Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás eredménye 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

Vörös Budapest
Részlet az Optimistákból

A magyarországi tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján és az azt követő napokon rövid részleteket közlünk Sinkó Ervin Optimisták című művéből. Sinkó többek közt a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítójaként, majd a tanácsköztársaság „parlamentjének” tagjaként és az ellenforradalmi Kecskemét városparancsnokaként vett részt a forradalmi rendszerekben. A regény a szerző alteregója, Báti József napjain keresztül mutatja be a ’18-as polgári demokratikus kísérlet és a tanácsköztársaság mindennapjait, politikai küzdelmeit és a hatalomból részesülők morális dilemmáit. Az első részlet.

Garbai Sándor és Kun Béla bejelentik a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását (forrás: Wikimedia Commons)

Ti tényleg Szamuelyt és a vörrösterrort ünneplitek?

A Mérce rendszeres olvasóit nem érheti meglepetésként, hogy megemlékezünk a tanácsköztársaság 100. évfordulójáról. Akik olvasnak minket, azt is tudhatják, hogy a proletárdiktatúra egyes módszerei - és sok tekintetben eszmeisége is - távol állnak tőlünk. Nem osztjuk azt a nézőpontot, amely az egyénre pusztán egy történeti folyamat végrehajtójaként vagy akadályaként tekint. És nem gondoljuk, hogy a társadalmi változás létrehozható felülről, az államhatalom megragadásával és az ellenállás erőszakos letörésével.

A kizsákmányolás, az elnyomás és az elidegenedés elleni harcnak erre a kudarcos és tragikus állomására két okból fontos emlékeznünk: egyrészt azért, mert az emancipációs küzdelmek fontos fejezete, és így valamiképp mindazoknak a saját története, akik a felszabadulás eszméivel azonosulnak. Másrészt azért fontos a megértés és számvetés szándékával emlékeznünk, hogy ellentartsunk az emlékezetet uraló hazug (szélső)jobboldali mítoszoknak. A jobboldali propagandával szemben mi nem kívánunk tömeggyilkosokból hősöket, vesztesekből bűnbakokat gyártani. Ezért a tanácsköztársaság megalakulásának 100. évfordulóján közölt cikkeink (korábbi írásainkhoz hasonlóan) a valós összefüggések feltárásán túl éppen a szereplők filozófiai, politikai és morális dilemmáival foglalkoznak.

Második napja tartott a szedősztrájk, második napja nem jelent meg Budapesten újság. A sztrájkoló nyomdászok zsúfolásig megtöltötték a termet. Lányi és Báti velük együtt várta a szociáldemokrata párt ki­küldötteit.

Báti régi ismerőse, az egykori elnök elvtárs próbált itt meg mindent, hogy engedékenységre bírja a szedőket. A nyomdászok figyelemmel, csendben hallgatták végig. A kérdés, melyről az elnök elvtársnak be­szélnie kellett, most már a magyar proletárdiktatúra kérdése volt. Akar­ja-e, akarhatja-e a magyar munkásság a proletárdiktatúrát? Utána Báti szólalt fel. Aztán megint az elnök elvtárs és megint Báti. Kétszer adta át a helyét egyik a másiknak.

Majdnem úgy indult meg ez a párbaj, mint tudományos vita arról, hogy mi a marxizmus tanítása a demokráciáról, a demokratikus sajtósza­badságról, az államról és az erőszaknak, a terrornak a szerepéről a tör­ténelemben. Az elnök elvtárs Marxból citált:

– „Egy társadalmi rend csak akkor múlik el, ha mindazok a termelési erők már kifejlődtek, amelyek számára ez a társadalmi rend elég szé­les, és új, magasabb termelési viszonyok sose lépnek az előbbiek he­lyébe, míg azoknak a materiális létföltételei magának a régi társadalom­nak ölében életre nem keltek.”

Lányi tanácsára, aki felháborodottan szöveghamisítással vádolta az előadót, Báti elkérte az elnök elvtárstól a könyvet, melyből az citált, és diadalmasan mutatott rá a citátumot közvetlenül követő marxi meg­állapításra:

– „Ennélfogva az emberiség mindig csak olyan feladatokat állít ma­ga elé, melyeket meg tud oldani, mert alaposabban szemügyre véve a dolgot, kiderül mindig, hogy maga a feladat csak akkor jelenik meg, amikor megoldásának materiális feltételei már adva vagy legalábbis létesülőben vannak.”

Míg az elnök elvtárs, hogy Bátinak feleljen, másodszor szólalt fel, Lányi odasúgta Bátinak:

– Nincs igaza Vértesnek? Hol, mikor volt a világon még egy poli­tikai forradalom, melyben szellem és akció, tudomány és empíria között így megszűnt az ellentét, mint a proletariátus osztályharcában?

Az elnök elvtárs azonban, aki tíz év előtt egyik börtönbüntetése ide­jét használta arra, hogy a könyvet, melynek értelméről most vitatkozni mertek vele, fordítsa, szenvedélyessé vált, és felhagyva a Marx-citátu­mokkal, zamatos paraszti nyelvén kelt ki azok ellen, akiket soha az­előtt nem lehetett látni a munkásmozgalomban.

Báti sose tudott nyugodt maradni, ha az, aki vele szemben állt, el­vesztette a nyugalmát. Mikor újra szóba kezdett, az izgalomnak azon a magas fokán kezdte, melyre az előtte szóló csak beszéde végén ju­tott el.

– Felelőtlenek, fantaszták és kalandorok vagyunk, mert még ma is hisszük azt, amit az öregek csak ezerkilencszáztizennégyig hirdettek és hittek?

S Báti elmondta, amit már azon a pincérgyűlésen el akart mondani: mint dobták ki a Propaganda Bizottságtól, mert szocialista propagandát csinált. A nyugodt, higgadt nyomdászok most felháborodva kiáltották az elnök elvtárs felé: igaz-e? Kiabáltak feléje, de csak igent vagy nemet akartak hallani, beszélni nem hagyták. Izgalomban s mégis egy olyan diadallal, melynek igazán örülni Báti nem tudott, éjfél felé ért véget ez a mérkőzés.

Másnap újabb szónokot vártak, s biztosra vették, hogy a vita ez este még hevesebb, még kíméletlenebb lesz. Az újságsztrájk más időkben is hatásos fegyver volt, de ezekben a napokban, mikor a politika mi­niszteri előszobákból s parlamentből az utcára költözött ki, s biztos semmi se volt, de épp azért minden lehetséges – egyetlen olyan hír nem kelhetett szárnyra, amely ne látszhatott volna lehetségesnek.

Míg a nyomdászok itt most a szociáldemokrata kiküldöttre vártak, egymást kergették köztük a fantasztikus hírek, melyekről azok se tudták eldön­teni, hogy van-e valami alapjuk, akik a híreket hozták. De ebben az atmoszférában sem jutott volna senkinek se eszébe még csak a lehető­sége se annak, ami ezekben az órákban már tény volt.

Hét órakor kellett volna a szociáldemokrata párt kiküldöttjének megjelennie. Némelyek tudni vélték, hogy a Berinkey-kormány lemon­dott, és a szociáldemokrata kereskedelmi miniszter, Garami Ernő fog a nyomdászokhoz eljönni, mielőtt kormányt alakít.

Fél nyolc elmúlt már, amikor – Báti és Lányi távol az ajtótól, egy csoport nyomdász között állva bizonygatták, hogy egy tisztára szociál­demokrata kormány is, proletárdiktatúra nélkül, csak a polgári köz­társaság érdekeit fogja képviselni – a zsúfolt teremben nagy mozgás ke­letkezett. Senki se számított rá, hogy a tegnapi nap után megint az elnök elvtárs fog megjelenni. Egy percre csend lett, de mielőtt még az emberek felocsúdhattak volna, az újonjött felállt a terem közepén egy székre, és fején a széles fekete kalapjával megszólalt:

– Elvtársak! Ez a mai pénteki nap, március huszonegyedike, a ma­gyar munkásság legnagyobb napja. Én akartam elsőnek meghozni a hírt:

a kormány lemondott, és átadta a hatalmat Magyarország forra­dalmi proletariátusának. Kommunista és szocialista párt testvérként fogtak össze egy akaratban. Éljen a magyar szovjetköztársaság! Éljen a proletárdiktatúra! A magyar munkásság a mai nappal hadat üzent nemcsak a saját, hanem a világ burzsoáziájának is.

Ebben az egyenlőt­len harcban ott akarok lenni a magyar munkások és parasztok táborá­ban én is. Büszkén vallom magam az ifjú, hősi magyar proletariátus fegyvertársának, s büszkén megyek vele a dicsőséges úton, melyre a mai nappal rálépett. Elvtársak, éljen a magyar tanácsköztársaság! Éljen Kun Béla!

Pillanatokig tartott a zavart, döbbent csend. Az első érzés, melynek legyőzéséhez azok a néma pillanatok kellettek, nemcsak a meglepetés volt, hanem volt valami a hirtelen elhatalmasodó ijedtség érzéséből, abból a riadalomból is, melyet minden megfoghatatlan és át nem te­kinthető jelenség kivált.

Az elnök elvtárs nem hagyott sok időt se a csodálkozásra, se a végül is kitörő lelkesedésre. Beszélt tovább. Most már nyugodt, erős hangon. Röviden elmondta, mi történt. Tegnap délelőtt az antant budapesti ka­tonai missziójának parancsnoka, Vyx ezredes megjelent a köztársasági elnöknél. Közölte Károlyival, hogy az eddig megszállott magyar terü­leteken kívül az antanttal szövetséges szerb, cseh és román csapatok újabb nagy magyar területeket fognak megszállni. Az antant követelte, hogy ezeket a megszállandó területeket a magyar katonaság máris haladéktalanul elhagyja. Az átadott jegyzék szerint az újból megszállandó területek nem ideiglenes demarkációs vonalat, hanem Magyar­ország tartós politikai határát fogják alkotni. Károlyi erre még tegnap este minisztertanácsot hívott össze, melynek eredményeképp a polgári és szociáldemokrata koalíciós kormány lemondott. A szociáldemokrata párt sürgős tanácskozásra ült össze, s ezen a tanácskozáson elhatároz­ták, hogy a párt választmánya testületileg kimegy a gyűjtőfogházba, s közölve Kun Bélával az eseményeket, felszólítja, hogy a két proletár­párt egyesülésével, ennek az országnak egyetlen ereje, az egységes for­radalmi proletariátus vegye át a hatalmat.

A szociáldemokrata párt eddig bízott az antantdemokráciában, s most belátja tévedését; csak a saját és a világproletariátusnak forra­dalmi erejében bízhat. Ebben az órában kommunisták és szocialisták a forradalmi kormányzótanács megalakításáról tárgyalnak. A nyomdá­szok siessenek munkahelyeikre, hogy az ország a sajtó útján értesülhes­sen az eseményekről. Tájékoztatásul még felolvasta Károlyinak, a köz­társaság lemondott elnökének proklamációját Magyarország népéhez…

– „A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyar­országnak majdnem egész területét katonai megszállás alá helyezi… A cél nyilvánvalóan az, hogy Magyarországot a román határon küzdő szovjet hadsereg ellen felvonulási területként használják fel… A vi­lág proletariátusához fordulok segítségért és igazságért. Lemondok, és a hatalmat Magyarország proletariátusának adom át.”

Az elnök elvtárs, mintha maga is a saját szavainak hatása alá ke­rült volna, még mindig ott állt a széken, s csak akkor szállt le, mikor az emberek megmozdultak; mind egyszerre s mielőbb kint akartak len­ni, kint az utcán, a magyar szovjetköztársaság fővárosában.

Báti arcát hirtelen valami meleg érte. Beesett arcú, ismeretlen mun­kás csókolta meg örömében. Valaki rákezdett az lnternacionálé-ra. Nyomban sok száz torokból tört fel a hang. Mohón kaptak az éneken, mely egyszerre mintha véget vetett volna minden tájékozatlanságnak s belső tanácstalanságnak. Soha még így Pesten nem hangzott fel ez a dal.

Több volt, mint egy a forradalmi dalok közül. Most már nem volt mások messzi s közeli hősi múltjából kölcsönvett ének; magyar ének lett, s mintha büszkébben hangzott volna, mint máskor, mintha akik énekelték, éreznék, hogy eztán a föld akármelyik részén fogják énekelni, a magyar március 21. éppúgy lelke lesz ennek a dalnak, mint az orosz október.

Pillanatok alatt kiürült a terem.


A digitalizált szöveget a regény 2010-es kiadásáért felelős Noran Libro kft. bocsátotta rendelkezésünkre.

Címlapkép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!