszúságig.

Azok az extrém hőmérsékletek, amelyek korábban ritkaságnak számítottak, mára normává váltak, és ez hosszú távon meg fog látszani az egyes tájakon is, például Magyarországon az Alföld menthetetlenül el fog sivatagosodni, és Tokajban sem készül már sokáig fehérbor – ellenben a skandináv bortermelés korábban nem látott lehetőségek előtt áll.

Persze az, hogy immár a világ minden táján lehet érezni a klímaváltozás hatásait, még nem jelenti azt, hogy mindenki egyformán érezné.

Sőt. Akiknek a leginkább fáj, azok pont azok az emberek, akiknek a legkisebb felelősségük van ennek a katasztrófának a bekövetkeztében, mivel rosszabb anyagi körülmények között élnek, kevesebbet fogyasztanak, viszont olcsó munkaerejüket épp hogy végletesen kihasználja a tőkés rendszer annak a jólétnek az előállítására, melyet mi, a félperiféria, de még inkább a centrum lakói élveznek.

Ők azok, akiknek – miközben a gazdagok védett, légkondicionált menedékekbe húzódnak vissza – falak állják útjukat, mikor a lakhelyüket elhagyni kényszerülnek, mert elárasztja a víz, felemészti a tűz, vagy belélegezhetetlenné válik a levegő és mérgezővé a föld, melyen már nem tud megteremni semmi – vagy ami igen, azt nem lehet megenni.

Ezek a falak egyelőre nem feltétlenül materiálisak – noha Orbán és Trump példáját vélhetően sokan fogják követni az elkövetkezendő évtizedekben -, azonban míg például az EU állampolgárainak számtalan legális és anyagi lehetőségük van Dél-Ázsiába látogatni, addig ez fordítva már nem mondható el. 

Noha az ENSZ, tudományos műhelyek, klímasztrájkoló fiatalok, környezetvédő aktivisták és globálisan politikai-gazdasági szempontból elhanyagolható jelentőségű országok kormányai nap mint nap egyre elkeseredettebben kongatják a vészharangot a soha nem látott mértékű környezetrombolás és a klímaváltozást okozó üvegházhatású gáz-kibocsátás miatt, nem látszik, hogy eredményeket érnének el.

A nagy gazdaságok legjobb esetben is csak látszatintézkedéseket hoznak, miközben az ipari termelés és a kibocsátások évről évre rekordokat döntögetnek – pedig tudjuk, hogy ha el akarjuk kerülni az apokalipszist, mely akár a ma ismert emberi civilizáció végét jelentheti, akkor már most radikálisan vissza kellene fogni a szennyező tevékenységeket.

A jelenlegi rendszerben azonban a nagy gazdasági szereplőknek, a hatalom valódi birtokosainak nem áll érdekében a termelés, a fogyasztás és a kibocsátás visszafogása, hisz hatalmukat és gazdagságukat épp ezek biztosítják. 

A globális tőkés termelési rendszerben nincs meg a potenciál arra, hogy összehangolt, közös cselekvéssel tegyen az emberiség az egész fajt és a bolygót fenyegető veszély ellen – ahogy azt egyébként a 2019-ben megrendezett két, siralmas eredményeket produkáló ENSZ klímakonferencia is szemléletesen bemutatta.

Ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedek ne követeljék emberéletek milliárdjait, magát a rendszert kell megváltoztatni. Mert amíg a tőke érdekei határozzák meg a világ működését, addig hiába kiabálnak a fent említett csoportok. Hogy hangjuknak erőt adjanak, először a kapitalizmussal kell leszámolni.

Félő, hogy addigra túl késő lesz.