Haldokló bolygó, kiürülő magyar tájak: mit tehetünk az élővilág védelmében?

A biológiai sokféleség drasztikus romlását számos kutatás igazolja, köztük a WWF (régebbi nevén World Wide Fund for Nature) kétévente megjelenő Élő Bolygó jelentése. A biodiverzitás Magyarországon is nagymértékben csökken: a legdrámaibb következménye agrárökoszisztémáink romlásának lehet, de vizesélőhelyeink, erdeink vagy a gyepes területek élővilágának védelme is elsőbbséget kellene, hogy élvezzen egy átgondolt stratégia mentén.

A WWF legnagyobb kutatási jelentése a gerinces állatfajok vizsgálatán keresztül a Föld egészségi állapotát mutatja be. Az 1998 óta megjelenő Élő Bolygó Jelentés a WWF mellett számos szakértő szervezet munkáját összesíti, és a Föld egészsége mellett foglalkozik az emberi hatással és a veszélyekkel, valamint a megoldási lehetőségekkel.

Függésünk a biológiai sokféleségtől

A természet nyújtotta szolgáltatások létünk alapjait képezik: a tiszta levegő, ivóvíz, élelmiszereink és gyógyszereink – csak néhány példa arra, mit ad nekünk a bioszféra.

Élelmiszer-termelésünk 35%-a függ a beporzástól. A halászat és a haltenyésztés a világ lakosságának 10-12%-a számára nyújt megélhetést, míg az édesvízi és tengeri hal több mint 4 milliárd ember számára elengedhetetlen fehérjeforrás. A természet nyújtotta szolgáltatások éves értékét 125 billió amerikai dollárra becsülik.

A természet tehát nemcsak díszlet, amelyben gyönyörködhetünk. Ennél sokkal több. Társadalmunk, gazdaságunk épül rá. Függésünket a biológiai sokféleségtől már felismertük, és számos nemzetközi kezdeményezés célozza a biodiverzitás pusztulásának megfékezését, de az eredmények még váratnak magukra.

Az ember hatása

Az 1800-as évek óta a népesség 7-szeresére nőtt, mára több mint 7,6 milliárdot számlálva, a világgazdaság pedig 30-szorosára. Az elmúlt 50 évben azonban a fejlődés robbanásszerű mértéket öltött.

Az 1950-es évektől megugró népesség számos folyamatot elindított: nőtt például a vízfelhasználás, elindult a műtrágya-használat, és ezek hatással voltak a természeti rendszerekre is: megugrott a szén-dioxid kibocsátás, elindult többek között a tengerek elsavasodása, az esőerdők eltűnése.

A fejlődés emberek milliárdjainak életminőségét javította, és ezért ez az időszak rendkívül fontos, de nagy árat fizetett érte otthonunk, a Föld. Ökológiai lábnyomunk 190%-kal nőtt, és a természeti rendszerek stabilitása megingott. Ma már a Földnek mindössze negyede mentesül az emberi tevékenység alól, és becslések szerint ez 2050-re tíz százalékra csökkenhet.

Az emberi tevékenység ma 5 legfőbb veszélyben csúcsosodik ki: az élőhelyek pusztulása és eltűnése, a fajok kizsákmányolása, környezetszennyezés, invazív fajok és betegségek, illetve az éghajlatváltozás.

Ezek a veszélyek hatnak a biológiai sokféleségre, és ennek következménye az, hogy a legfrissebb adatok szerint a gerinces állatfajok populációi 60%-kal zsugorodtak.

Bolygónk egészsége

A WWF Élő Bolygó Indexe, amely két évvel ezelőtt 58%-os csökkenést mutatott, a populációk méretében bekövetkezett változást jelzi. Az index az állapotokat mindig 1970-hez viszonyítja, miközben a mintavételi pontok és vizsgált fajok halmaza egyre bővül. A 2018-as index – amely a 2014-ig végzett elemzéseket dolgozta fel – 4005 gerinces faj 16 704 populációját vette górcső alá, és sajnos további pusztulásról számol be.

Az összes gerinces faj esetében mért 60%-os csökkenés mellett az édesvizi fajok 83%-os romlást mutatnak, ami többek között a vizesélőhelyek eltűnésének drámai következménye lehet.

A veszteség legerőteljesebben a neotropikus ökorégióban jelentkezik: a Dél- és Közép-Amerikát magában foglaló ökorégióban, valamint a Karib-térségben 89%-os a populációvesztés.

A biodiverzitás drasztikus csökkenését támasztja alá a többi ismert mutatószám is. A Természetvédelmi Világszövetség például a fajok kihalási kockázatával foglalkozik, és ez – a Vörös Lista – is folyamatos pusztulást mutat. De az emlősök számára megfelelő élőhelyeknek is 22%-a eltűnt 1970 és 2010 között. Az élőhelyek eredeti biodiverzitása 1970-ben még 81,6% volt, 2014-ben pedig már csak 78,6%. Minden mutatószám tehát ugyanazt a képet festi le: a törekvések ellenére a biológiai sokféleség továbbra is csökkenő tendenciát mutat

Mit tehetünk?

Mostantól a biológiai sokféleség romlásának megfékezése és a tendencia visszafordítása elsődleges célunk kell legyen! Ennek érvényesülnie kell a politikai, gazdasági és fogyasztói döntéseinkben egyaránt!

Az előttünk álló 2 év sorsdöntő: ez az utolsó lehetőségünk, hogy megértsük, milyen hatással vagyunk a bolygóra, és elkezdjük komolyan venni a jeleket, amik figyelmeztetnek rá, hogy a határokat feszegetjük.

Döntéshozóinknak világszinten ambiciózusabb és nagyratörőbb célokat kell meghatározniuk a biodiverzitás pusztulásának megfékezésére, és gyakorlati, megvalósítható lépéseket kell kijelölni, hogy elérjük azokat.

Erre keretet adhat a Biológiai Sokféleség Egyezmény, valamint a Fenntartható Fejlődési Célok, de szükség van egy minden eddiginél előremutatóbb megállapodásra is az emberért és a természetért.

A vállalatoknak is élen kell járnia azokban a folyamatokban, amelyek természeti kincseink megbecsüléséhez és megőrzéséhez vezetnek.

És mit tehetünk mi, emberek?

Mindent! A mi szerepünk és felelősségünk hatalmas. Tudatos állampolgárként elvárásainkkal kijelölhetjük az utat döntéshozóink és a vállalatok számára, tudatos életmódunkkal pedig közvetlenül csökkenthetünk a Föld terhein.

Az adatok egyértelműek: saját és gyermekeink jövője a tét. Nem engedhetjük tehát meg magunknak a pesszimizmus luxusát, fel kell vennünk a kesztyűt: meg kell állítanunk a biológiai sokféleség romlását, és meg kell fordítanunk a tendenciát.

Most még talán képesek vagyunk erre, de ez az utolsó lehetőségünk, és drasztikus, azonnali lépésekre, döntésekre van szükség.

A biológiai sokféleség hazánkban is lassan, de biztosan csökken

A globális jelentéshez képest eltérő módszerekkel, de összességében hasonló képet mutató vizsgálatok folynak.

Európában és Észak-Amerikában – tehát a „nyugati világban” – a természet drasztikus átalakításának évezredes vagy több évszázados múltja van. Mára a trópusi esőerdők évente kisebb országnyi területű irtásánál kevésbé látványos, de annál veszélyesebb jelenségek fenyegetik a megmaradt biodiverzitást. A biológiai sokféleség még a természetvédelmi területek többségén is lassan, de biztosan csökken.

Drámai ütemű és beláthatatlan következményekkel járhat az agrárökoszisztémák állapotának romlása. Olyan életközösségekről van szó, amelynek meghatározó elemei a mezőgazdasági termelés célfajai, például egy szántóföld. Ezeken a területeken az eredményes növénytermesztéshez közvetlenül szükséges beporzó rovarok faj- és főleg egyedszámának zuhanása az élelmiszerellátást veszélyeztetheti.

Az agrártájakhoz kötődő, egykor kifejezetten gyakori ragadozó és énekes madárfajok egyedszámai zuhanórepülésbe kezdtek. A rovar- és rágcsálóirtó szerek terjedése és a ragadozó és rovarevő énekes madarak egyedszámának csökkenése egymást erősítő, vészjósló folyamatok.

Hazánkban az életközösségeket veszélyeztető legfontosabb közvetlen tényezők az alábbiak:

  • az élőhelyek beépítése: belterületbe vonások, vonalas létesítmények (utak, vasutak, villamoshálózat) építése;
  • a vonalas létesítmények üzemeltetése és karbantartása (ezek fragmentálják, szennyezhetik és közvetlenül károsíthatják az élőhelyeket és a fajok egyedeit);
  • az intenzív mezőgazdaság – az egyre nagyobb és nagyobb területteljesítményt biztosító gépek és a növényvédőszerek használata, valamint a hasznosítatlan területek, pl. mezsgyék, kimaradó foltok, extenzíven hasznosított területek (kíméletesen hasznosított gyepek, fás legelők, cserjések) visszaszorulása;
  • táji léptékű homogenizáció: egyre nagyobb méretű egybefüggő mezőgazdasági táblák, amelyeken egyre kevesebb féle növényt termesztenek, és mindeközben visszaszorulnak a mezőgazdasági termelésből kieső kisebb-nagyobb mezsgyék, gyepek, cserjések, fák, facsoportok;
  • az intenzív módszerekkel nem művelhető területek teljes felhagyása, elhanyagolása;
  • a vágásos (azaz a faanyagot rövid idő alatt nagy területről kinyerő, nem a folyamatos erdőborítást biztosító) és az ültetvényszerű erdőgazdálkodás;
  • az évtizedek óta szárazodó hazai klímához csak lassan alkalmazkodó vízgazdálkodás;
  • a hobbi-/sportvadászat igényeit előtérbe helyező, ezért a csülkös vadat (gímszarvas, őz, vaddisznó, valamint az idegenhonos dám és muflon) nagy egyedszámban fenntartó vadgazdálkodási rendszer;
  • valamint a biológiai invázió pl. a gyalogakác terjedése az ártereken, vagy a harlekinkatica inváziója, amely visszaszorít egyes őshonos katica fajokat.

Előfordul védett fajok egyedeinek szándékos és többé-kevésbé célzott károsítása is (többek között orvvadászat, mérgezés, fészekrablás, stb).  Ilyen eset a visszatérő nagyragadozók (pl. legutóbb farkas) orvvadászata, parlagi sasok mérgezése, vándorsólyom fészkének kirablása, vagy a papucskosbor nevű, látványos orchidea faj példányainak kiásása.

Természetesen a fenti hatások mögött is fellelhetők olyan hajtóerők, amelyek a biodiverzitást csökkentő, az életközösségeket károsító – legális vagy nem legális – gyakorlatokra ösztönzik a döntéseiket meghozó területhasználókat.

Ilyen hajtóerők lehetnek a biodiverzitás megőrzési szempontokat nem eléggé hangsúlyozó, vagy egyenesen mellőző jogszabályok, torzító hatású (agrár)támogatási rendszerek, piaci folyamatok, valamint megkövesedett ágazati szokások, gyakorlatok. Mindezek mellett ki kell emelni az egyes emberek szintjén megjelenő fogyasztói döntések hatását.

A mezőgazdasági termékek alacsony ára sokszor intenzívebb módszerekkel történő termelés, olcsóbb, sokszor a fogyasztás helyétől távol eső munkaerő felhasználása és az ezzel járó megnövekedett szállítási szennyezés mellett biztosítható. A szállítással járó szennyezés a fogyasztás helyén nem termeszthető termékek fogyasztásának is következménye.

A zöldségekkel és gyümölcsökkel szemben támasztott esztétikai elvárások miatt a megtermelt élelmiszer egy része pocsékba megy, ami az élelmezéshez szükségesnél nagyobb mennyiség termelését okozza. Mindez hatalmas terhet jelent a környezetre.

A klímaváltozás hatásai: veszélyben a vizesélőhelyek

Jellemző, hogy az életközösségek károsításával járó költségeket a károkat okozóval szemben a társadalom egésze fizeti meg.

Vannak azonban olyan, egyértelműen emberi tevékenységre visszavezethető hatások, amelyekhez helyi szintű döntésekkel legfeljebb alkalmazkodni lehet, de a hatások mérsékléséhez országos, kontinentális vagy akár globális együttműködésre van szükség. A legfontosabb ilyen hatás a klímaváltozás, amely hazánk egyes részeit különösen sújtja, de az ország egészén érezhető hatása.

Az élőhelyek különböző típusait nem egyformán érintik a fenti hatások. A vizesélőhelyek állapotát folyamatosan rontja a vízellátásuk csökkenése. Az ország területére hulló csapadék mennyisége nem csökkent számottevően az elmúlt évtizedekben, de az éves eloszlása átalakult. A látványos, nagy mennyiségű csapadékkal járó szélsőséges időjárási jelenségek (felhőszakadások, valamint áradások) mellett egy állandóbb irányú trend is megfigyelhető.

A téli hónapokban csapadéktöbblet, a nyári hónapokban pedig inkább csapadékhiány lett a jellemző. Az utóbbi hatását fokozza a nyári nappali csúcshőmérsékletek emelkedése.

A jelenlegi vízgazdálkodási rendszerben a téli csapadéktöbblet jelentős része a csapadék- és belvizet levezető, jobbára mesterséges árok- és csatornahálózaton, valamint nagy folyóink gátak közé szorított nagyvízi medrén keresztül elhagyja az ország és a Kárpát-medence területét, így az nem hasznosulhat a száraz hónapokban.

A fenti szárazodási folyamat egyes esetekben az élőhely megszűnéséhez, egy szárazabb termőhelyre jellemző élőhelytípussá alakulásához is vezethet. Más esetekben egyes fajok állományának visszaszorulása vagy lokális kihalása jelzi a vizesélőhely vízellátottsági problémáit.

A mennyiségi probléma mellett sok esetben a víz összetétele szegényíti el a vízi vagy vízhez közvetlenül kötődő élőhelyeket. A mezőgazdasági eredetű tápanyagtöbblet, bemosódó növényszerek, ipari és kommunális eredetű szennyezések gyakran a megfelelő mennyiségű vízellátás mellett is csökkentik az adott élőhely sokféleségét.

Sokasodó fák, csökkenő biodiverzitás

Magyarország területén az elmúlt évszázad során folyamatosan nő a fákkal borított terület aránya, az „erdősültség”. Sajnos ezzel párhuzamosan folyamatosan csökken az erdők biológiai sokfélesége, és a természetes erdők több-kevesebb jellemzőjét magukon viselő erdők kiterjedése.

Boldogasszony papucsa vagy erdei papucskosbor.

Az erdősültség növekedése mögött legnagyobb részben ültetvényszerűen művelt, sokszor idegenhonos, nem egyszer kifejezetten inváziós természetű fajok széles körű telepítése áll. Az ültetvényszerűen művelt erdők talaját és fajösszetételét nagyon jelentős bolygatások érik, szerkezetük homogén (egy-két fafaj, sokszor szabályos hálózatban), fajkészletük nagyon beszűkült.

Elsősorban a középhegységeinkben jellemző, de ártereken, dombvidékeinken és mutatóba az alföldjeinken is előfordulnak még őshonos fafajú, az erdei életközösségek sokkal több jegyét hordozó valódi erdők. Ezen erdők döntő hányada azonban szintén magán viseli a vágásos erdőgazdálkodás nyomait.

A homogén faj-, kor-, és méreteloszlású faegyedekből álló, valamint kidőlt vagy lábonálló holtfában és idős, nagyméretű fákban szegény gazdasági erdőkben jóval kevesebb faj kevesebb egyede találja meg életfeltételeit, mint a mára csak töredékekben fennmaradt, a természeteshez közelibb állapotú, változatos, számtalan ún. mikroélőhellyel (pl. kisebb-nagyobb odvak, különböző vastagságú holt faanyag, változatos méretű és lombkorona szerkezetű faegyedek, kisebb, vizet visszatartó tuskómedencék, tövestül kifordult fák gyökértányérjai) rendelkező erdőkben.

Gyepek, szántóföldek, ruderáliák

A hazai fátlan élőhelyek, gyepek évtizedek óta visszaszorulóban vannak. Ültetvényerdők telepítésekor, szántóföldi művelésbe vonás során semmisültek meg a korábban gyepként hasznosított területek.

A hazai gyepek egy része elsődleges, azaz nem emberi hatásra (erdőirtás) keletkeztek, hanem termőhelyi és klimatikus hatásokra. A gyepek másik része azonban másodlagos, azaz kedvezőbb termőhelyen, erdők kiirtásával létrejött rét, amely kaszálás vagy legeltetés nélkül fokozatosan becserjésedik, majd beerdősül. Másodlagos gyepek rendszerváltás utáni felhagyása szintén hozzájárult a gyepterület országos csökkenéséhez.

A fenti folyamatokat a rendszerváltás után felhagyott szántóföldek – sokszor csak átmeneti – gyepesedése sem ellensúlyozta. A megmaradt gyepek hasznosítása sokszor igen intenzív módszerekkel történik. Jellemző a túllegeltetés, a nagy tömegű gépekkel zajló, alacsony fűtarlóval történő, teljes területű, nagy sebességű kaszálás, valamint a trágyázás, és különböző egyéb, a fűhozamot az egyéb fajok kárára növelő agrotechnikai eljárások.

A hazai gyepek sorsában tetten érhető az intenzív mezőgazdálkodás egyik ellentmondásos hatása. A nagyméretű gépek használata a szabályos alakú, homogén szerkezetű területek hatékony hasznosításának kedvez. Ugyanakkor ezek a gépek jelentős befektetést igényelnek a gazdálkodóktól, ezért a megtérülés csak a folyamatosan hatékony üzemeltetés mellett biztosított.

Ennek következménye a gyepek hasznosításának polarizációja. A gyepek gépekkel könnyen és gyorsan kezelhető része sokszor túlhasznosított. Az egyszerű körvonalú táblából kilógó gyeprészek, a távoleső vagy nehezen megközelíthető, kisméretű táblák viszont alulhasznosítottak, ezért cserjésedésnek és spontán erdősülésnek indulnak.

Bár ebben az esetben természetes folyamatról (szukcesszióról) van szó, az esetek jelentős részében ez a folyamat rövid távon az adott tájrészlet biodiverzitásának a ritkább gyepi fajok eltűnése miatti csökkenésével jár.

Gyakran alábecsüljük a jelentőségét a mezőgazdasági gyakorlatban a ruderáliáknak, azaz leromlott állapotú növényzetnek nevezett, a szántóföldi táblák között, azok szegélyében, útszéleken, más egyéb „senkiföldjéken” jelenlévő élőhelytöredékeknek, gyepeknek, cserjéseknek, facsoportoknak, sokszor egyetlen fának.

Bár ezek fajkészlete sokszor valóban szegényes, néhány esetben kifejezetten értékes, mára nagyrészt megsemmisült élőhelytípusok utolsó darabjait őrzik. Az intenzív, steril szántóföldi környezetre törekvő mezőgazdálkodás a nagyteljesítményű gépekkel és növényvédőszerekkel az utóbbi évtizedekben hatékonyan szorítja vissza ezeket az élőhelyfoltokat. Szántóföldi kultúrákkal uralt tájakban sokszor ezek a foltok a biodiverzitás maradékának utolsó hordozói.

Általában elmondható, hogy a természetvédelmi gyakorlatot korábban jellemző, csak a védett területekre fókuszáló „rezervátum szemléletről” mára egyértelműen kiderült, hogy nem elégséges a biodiverzitás kritikus csökkenésének megállításához.

A védett területeken kívüli élőhelymaradékok, zöld folyosó, „lépegető kő”, és egyéb ökológiai funkciói nélkül a védett területeken is csökken a biodiverzitás. Az is gyakori jelenség, hogy a szántóföldekkel, ültetvény- vagy gazdasági erdőkkel, településekkel és vonalas létesítményekkel uralt és szabdalt tájban elhelyezkedő védett területen belül egyes nagy térigényű természeti folyamatoknak egyszerűen nincs elég helye.

Egy hajdani alföldi erdőssztyepp táj maradékában az erdők és a gyepek egymás rovására történő, a klimatikus változásokra reagáló elmozdulásának nincs tere, hiszen a visszaszoruló erdő komponens teljesen eltűnik az üdébb termőhelyet elfoglaló ültetvényerdőkkel körülvett pusztai tölgyes foltból.

Ahogyan az világszerte jellemző, a biológiai sokféleséget csökkentő folyamatok káros hatásait hazánkban is számos állami és civil szervezet igyekszik mérsékelni. A kifejezetten természetvédelmi célú jogszabályokon (pl. 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről; 275/2004. (X. 8.) Korm. rendelet az európai közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű területekről) kívül számos más ágazati jogszabály is tartalmaz természetvédelmi célú rendelkezéseket.

Az állam az elmúlt évtizedben folyamatosan lejjebb pozícionált központi természetvédelmi igazgatási szervein (jelenleg az Agrárminisztérium alá tartozó helyettes államtitkárságon) kívül váltakozó mértékben finanszírozott természetvédelmi felügyelői/kezelői (nemzeti park igazgatóságok) és természetvédelmi hatósági (kormányhivatalok) hálózatot működtet.

Az állami és civil természetvédelmi szervezetek a kedvezőtlen tendenciák mellett is számos sikert tudnak felmutatni. Az olyan látványos fajokat érintő sikeres védelmi programok mellett, mint pl. a rákosi vipera, az eurázsiai hód, a parlagi sas, a túzok, a kerecsensólyom, a kékvércse, a szalakóta megőrzési programok, több helyi sikert jelentő komplex élőhelyvédelmi munka is történt, történik.

A természetvédelmi programok általában valamilyen veszélyeztető tényező orvoslását jelentik. Sok esetben például a fészkelő helyek létesítése a megoldás. Gyakori példa a szántóföldek visszagyepesítése is. Más esetekben egy terület vízháztartásának helyreállítása segíti a természeti értékek megőrzését. Ez jelentheti vízvisszatartó műtárgyak, pl. zsilipek építését, vagy éppen a mesterséges vízelvezető árkok betemetését.

Nagyobb léptékben a nagy folyók természetesebb vízjárását célozzák a programok, pl. hajdan levágott kanyarulatokat vagy mellékágakat kapcsolnak vissza a folyó főmedrébe. Sok természetvédelmi program tartalmazza inváziós fajok állományainak visszaszorítását. Magyarországon eddig elsősorban az inváziós növényekkel szembeni védekezésnek alakult ki a gyakorlata.

Elterjedt madárvédelmi intézkedés a villamos légvezetékek földkábelre cserélése, vagy a tartóoszlopok szigetelése. Szintén visszatérő elem a területhasznosítás megváltoztatása, pl. felhagyott gyepek újra kaszálása vagy legeltetése. A sort még lehetne folytatni. Az ilyen és ezekhez hasonló beavatkozásoknak köszönhetően, az itthon nagyobb lendülettel kb. az 1970-es évek elején indult aktív (tehát nem csak passzív védelmet biztosító, hanem beavatkozó) természetvédelmi munka jóvoltából számos faj egyedszáma és számos terület fajszáma nőtt az azóta eltelt évtizedekben.

A cikk szerzői a WWF Magyarország munkatársai,  a szervezet természetvédelmi munkájáról itt tudhatsz meg többet: wwf.hu.

 

Kiemelt kép: AngMoKio, Wikipedia
Olvass tovább!