Mi a baj a piacgazdasággal? I. Piac és áruvá válás

A szabadpiaci verseny sokak szerint a szabad társadalom sarokköve; a piaci verseny szabadsága a társadalom szabadságának egyik, ha nem legfontosabb fokmérője. A baloldal azonban általában gyanakvó a megkötések nélkül működő piacgazdasággal szemben. A baloldali liberalizmus, a szociáldemokrácia és a piaci szocializmus a szigorúan szabályozott piacokat, míg a radikálisabb, antikapitalista baloldal esetében (beleértve a nem piaci szocialistákat, kommunistákat és anarchistákat) a nem piaci alapon működő gazdaságot pártolja.

Ez a kérdés Magyarországon az elmúlt időszakban olyan kérdésekkel kapcsolatban merült fel, mint a felsőoktatás vagy az egészségügy bizonyos szegmenseinek privatizálása, piaci alapokra helyezése. Sokan – különösen a liberális politikai és közgazdászi szcéna tagjai – tették szóvá, hogy a kormány erre irányuló terveit „nem tartják ördögtől valónak”. Úgy vélik, még ha annak indítékai problémásak is, maga a piacosítás gondolata – a piacgazdaság kiterjesztése és az állam kivonása az élet minél több területéről – támogatandó.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

A (többé vagy kevésbé szabad) piacgazdaság melletti és elleni érvek sokszor gyakorlati természetűek: arra vonatkoznak, hogy a jelenlegi globális vagy lokális helyzetben a társadalmi élet és a gazdaság bizonyos szektorainak vagy egészének piacosítása kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb hatással jár-e.

Ám az, hogy ez igaz-e, attól függ, hogy mit értünk „kedvezőn” és „kedvezőtlenen”. Ez egy társadalomelméleti, társadalomfilozófiai kérdés, amelynek vizsgálata túlontúl gyakran elmarad a piacok szerepéről szóló vitákban. A következőkben ezt a filozófiai kérdést szeretném mélyebben áttekinteni.

Mi a piac?

Egy rendkívül leegyszerűsített és idealizált módon azt mondhatjuk, hogy a piac egy javak elosztását szolgáló intézmény, amely akkor juttat a számodra egy jószágot, ha van valaki a piaci szereplők közt, akivel el tudod azt cserélni valamire a saját javaid közül.

A piac sajátossága, hogy ezek a cserék nyilvánosan zajlanak, így észre tudod venni, hogy míg Andrisnál egy zsák búzáért két zsák kölest kapsz, addig Gábornál hármat, és így dönthetsz úgy, hogy inkább ott veszed a kölesed. Ez a nyilvánosság az, ami a jól ismert versengésre készteti a piaci szereplőket, és beállítja a piaci árakat. Ha Andris nem akar búza nélkül maradni, késznek kell lennie olcsóbban adni a kölest, mígnem minden piaci szereplő ugyanazon a legalacsonyabb áron adja el azt.

A valóságos piacok – mint a lakáspiac, munkaerőpiac stb. – természetesen nagyban különböznek ettől a sematikus leírástól. Például nem cserekereskedelem zajlik bennük, a piaci szereplők nem tökéletesen informáltak és így tovább. A valóságos piacokat gyakran jellemzi kartellezés, árrögzítés, panamázás, gyakran uralják őket oligarchák által birtokolt monopóliumok és jellemzik mérhetetlen egyenlőtlenségek.

Ezeket a gyakorlatokat a szabad piacok feltétlen hívei jellemzően maguk is elítélik, és egyetértenek a korlátlan piacgazdaság – radikális vagy kevésbé radikális – baloldali kritikusaival abban, hogy ezeket fel kell számolni, ha szükséges, állami beavatkozás útján.

Természetesen egy ilyen baloldali kritikus érvelhet közgazdasági vagy történeti szociológiai alapon amellett, hogy a világról szóló tapasztalataink azt mutatják, hogy – legalábbis a jelen körülmények között – a piacgazdaság minden jó szándék ellenére szükségszerűen torkollik bele a haveri kapitalizmusba, termel ki oligarchiákat, hatalmas egyenlőtlenségeket és más egyebeket. Egy ilyen érv szerkezetileg hasonló ahhoz az érvhez, miszerint eddig minden kísérlet a kommunizmus megvalósítására diktatúrához és népirtáshoz vezetett.

A szabad piac elkötelezett híve pedig válaszolhat úgy, mint a hithű forradalmi baloldali: a valóságosan létező piacgazdaság bűneiért (egyenlőtlenségek, oligarchiák stb.) nem a szabadpiaci eszme a felelős, hanem annak tökéletlen megvalósítása.

A létező piacgazdaság problémáinak megoldásához nem a szabadpiaci eszme elvetésére, hanem annak még tökéletesebb, még radikálisabb megvalósítására van szükség. Ahhoz, hogy ez utóbbi érvet elvessük, nem elég az aktuálisan létező piacgazdaságok hibáira rámutatni; azt a kérdést kell szemügyre vennünk, hogy miféle érvek szólnak a szabadpiaci eszme mellett és ellen.

Érvek a piac mellett

A szabad piac hívei alapvetően két érvet hoznak fel a szabadpiaci eszme mellett: a hatékonyság és a szabadság érveit. A hatékonyságérv szerint azért van okunk támogatni a piacgazdaságot, mert az képes a javak hatékony elosztására. A „hatékonyság” vagy Pareto-hatékony elosztás a javak olyan elosztása, amelynek megvalósulása esetén már senki jólléte nem növelhető tovább anélkül, hogy mások jóléte közben ne csökkenjen. Ennek részletes kifejtésére a cikksorozat következő részében még visszatérünk.

Miért érv a Pareto-hatékonyság a piac mellett? Egy nem hatékony gazdasági rendszerben mindig tovább növelhető egyesek jóléte anélkül, hogy bárki jólétét vissza kellene vetni – lehetséges benne úgynevezett Pareto-javítás. Egy nem hatékony elosztásban tehát a különféle javak nem termelnek annyi összjólétet, mint amennyit termelhetnének, és mint ilyenek, pazarlók.

Természetesen igaz az, hogy a piacok csak bizonyos idealizált körülmények között garantálják a Pareto-hatékonyságot, ezek a körülmények (pl. a piaci szereplők tökéletes informáltsága) a valóságban sohasem állnak fenn. Ám a valóságos piaci elosztások – állítják a szabad piac hívei – még mindig hatékonyabbak, mint a lehetséges alternatív megoldások.

A szabadságérv más oldalról közelít. Eszerint a piac az egyetlen olyan elosztási intézmény, amely tiszteletben tartja az egyéni szabadságot. Egy szabad piacon senki nem kényszerít senkit arra, hogy valamit megvegyen vagy eladjon, a keresletet és kínálatot nem valamely zsarnoki parancs, hanem kizárólag az egyének közötti szabad, idegen akaratnak alá nem rendelt interakciók alakítják ki. Mivel minden nem piaci elosztási rendszerben – szól az érv – az egyének gazdasági tevékenysége valamely tőlük idegen akaratnak lenne alárendelve, ezért a nem piaci gazdasági rendszerek lényegileg szabadságellenesek.

Piac és áruvá válás

A fentiek alapján háromféle módon kritizálhatjuk a piacgazdaságot: kikezdhetjük  a hatékonyságérvet, a szabadságérvet, illetve épp ellenkezőleg, elismerhetjük mindkettőt,  azt állítva, hogy még ha a piac biztosítja is a hatékonyságot és szabadságot, akkor is találhatunk további, erősebb megfontolásokat, amelyek a piacgazdaság ellen szólnak.

Először vegyük szemügyre az utóbbi gondolatmenetet, pontosabban annak egyik, talán legelterjedtebb változatát. Eszerint az érv szerint a piacgazdaság fennhatósága alá vont dolgok kommodifikálódnak, azaz áruvá válnak, ez pedig komoly problémákat okoz – annyira komolyakat, amelyek ellensúlyozzák a piac áldásos hatásait is.

Az áruvá válás kritikáját jellemzően nem a piacgazdasággal mint olyannal szemben szokás felhozni, hanem a piaci viszonyok kiterjesztésével szemben az élet bizonyos területeire.

Gyakori érv például a prostitúcióval szemben, hogy az még egy hatékonyan szabályozott szexpiacon is az emberi test áruvá válását vonná magával. Ha egy női testet egy éjszakára megvásárolhatok annyi pénzért, mint amennyibe egy drágább cipő kerül, ez azt is kifejezi, hogy ez a kettő egyenértékű. Ez megfosztja a nőt – akinek a testéről szó van – emberi méltóságától, dehumanizálja őt.

Hasonló érveket szokás felhozni a gyermekek, emberi szervek, és más hasonlók piaci kereskedelme ellen; bizonyos dolgokhoz helytelen áruk módján viszonyulni. Végletesen eltorzítjuk és szétroncsoljuk a többi emberhez és a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat, ha egymáshoz mint különféle fogyasztási javakkal egyenértékű dolgokhoz viszonyulunk, ha a családtagjainkra, vagy a saját testünkre úgy tekintünk, mint a piacon elcserélhető árucikkekre, gazdasági erőforrásokra, amelyekről megfelelő fizetség ellenében racionális lemondanunk.

Sok szerző – különösen a marxista és Marx által inspirált hagyományban – tovább megy, és azt állítja, hogy maga a munkaerőpiac is ilyen módon áruvá teszi az egyén munkaerejét, és megfosztja a munkást emberi mivoltától, méltóságától.

Elvégre nem azt üzeni-e a munkabér, hogy egy ember nyolc órányi produktív élettevékenysége, energiája és ideje, amely alatt alkothat, gondolkodhat, másokkal értékes kapcsolatokat alakíthat ki – életidő, amit sose kap vissza, idő, amivel közelebb került a halálhoz – nem ér többet, mint – mondjuk – tízezer forint? Ez az idő, amit te tevékenyen leéltél, egy nem is olyan jelentéktelen darab múló földi létezésedből, a társadalom szemében annyit sem ér, mint egy használt mikrohullámú sütő. Mi ez, ha nem dehumanizáció, az emberi méltóság tagadása?

A piac védelmezői szemében ezek az érvek nem tűnnek különösebben meggyőzőnek. Ők amellett érvelnek, hogy egy megfelelően szabályozott, valóban szabad piacon az árucsere az egyének szabad döntésének eredménye. Egy megfelelően szabályozott szexpiacon például egy nőt sem kellene, hogy arra kényszerítsenek, bocsájtsa áruba a testét. Aki a saját testét nem tartja egyenértékűnek egy jobb cipővel, annak nem kötelessége eladnia a testét – emlékezzünk a szabadságérvre.

Persze igaz az, hogy ekkor le kell mondania a test eladásával járó anyagi haszonról, a jobb cipő árával egyenértékű készpénzről is, de – még egyszer: egy megfelelően szabályozott, valóban szabad piacon – ez megint csak a saját szabad döntése. Ha pedig valaki úgy érzi, szívesebben lemondana szexuális szabadságáról egy éjszakára valamennyi készpénz ellenében, kik vagyunk mi, hogy ezt a döntését elítéljük, erkölcsi megbélyegzésnek vessük alá? Ez az egyén személyes szabadságának megsértése volna és mint ilyen, megengedhetetlen.

Még ha ezt az érvet sokan nem is találják meggyőzőnek a szexpiacok esetében, talán valamivel meggyőzőbbnek tűnhet, ha a munkaerőpiacról beszélünk. Vajon egy megfelelően szabályozott, valóban szabad munkaerőpiac, ahol a munkavállalót törvényi biztosítékok, szakszervezetek, szociális és újraelosztó intézmények – a munkanélküli segélytől a feltétel nélküli alapjövedelemig – védik a munkáltatók önkényétől, és attól, hogy munkanélküliség esetén nyomorban és nélkülözésben kelljen élnie – ahol tehát mindezek a védelmek fennállnak, vajon csakugyan problémásnak kell-e tartanunk a munkaerő áruként való piaci cseréjét?

A marxista gondolkodók szerint mindaddig igen, ameddig a teljes értékű emberi élet éléséhez – amely túlmutat a létminimumon való tengődésen – a munkásnak áruvá kell tennie munkaerejét, tevékeny életidejét. Ez egy olyan követelmény, amelyet egymás emberi méltóságának és egyenlőségének megsértése nélkül nem támaszthatunk egymás felé.

De még ha ez az érvelés meg is győz minket, vajon felhasználhatjuk az áruvá válás érvét a piacgazdaság mint olyan ellen? Abból ugyanis, hogy bizonyos dolgokhoz helytelen árukként viszonyulni, nem következik, hogy minden dologhoz helytelen áruként viszonyulni.

Csakugyan, mi kivetni valót találnánk abban, ha egy független termelő a saját keze munkájaként előállított termékre nem mint egyszeri és megismételhetetlen élettevékenysége felbecsülhetetlen alkotására, hanem mint a piacon elcserélendő árura tekint? Ez ellen mégis miféle kifogást emelhetünk?

Ezen a ponton fontos tisztázni, hogy a baloldali kritikusok általában nem az áruforma – a kommodifikáció – mint olyan, hanem az áruforma általánossá válása ellen emelnek szót. Az ellen tehát, hogy a piaci árucsere logikája az élet minden területére behatoljon, oda is, ahol egyébként semmi keresnivalója nem volna.

Persze ki mondja meg, hogy hol van keresnivalója a piaci viszonyoknak, és hol nincs? Ezzel kapcsolatban a társadalom tagjai között kétségtelenül nézeteltérések állnak fenn. Egyesek talán minden további nélkül kommodifikálnának olyasmit, aminek az áruvá válása ellen másoknak ellenvetéseik lennének.

De ez pontosan azt jelenti, hogy le kell folytatnunk egy társadalmi vitát arról, hogy az élet mely területeit szeretnénk alávetni a piac logikájának, és arról közösen, demokratikus úton kell döntenünk. A társadalom tagjainak képesnek kell lenniük hangot adni ellenvetéseiknek, közös társadalmi deliberáció, kollektív megfontolás tárgyává tenni, hogy a társadalom, amelynek felépítésén és fenntartásán közösen munkálkodunk, olyan közösség-e, amelyben nem csak különféle fogyasztói javakat, de bensőséges emberközi kapcsolatokat, vagy az emberi testet is áruként kezeljük.

Egy ilyen diskurzusban minden érintett fél egyenlő hangot kell, hogy kapjon. A társadalom kiszolgáltatott és sérülékeny tagjainak is képesnek kell lenniük érvényesíteni az érdekeiket függetlenül anyagi helyzetüktől vagy a különféle társadalmi struktúrákban betöltött pozícióiktól. A társadalom intézményeinek pedig védeniük kell őket mind a többségi önkénnyel, mind a politikai és gazdasági érdekcsoportok aránytalan hatalomgyakorlásával szemben.

Az áruvá válás kritikája arra mutat rá, hogy még ha a hatékonyságérv és a szabadságérv helytállók is, ez akkor sem jelent döntő érvet a szabad piac korlátlan kiterjesztése mellett.

A piaci viszonyok bevezetése az élet valamely területén számos olyan további következménnyel jár, amelyet kritika, társadalmi diskurzus és kollektív demokratikus döntés tárgyává tehetünk. A társadalomnak magának kell rendelkeznie arról, hogy mit és milyen feltételek mellett hajlandó áruként kezelni, és a piaci árucsere logikájának alávetni.

Olvass tovább!