Donald Trump nemcsak az USA-ban, de a világban is jó alany a folyamatos hírgyártás, és hírmagyarázás művelőinek. Az amerikai elnöknek szinte minden napra jut egy felháborítóan tudatlan, vagy szándékosan agresszív megszólalása, amelyet azután szét lehet elemezni, ízlés dolga persze hogy rajongva vagy éppen undorodva elmélkedni a jelenségről, hogy ő a világ első számú vezetője ma.

Sok mindenben olyan elnök ő, mint amilyet Washington még nem látott, hiszen vége azoknak az időknek, amikor az elnöki hivatal még jól átfésült nyilatkozatokkal kommunikált országgal-világgal, amelyek mögé oda kellett képzelni a valós véleményt és szándékokat.

Nem. Trump néhány napja éppen a koncentrációs tábor-politikáját elítélő, latino és fekete képviselőházi ellenfeleinek mondta azt, hogy „el lehet menni, ha nem tetszik valami […] a saját országotokba.” (mindannyian amerikai állampolgárok és választott képviselők), most viszont azzal rukkolt elő, kezdeményezni fogja, hogy az antifának nevezett amerikai antifasiszta csoportok „terrorszervezetté” legyenek nyilvánítva az USA-ban.

Arról most nem is ejtenénk szót, hogy az amerikai jobboldal vádjaival szemben 1. az antifák természetesen nem terroristák és 2. olyan szervezet, hogy „Antifa” nem is létezik, a baloldali tüntetéseket kísérő, anarchista „fekete blokkok” és a marxista utcai csoportok sem megfélemlítés, hanem saját demonstrálóik és elnyomott közösségek védelmében jöttek létre.

Azt, hogy erre szükség van, a 2017 augusztusi, charlottesville-i neonáci terrormerénylet is ékesen bizonyította.

De az antifasiszták zaklatása, ha jól megnézzük, egyáltalán nem új, vagy példa nélküli igyekezet: az Amerikai Egyesült Államok immár közel száz éve jóformán minden eszközzel a baloldali alternatíva – főleg annak az állami és társadalmi represszióval szemben utcai erőszaktól sem visszariadó – csoportjainak kipécézésén és lehetőség szerinti szétbomlasztásán munkálkodik.

Ennek egyik fő, szövetségi eszközévé az eredetileg a szervezett bűnözés üldözésére létrehozott, első évtizedeiben J. Edgar Hoover által felügyelt Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI (Federal Bureau of Investigation) vált. A CIA-val és másokkal közös programjuk az amerikai és nyugat-európai baloldali szervezetek szétzilálására még nevet is kapott, COINTELPRO-nak hívták.

Ha amerikai akciófilmeket nézünk, a rendőrnyomozó mellett az FBI-ügynök vagy mindenben profi, bűnüldöző szuperhős, vagy egy kissé kritikusabban, nagyképű, elitista belügyes figura, akit a hős közrendőr megtanít a „kisember tiszteletére.” Mindenképpen azt sugalmazza azonban a szervezet múltjáról és jelenéről kialakult kép, hogy főleg köztörvényes és veszélyes bűnözők, drogcsempészek és bűnbandák nyomában kajtatnak egész nap.

Holott ennél egy sokkal fontosabb és sokkal sötétebb feladatuk is volt, egészen pontosan a Szovjetunióval kialakuló hidegháború örve alatt: minden amerikai politikai alternatíva megsemmisítése a baloldalon.

A dolognak ma már könytárnyi irodalma van, és lehetett egy szocialista párt, vagy egy szocialista színezetű fekete polgárjogi mozgalom akármennyire erőszakmentes, az FBI folyamatosan „terroristaként” és „külföldi kémként” kezelte azokat, akiknek nem tetszett a faji szegregáció, a szegénység, a nyomor vagy például a kommunista politikai meggyőződésű – de a Szovjetuniót ki nem szolgáló – értelmiségiek üldözése.

Joseph R. McCarthy szenátor ötvenes évekbeli, kommunistaellenes boszorkányüldözésének ugyan még voltak valamelyes jogi keretei, ráadásul a Sztálin alatti, és utáni felfokozott, nukleáris háborútól rettegő közhangulat is támogatta a „kommunistaellenes keresztesháború” propagandáját nyugaton. Azonban már ez a főleg értelmiségieket, írókat, tanárokat, filmrendezőket, újságírókat, érintő politikai akció is kizárólag ártatlan áldozatok meghurcolása volt, egyedül politikai véleményük alapján.

A fő cél már akkor is az amerikai jogrend szerint törvényesen és legálisan működő, legkülönfélébb kommunista mozgalmak és hangadó értelmiségiek „moszkovita kémnek” való bélyegzése, és eltakarítása volt.

Az 1960-as évek végére azonban a politikai hisztéria már jócskán mérséklődött, így az előtérbe lépő FBI is titkos módszerekhez folyamodtak, amelyek csak nemrégen láttak teljes egészükben napvilágot.

A Jacobin éppen márciusban ismertette az Aaron Leonhard – Conor A. Gallagher történészpáros két könyvét is (Heavy Radicals: The FBI’s Secret War on America’s Maoists: The Revolutionary Union / Revolutionary Communist Party 1968–1980; A Threat of the First Magnitude: FBI Counterintelligence & Infiltration From the Communist Party to the Revolutionary Union – 1962–1974), amelyek részletesen bemutatták, hogyan szivárogtak be a szövetségiek ügynökei a legfontosabb rendszerkritikus baloldali pártokba, szervezetekbe a hatvanas-hetvenes évek folyamán, és hogyan vezetett el akciójuk egy radikális terrorcsoport, a Weather Underground megerősödéséhez.

Azon az ominózus pártkonferencián ugyanis, ahol az USA egyik legígéretesebb újbaloldali pártkezdeményének, a Diákok a Demokratikus Társadalomért-nak (SDS) két frakciója alakult ki: az egyik, Progresszív Munkapárt (PLP) néven széles, és potenciálisan hatalmas baloldali mozgalmat akart, egy másik, ugyancsak népes radikális diákcsoport viszont elutasította a pártpolitikát, és fegyveres akciókat akart szervezni.

Az FBI beépített emberei pedig a konferencián olyan instrukciókat kaptak, hogy utóbbi frakcióval (azaz a magát végül a maoista terrorakcióknak átadó, süllyedő Weather Underground magjával) szavazzanak.

Az FBI vezetőinek logikája világos volt: a Weathermen egyrészt biztosítja majd, hogy a „balos terror” narratívához lesz terrorcsoport is, másrészt egy tömegpártnál jóval könnyebben kontrollálhatónak tartottak egy exkluzív, fegyveres csoportot.

Hasonló taktikával épült be az FBI a Fekete Párducok közé is, annak egyik vezetője, Huey P. Newton közvetlen környezetében is voltak ügynökeik. Mint minden más szervezetet, ezt is aprólékos, finom taktikával próbálták meg marginalizálni, és elszigetelni, főleg a fekete nacionalizmus felé, az emnacipációs marxizmus felől.

Eközben életében J. Edgar Hoover személyesen felügyelte például, hogy a legnagyobb, milliós szakszervezetek olyan vezetőket válasszanak, akik készek a rendszerkritikus eszméket bojkottálni és megállítani a tagság között. Elérte például, hogy a fuvarosok (Teamsters), a kor egyik legfontosabb szakszervezete sem a PLP, sem a Párducok, sem pedig más, hasonló szervezetek újságjaihoz sem férhetnek hozzá.

Sokszor azonban az ügynökök ennél is tovább mentek: 1969-ben például enyhén szólva is vitatott körülmények között lőtték kétszer, közvetlen közelről fejbe a Fekete Párduc Párt 21 éves, Illinois-i elnökét, Fred Hamptont és egy társát, saját lakásukban. A Cook megyei rendőrség által segített támadásban a Párducok kétségtelenül legtehetségesebb forradalmárukat, potenciális vezetőjüket vesztették el.

Egyik leghírhedtebb akciójuk még a ma köztiszteletben álló Martin Luther King alabamai lelkészt, szegregáció-ellenes aktivistát sem kímélte. Nem sokkal halála előtt King nyíltan kezdte kritizálni a kapitalizmust, mint gazdasági rendszert. Nem sokkal ezután pedig kapott egy fenyegető levelet, amely öngyilkosság elkövetésére buzdította. Erről utólag kiderült, ugyancsak az FBI volt felelős érte.

A szövetségiek paranoiája végül a teljes, 68-as amerikai mozgalmat úgy megfertőzte, hogy abból a nyolcvanas évek közepére mutatóban sem maradt semmi, még mindig aktívan politizáló tagjai pedig szépen-lassan betagozódtak a Demokrata Pártba.

Mindeközben azonban a végig a korszakban valódi uszítást, és számos terrorcselekményt elkövető amerikai szélsőjobboldal szervezeteit (nemzetiszocialisták, Ku-Klux-Klan stb.) szinte egyáltalán nem bántották, még ha megfigyelés alatt is tartották őket, és ami még ennél is fontosabb, soha sem nyilvánították akcióikat terrocselekményekké – még a mai napig sem.

Alexandria Ocasio-Cortez New York-i képviselő nemrég minderre kongresszusi meghallgatáson is rákérdezett erre az FBI szélsőjobboldali ügyeken dolgozó egyik vezetőjétől, aki ott és akkor egyetértett AOC következtetéseivel: a zsinagógákban, fekete templomokban gyilkoló szélsőjobboldaliak szerinte is „terroristák” kellene, hogy legyenek az FBI szerint, nincs rá ésszerű ok, hogy köztörvényeseknek kezelik őket.

Persze Trump 2015-ös feltűnése, elnöki kampánya éppen ezért a szélsőjobboldali szervezetek új reneszánszát, az „alt-right” korszakát hozta el. Minderre a Sanders-kampány folyamán a valóban tízmilliós számban megerősödő amerikai baloldal egyes elemei akár az utcán és sokszor utcai erőszakkal is hajlandóak voltak válaszolni.

Trump állításaival ellentétben, azonban ezeknek az antifasisztáknak semmi köze a terrorizmushoz, sohasem hajtanak végre terrorcselekményeket civilek ellen, kizárólag az utcákon fasiszta, ultranacionalista avagy rasszista jelképek alatt felvonuló, ilyen eszméket hangoztató emberekkel konfrontálódnak, és igen, sokszor erőszakra erőszakkal válaszolnak.

A Trump-kampány nyomában megerősödő, sokszor felfegyverzett szélsőjobbos csoportok (III percenters, Oathkeepers, „Proud Boys”, KKK, neonáci pártocskák) hívei ezzel szemben már gyilkoltak is ártatlan áldozatokat: pittsburghben és kaliforniában is zsinagógákban lövöldöztek és számtalanszor támadtak mecsetekre, fekete keresztény közösségekre is.

Az, hogy Donald Trump most mégis előbbieket akarja hivatalosan is terroristának nyilvánítani, mondhatni amerikai néphagyomány.

Amelynek azonban súlyos következményei lehetnek majd, ha a szövetségi és állami erőszakszervezetek olyan direktívákat kapnak, hogy minden akár minimálisan is „balos” szervezetet újra aktív eszközökkel igyekezzenek majd szétverni.

Ha ez így lesz, az amerikai baloldalnak nagyon nagy kitartásra és türelemre lesz szüksége ahhoz, hogy mindezt túlélje.