A Tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján és az azt követő napokon rövid részleteket közlünk Sinkó Ervin Optimisták című művéből. Sinkó többek közt a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítójaként, majd a tanácsköztársaság „parlamentjének” tagjaként és az ellenforradalmi Kecskemét városparancsnokaként vett részt a forradalmi rendszerekben. A regény a szerző alteregója, Báti József napjain keresztül mutatja be a ’18-as polgári demokratikus kísérlet és a tanácsköztársaság mindennapjait, politikai küzdelmeit és a hatalomból részesülők morális dilemmáit. A második részlet. (Az első részlet itt olvasható.)

A munkások Kun Bélára vártak. Kun még mindig a szociáldemok­rata pártvezérekkel tárgyal, a forradalmi kormányzótanács tagjainak listáját állítják össze. Minduntalan meg-megújuló esőben már két órája álltak itt és vártak a munkások. Ezek nemcsak kíváncsiak voltak; azért álltak itt, hogy kéznél legyenek, ha szükség lesz rájuk.

A nyitott kapuban szétvetett lábakkal, a fél kapunyílást elfoglalva Dani állt őrt. Rövid fekete bőrkabátját derékszíj fogta össze, s a derék­szíjon revolvertáska és kézigránát csüngött. A ház körül felgyűlt tö­meg magától is annyira rendet tartott, hogy még az utat is, mely a ka­puhoz vezetett, szabadon hagyták, s Dani napbarnított képével mégis olyan marconán állt itt, mint akinek ellenséges támadókkal szemben kell a vára kapuját megvédelmeznie. Báti elképedve nézte ezt a sose látott Danit, és egyszerre elnevette magát. Mikor azonban Dani egy percre befordult velük együtt a kivilágított kapubejáróba, vidáman csillogtak még nagy fehér fogai, de eltolta Báti kezét, mely a gyilkos szerszámokkal megrakott feszes derékszíjat tapogatta.

– Nem tréfa ez, barátom – mondta némi sértődöttséggel a hang­jában.

– Dani elvtárs – kérdezte Lányi –, igaz az, hogy szociáldemokrata népbiztos is lesz a kormányzótanácsban?

Bátinak megint nevetni kellett, mert Dani hivatalos képet vágott.

– Majd kiderül – mondta titokzatosan. A kapubejáróban még három legény jelent meg olyan öltözetben, úgy felfegyverkezve, mint Dani. Az egyik katonásan tisztelegve állt meg Dani előtt, Dani kezet nyújtott Bátiéknak.

– Barátom – mondta –, én vagyok a terrorcsapat parancsnoka. Nem kell félni a szociáldemokratáktól.

Kint a tömeg az lnternacionálé-t énekelte. Fent a párthelyiségben – az ismerős, nem éppen nagy szobában – ember ember hátán. Renge­teg ember, akit soha itt azelőtt nem lehetett látni.

– Úgy látszik, csakugyan győztünk – jegyezte meg Lányi. – De nem találja, hogy barátságosabb volt itt, mikor még csak szekta voltunk?

Az első ismerős, akit ebben a hangos, lökdösődő, újságírókkal sűrűn spékelt, kellemetlen sokadalomban felismertek, a nyurga Sarkadi volt, s úgy megörültek egymásnak, mint atyafiak egy távoli idegen ország­ban. Sarkadi a rövid vakkantó nevetésével kesernyésen jegyezte meg: – Mint a bakák mondták: annyi a tetű, hogy épp csak hogy hely jut a bakának is a lövészárokban.

De most Török Géza jött feléjük. Melegen szorította meg kezüket.

– Maguk mikor tudták meg? – kérdezte, s elmondta, hogy ő a Pá­rizs kávéházban Lénárttól értesült az eseményről.

– És mi a véleménye? – kérdezte Lányi.

Török Géza megütközve nézett rá:

– Egészen úgy teszi fel a kérdést, mint Lénárt. Hogy lehet ilyesmit kérdezni? Hát nagyszerűen ment eddig minden!

– De a szociáldemokraták? – vetette ellen Báti.

Török Géza legyintett.

– Mit szociáldemokraták! A kibékülés a diktatúra platformján tör­tént meg!

Báti a fejét rázta.

– Ma egy hónapja azt írták, nem kár Kun Béla rabló és gyilkos úrért, és most…

Török Géza nem hagyta kibeszélni:

– Megint érzelmi momentumok! Romantikus egy banda maguk mind. Csalódottak, mert hiányzanak a romantikus effektusok. De mit akarnak? A szociáldemokraták beadták a derekukat, és ami azt illeti, ami egy hónap előtt volt, az éppúgy történelmi szükségszerűség volt, mint ahogy ez ma történelmi szükségszerűség.

– Tudja, mit? Akkor én a történelmi szükségszerűség ellen lázadok fel – fakadt ki Báti.

Török Géza nevetett.

– Lám – fordult Lányihoz –, mindig mondtam, hogy fenemód mohó ember ez a Báti. Máris a következő forradalmon töri a fejét… Egye­lőre elég tennivalót ad majd ez is.

Kintről, a zárt ablakokon keresztül hatalmas felmorajló zsivaj hallat­szott be. Valaki kinyitott egy ablakot.

– Kun Béla… Halljuk Kun Bélát! Éljen Kun Béla! – hallatszott lentről.

Az ajtóban megjelent Kun, vele együtt hajlott háttal Vértes és szov­jetcsillagos sapkával a fején, szürke katonaköpenyben Szamuely. Kun egyenesen a nyitott ablakhoz sietett, lentről az éljenek egy utolsó, ha­talmas hulláma csapott magasba, aztán csend. Mindenki leste a szót, hiszen most fogják először hiteles szájból meghallani, mi történt. S mégis, mikor az ismerős, kemény hangon az első szó: Elvtársak! – fel­hangzott, fent is, lent is zúgott a taps. Kun csak percek múltán jelenthette be, hogy „rövid belső harc után Magyarország proletariátusa forradalmi egységét megtalálva, a mai napon átvette a hatalmat. A for­radalmi kormányzótanácsot szociáldemokraták és kommunisták együt­tes részvételével alakították meg, s első alakuló üléséről a forradalmi kormányzótanács táviratban értesítette az orosz szovjetkormányt, be­jelentette, hogy a magyar proletariátus a mai nappal teljes eszmei és lelki szolidaritásban fegyveres szövetségre lép orosz testvéreivel, s fel­szólítja a világ összes elnyomottait, hogy kövessék a magyar példát. Holnap már meg fog jelenni a rendelet, mely az összes házak, gyárak, földek köztulajdonba vételét emeli törvényerőre…”

Kun Béla beszédét mondatokba tépte szét a felzúgó ujjongás. Báti azonban nem tudott az érzéstől szabadulni, amit ideútban Lányi azzal fejezett ki: Itt valami félreértésnek kell lenni – mert mikor Kun arról beszélt, hogy még korai volna a győzelmi ünnep, mert a diktatúrával a proletariátus csak a győzelem feltételeit szerezte meg, a tömeg éppoly elragadtatva tapsolt és éljenzett, mint mikor az orosz proletariátussal való fegyverszövetséget jelentette be.

S mikor Kun a diktatúrát fenyegető külső és belső veszedelmek el­len szólította harcba a tömeget, mikor Kun a leküzdendő veszedelme­ket sorolta fel, Báti önkéntelenül Szamuely felé fordult, aki fején a sipkájával, hátát a falnak támasztva állt az ablak mellett, melyből Kun beszélt.

Szamuely mozdulatlanul állt, s arcán csak két halványpiros folt s az alig észrevehetően meg-megrángó ajka árulta el izgalmát. Lent még el sem ült a harsogó helyeslés, mely Kun beszédét követte, amikor Szamuely egyik kezével a kabátja zsebében, másikkal a sapkáját leemel­ve, odaállt a nyitott ablakhoz.

Báti most hallotta először tömeghez beszélni. Úgy képzelte erről az emberről, hogy tökéletesen ura az idegeinek, s meglepte, mikor látta, hogy még a hangját se tudta fegyelmezni. A felsőteste úgy hajolt előre, ki az ablakon, mintha bele akarná magát vetni az utcán hullámzó tömegbe. – Proletárok! – kiáltotta, s Báti, aki Lányival együtt utat tört magának, hogy közelebb menjen az ablakhoz, mert már az első mon­dat, amely a megszólítást követte, az eseményeknek félreérthetetlenül szándékosan egyoldalú, szívük szerint való értelmezését jelentette.

– Proletárok! A Kommunisták Magyarországi Pártjának eddigi ve­zére, Kun Béla elvtárs a mai nappal az egész magyarországi proleta­riátusnak vezére lett. A Kommunisták Magyarországi Pártjának köve­telései a mai nappal a magyar proletariátus egészének programjává let­tek. Abból, amit a Kommunisták Magyarországi Pártja, amit Kun elvtárs itt az imént programként hirdetett, egyetlen betűnek sem sza­bad papíron maradnia. A proletariátus ne várja a kormánytól, a hatóságoktól a program végrehajtását: a szovjetben a proletariátus az egyet­len törvényhozó és egyben végrehajtó hatalom. Elsősorban ébernek kell lenni, és a legkisebb ellenséges megmozdulásra is egész erővel kell le­csapni a vörös terrornak. A terror – ez azt jelenti, hogy rettegniük kell tőlünk. A magyar proletariátusnak tudni kell, hogy ha most tán kus­had is, de alattomos, mindenre elszánt, esküdt ellensége a burzsoázia, s nem kell más, csak a diktatúra egyetlen gyenge pillanata, és a bur­zsoázia kése már ott a proletariátus hátán.

Kun elvtárs csak a prole­tariátushoz beszélt, s joggal. Mától kezdve ebben az országban senki más nem számít. Én is csak a proletariátushoz beszélek: a magyar ta­nácsköztársaság szabad földjén fogjuk nemsokára ünnepelni annak a negyvenezer párizsi kommünárnak emlékét, akiket a világ legcivilizál­tabb burzsoáziája lemészároltatott.

Nem kell azonban a múltba menni. Én láttam, elvtársak, Oroszországban, a burzsoázia fehérgeneráli­sainak munkáját. S amit minden proletár tud: ott van most a német burzsoázia példája az ő szociáldemokrata vérebeivel. Elvtársak, a fe­hér bestia mindaddig élő fenyegetés marad, míg a burzsoáziát mint osztályt, a proletariátus kíméletlen terrorja meg nem semmisíti. Ez az út az egyetlen, mely minket is, mint orosz testvéreinket, el fog vezetni a társadalomhoz, amelyben embernek ember által való kizsákmányo­lása lehetetlen lesz. Mi ráléptünk erre az útra, elindultunk, s jaj annak, elvtársak, rajtatok múlik, hogy jaj legyen annak, aki fel akar bennün­ket tartóztatni ezen az úton!

A tömeg lent éljenzett és tapsolt, és csakúgy, éppen úgy, mint a hirtelen termett szónokok egész sorának, akik most már egymást kö­vették az ablaknál. A szomszédos szoba is, melyben a Vörös Újság szerkesztősége volt, tele volt már emberekkel.

Szamuely türelmetlenül támadt rá Lányira:

– Mi lesz a Vörös Újsággal? Kérjen Danitól egy terroristát vagy ket­tőt, és menjen a Budapesti Hírlaphoz! Mától kezdve ott fogjuk nyo­matni a Vörös Újságot.

– A Budapesti Hírlap! De hiszen akkor igaz! – kiáltott föl Lányi, s Báti kezét megszorítva, már ment is.

A Budapesti Hírlap nyomdája a Vörös Újságnak! A grófok, püspö­kök lapja, az az újság, amely a háború alatt alig hagyott egy hetet is elmúlni anélkül, hogy Ady Endre, a hazaáruló, az iszákos, a vérbajos ellen ne kiabált volna a katonai rendőrség után!

Mintha csak ebben a pillanatban értette volna meg Báti egészen, hogy mekkorát fordult ez a magyar világ.

Valaki felkiáltott: – Itt nem lehet dolgozni!

Az ablaknál még mindig egymást követték a szónokok.

– Hiszen proletárdiktatúra van! – jutott eszébe valakinek. – Kommunizáljuk ma éjszakára az egyik emeleti lakást! – hangzott az indít­vány.

S egyszerre elkezdődött az a szédületes tempó, amely ezután heteken keresztül csak egy-egy órára lassúdott. Báti Vértessel és egy sereg is­meretlen emberrel elindult, felmentek a lépcsőn. Becsöngettek találom­ra egy lakásba. Álmos szobalány nyitott ajtót. Aztán barna hálókabá­tos, ápolt fehér szakállas úr jött ki.

– De uraim, a magánlakásom… az éjszakai nyugalmam…

Értetlen és ártatlan ijedtséggel bámult az öregúr. Rémületre nyilván nem talált okot, mert hiszen nem vad horda, hanem részben egészen jól öltözött s nem is rossz modorú társaság árasztotta el a lakást. De épp ezáltal teljességgel nem értette a dolgot. Az emberek azonban, tán maguk is kissé zavarban, csak összemosolyogtak, mondták, hogy prole­tárdiktatúra van, s az egyikük még igyekezett rábeszélni, hogy csak feküdjön le nyugodtan. Közben lentről írógépet szállítottak föl, míg az emberek már le is telepedtek egy nagy szobában, mert annak kö­zepén nagy ebédlőasztal állt. Valaki mindjárt fel is hajtotta a rend­kívül megfelelő asztal terítőjét, és összehajtva odaadta a fehér sza­kállas úrnak. Papiros, tinta, toll is került, s a nagy asztal körül a következő percben már öten ültek és írtak a fejük fölött kissé vakítva égő kristálycsillár világításában.

---