A ma hatalmon lévő „új jobboldalnak” (nem hinném, hogy a szélsőjobb kifejezés pontatlanabb lenne rájuk) régóta a begyében van az, amit az értelmiség, bizonyos intézmények, illetve a média függetlenségének mondanak. Visszatérően támadják is őket, igyekeznek lejáratni, kifigurázni a magukat függetlennek mondókat (vagy akikről ők azt állítják, hogy magukat függetlennek mondják: ez nem elhanyagolható különbség!), leleplezni, hogy valójában politikai megrendelésre dolgoznak, saját politikai céljaik vannak.

Visszataszító, a történelem sötét napjait idéző összeesküvés elméletek is keringenek, jól-rosszul kifejtett elméleti igazolási kísérleteket is találni. Sőt, ma már egyre gyakrabban találkozni azzal az erkölcsileg relativizáló véleménnyel, hogy kormánypropagandistának és kormánykritikus újságírónak lenni lényegében ugyanaz a tevékenységi forma, ugyanolyan morális igazolhatósággal.

Nehéz nem felháborodni ezt hallván, hiszen mindezt a jelenlegi rezsim fizetési listáin lévő, politikailag elfogult és politikai megrendelésre dolgozó emberek írják, akik mögött ott egy állam egész hatalmi gépezete. Míg akiket kritizálnak, akiket magukkal morálisan egy szintre akarnak lehúzni, egy folyamatosan szűkülő nyilvánosság részei, amely régóta súlyos erőforráshiánnyal küzd.

De vajon, ha félretesszük az undort és haragot, amit az „új jobboldal” támadásai váltanak ki a jóérzésű emberben és őszintén megkérdezzük magunktól, vajon nincs-e valami igazság mégiscsak abban, hogy nincs újságírói függetlenség, csak propaganda, akkor mit válaszolhatunk magunknak?

A helyzet nagyon egyszerű. Ha ugyanis igaz lenne az „új jobboldal” kiinduló állítása, hogy mindenki propagandista, aki úgy dolgozik, mint a kormánypárti médiában szokás, és aki mást csinál, az független, akkor lehetetlen lenne más következtetésre jutni, mint hogy a média többi része mégiscsak tele van független újságírókkal, akkora különbség van ugyanis a valóságban a média többi részének és a rezsimhez lojális médiának a működése között.

Persze, ha nem csak e két dolog közül lehet választani, akkor érdekesebb és fontosabb dolgokat is megérthetünk a világból. Például azt is, hogy mi az alapvető baj az „új jobboldal”-nak a propaganda iránti nyílt vonzalmával.

Kezdjük ott, hogy a függetlenség, akárhogy is értjük – morálisan, anyagilag vagy pártsemlegesség értelmében – vitatható mértékben fontos erénye az újságírásnak. Habár liberálisként, bevallom, az autonómia szót többnyire pozitív összefüggésben szoktam használni, de nehezen tudnám tagadni, hogy a valóság ennél sokkal komplikáltabb.

A média eleve sokszínű műfaj, amelyben kezdettől megtalálhatóak a szenvedélyes, elkötelezett, pártos véleményeket képviselő hangok éppúgy, mint a szórakoztatni vagy elsősorban hitelesen tájékoztatni akarók. Hosszú időn át a pártos újságírás meghatározó szerepet töltött be a politikai nyilvánosságban, és tiszteletreméltó, követésre csábító példái vannak ennek a múltnak.

Nem kis részben üzleti modell kérdése is volt (inkább, mint világnézeti vagy erkölcsi probléma), hogy megjelentek és sikeresnek bizonyultak olyan sajtótermékek, amelyek úgy foglalkoztak politikával, hogy a mögött nem volt következetesen képviselt ideológiai program (habár a pártos sajtó klasszikus példái között is akad sok, amely nem egy párt kézi vezérlése alatt állt). Még azt se kínos bevallani, hogy ennek az üzleti modellnek némiképp képmutató módon állt a szolgálatába a pártoktól való függetlenség hangsúlyozása.

Viszont, ha a függetlenség értékén lehet is vitatkozni, egy dolog a napnál is világosabb. Nincs olyan újságírói szerepfelfogás, amelyben a politikai lojalitás az igazmondás követelményét legitim módon felülírhatná, márpedig ez az igazi vízválasztó jelenleg a rezsimhez lojális média és a nyilvánosság többi része között.

Nem arról van szó, hogy a sajtó többi része sosem torzítana, értene és magyarázna félre, vagy hogy sosem lenne csúnyán elfogult. A médiában dolgozók is emberek, akik jól-rosszul teszik a dolgukat, szakmai felkészültségük változatos, a tehetségük sem egyforma, néha bal lábbal kelnek fel, vannak szívügyeik, elfogultságaik, vannak barátaik és ellenfeleik, szenvedélyeik, rokonszenveik és ellenérzéseik.

Ha valaki azt mondaná (ahogy szokás is néha), hogy a mai magyar médiából elkeserítően nehéz kideríteni, mi történik valójában a világban, érdekes és tanulságos vita bontakozhatna ki akár. Nem lennék meglepve, ha volna is egy ilyen állításnak igazságtartalma. Ám fontos látni, hogy a rossz újságírás egy dolog, a politikai gépezet részévé tett, kézi vezérelt, az igazmondás követelménye alól felmentett média egy másik.

Hogy mitől más, azt akkor érthetjük meg a leginkább, ha szétválasztunk két dolgot, ami az „új jobboldal” függetlenségkritikájában keveredik.

Az egyik, hogy

a politikai újságírók ugyanúgy részei a politikai közösségnek, mint bárki más. Nem csak érthető, ha van politikai véleményük, de egyenesen furcsa, ha nincs (nem mondom, hogy patologikus a vélemény hiánya, de azért magyarázatra, igazolásra szorul).

Sőt, én abban sem látok semmi problémát, ha valaki nem képes különválasztani magában teljesen a politika iránt érdeklődő magánembert és a politika iránt szakmailag érdeklődő újságírót. Persze, a szakemberek, lelki okokból gyakran alakítanak ki magukban egyfajta távolságtartást, ami megkönnyíti számukra, hogy kevesebb lelki megterheléssel tudják elvégezni munkájukat.

Egy orvos, egy ügyvéd, egy pszichiáter, egy szociális munkás se tudná szakmailag a legmagasabb fokon ellátni a feladatát, ha minden egyes eset, amivel találkozik, traumatizálná őt. A távolságtartás alighanem előny egy politikai újságírónál is. De ettől még ugyanaz az ember marad, akinek van véleménye, elfogultsága, stb.. S éppen emiatt az sem baj, ha a munkájával befolyásolni szeretné a politikát.

Nyilván műfaji kérdés is, hogy milyen tevékenységforma mennyire engedi meg a befolyásolást, de alapszinten valószínűleg mindegyik. És így is van jól. Ha egy orvos csak dolgozni akar, nem kifejezetten gyógyítani, akkor alighanem kevésbé jól fogja tudni elvégezni a munkáját, vagy csak olyan extra erőfeszítések árán, amelyeknek hosszabb távon mégiscsak a munkája vagy a saját egészsége fogja a kárát látni. Ez tehát az egyik dolog: a politikai média nem tud és nem is akarhat kívül állni saját tárgyán, a politikán.

És van egy teljesen másik kérdés is: az, hogy a politikai média pontosan hogyan része a politizálásnak. Ebben a tekintetben pedig látni kell, hogy a politikai média alapjában véve nincs egy súlycsoportban a professzionális politikusokkal. Persze még így is befolyásolhat sok mindent, lehet saját politikai programja is, célba vehet politikai szereplőket, mint ellenfeleket, mozgósíthat, szervezkedhet, számon kérhet. És kivételes pillanatokban akár drámai politikai következményekkel is járhat a beavatkozása a politikába. Pont úgy, mint a politikai közösség bármely más tagjának.

Mint tudjuk, néha akár egy maroknyi civil, diák is csinálhat történelmet, nemhogy egy sokezres, sok tízezres, sok százezres közönségű médiatermék. Ismétlem: sem a hatást elérni akarás vágyával, sem azzal nincs semmi gond, hogy ezt nem otthon, a négy fal között, minden erőforrás nélkül teszik. Ám a valódi, a társadalom mindennapjait napi huszonnégy órában, heti hét napon, évi ötvenkét héten keresztül alapjaiban befolyásoló politikacsinálás mégsem így működik.

Igaz, egy gyenge, tagság és közönség nélküli ellenzéki párt számára a média napirendformáló hatása, elvárásai nagyon komoly kihívást jelenthetnek. Nem kisebbet, mint az elérni kívánt polgárok ellenségességgel vegyes közönye, ahogy elsétálnak a pultozó aktivisták mellett, olvasatlanul kukába dobják a szórólapokat, másik csatornára kapcsolnak a politikai hírek helyett, nem veszik meg a politikai újságokat, nem mennek el pártrendezvényekre, nem állnak aktivistának, nem tüntetnek, tiltakoznak, szavazni se nagyon akarnak. Mindkettő: a média és a potenciális párttámogatók közömbössége egyaránt valódi és számottevő politikai kihívás egy gyenge politikai szereplő számára.

De a média így értett hatalma, ahogy mindenki másé is, ott végződik, ahol erős, tőle független erőforrásokkal rendelkező hatalommal szembesül. Egy nagy párt, amelynek sok tagja van, sok pénze, helyi és országos hatalmi pozíciói, nagy ismertsége, karakteres és közismert véleménye, már koránt sincs annyira kiszolgáltatva médiának (ahogy a választóinak sem, megjegyzem), mint egy gyenge, alulszervezett és szegény párt.

Hatalma ugyanis valójában nagyon sok pilléren nyugszik, a média csak az egyike azoknak a szereplőknek, akiktől hatalmát meg kell védenie. Ha valaki nem hiszi, tegye fel magának a kérdést, vajon a történelemben hány olyan diktátor volt eddig, aki kizárólag a médiát kontrollálta, minden más területen teljes szabadságot hagyott alattvalóinak? Nyilván egy sem volt, és ez nem véletlen. Kifejezetten hülye lenne az a teljhatalomra törő diktátor, aki így járna el. Nem csak azért, mert egyéb hatalmi erőforrások fölötti kontroll nélkül reménytelen feladat lenne a média kontroll alatt tartása, hanem értelmetlen is volna önmagában.

És pontosan ez a lényeg: az a különbség a jelenlegi rezsimhez lojális média és a politikai média többi része között, hogy előbbi része a politikai hatalom megszerzését és megtartását szolgáló totális hatalmi gépezetnek, utóbbi meg nem.

Még a legpártosabb politikai médiatermékek mögötti politikai szervezettség sem mérhető a mára már pártállamivá növekedett, az élet minden területét behálózó Fidesz szervezeti, anyagi és hatalmi erőforrásaihoz, a legtöbb megmaradt, függetlennek mondható médiatermék pedig egyébként is úgy viszonyul a valódi pártsajtóhoz, mint egy magamfajta magányos állampolgár politikai zsörtölődései egy pártfunkcionárius politikai tetteihez: véleményük van, de érdemi befolyásuk korlátozott.

Ha ez a rezsim demokratikus lenne, nem lehetne neki ilyen, hozzá feltétlenül lojális médiája sem. Egyrészt, nem létezhetne ennyire koncentrált médiapiac, nem lehetne ennyire kézi vezérelt, egyetlen hatalmas politikai gépezet céljainak alárendelt a politikai média túlnyomó része. Másrészt, nem lenne ennyire direkt a kapcsolat a rezsim egészének politikai céljai és médiájának napirendje, stílusa, célpontjai között; s a szakmai megfontolások és mindenekelőtt az igazmondás követelménye nem ütköznének folyton a politikai lojalitásukba (aki ezt túlzásnak érzi, az idézze fel azt a brutális leszámolást, ami a hajdani Simicska-média 2018 után visszafoglalt részeire várt).

Az az igazán szomorú ez utóbbiban, hogy ezek az emberek még csak nem is alszanak rosszul a politikai lojalitás és az igazmondás követelményeinek konfliktusai miatt, holott bőven lenne rá okuk. Az emberi lélek persze komplikált, nagyon kifinomult önvédelmi mechanizmusokkal rendelkezik az erkölcsi kihívások elhárítására. De attól még igaz, hogy vég nélkül lehetne sorolni azokat a nyilvánvalóan politikai megrendelésekre született vagy vélt politikai elvárásoknak megfelelni akaró, a valósággal és az újságírás szakmai és etikai követelményeivel köszönőviszonyban sem lévő cikkeket, riportokat a kormányzati propagandamédiában, amelyek kizárólag annak köszönhetik a létüket, hogy illeszkednek a rezsim általános politikájába.

Ezzel szemben nem kizárólag politikai hatékonyság (hiányának) kérdése, hogy a rezsimmel szemben kritikus média viszonya az ellenzéki politizáláshoz sokkal konfliktusosabb és ellentmondásosabb, hanem legalább annyira demokratikus elkötelezettségé is. Hatékonyabb lehetne az ellenzék talán, ha a politikai média alárendelné magát e pártok politikai igényeinek, de még ez sem biztos. Ám az biztos, hogy kevésbé lenne sokszínű, és kevésbé felelne meg egy demokratikus nyilvánossággal szembeni alapvető elvárásoknak.

Nem, a kormánykritikus újságírás és a rezsim propagandagépezete nem vehető egy kalap alá. Aki mást mond, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy már megint felülírja benne a politikai lojalitás az igazmondásra törekvést.