Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kik azok az anarchisták?

Februárban egy egy londoni anarchista csoport – köztük magyarok – elfoglalták egy orosz oligarcha házát, hogy a hajléktalanoknak menedéket nyújtsanak, március elején  pedig görög anarchisták küldtek levélbombát az IMF párizsi irodájába. Szóval kik is ezek az anarchisták? A társadalmi igazságosság bajnokai, vagy véres kezű terroristák? Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, először meg kell értenünk, hogy mit gondolnak az anarchisták a világról, és hogyan akarják megváltoztatni a társadalmat.

Ha a szöveg ismerős, az nem véletlen! A Kritikai Alapozó sorozat  a kettosmerce.blog-hu-n indult, és most – újak közlése mellett – a merce.hu-n is megjelentetjük őket, enyhén szerkesztett formában!

Az anarchizmus az a nézet, amely szerint mindenfajta hatalmi hierarchia illegitim.A társadalomban rengeteg különböző hatalmi hierarchia létezik: a főnököm, a törvényhozók, a rendőrök bizonyos körülmények közt mind megmondhatják, hogy mit kell tennem, és azt nekem kötelességem végrehajtani. De a hatalom bizonyos esetekben illegitim. Egy brutális katonai diktátor embertelen parancsait nem kötelességünk végrehajtani – azokat megszegni, a zsarnoki hatalomnak ellenállni nem helytelen, hanem ellenkezőleg, becsülendő dolog.

Az anarchisták szerint minden hatalom – legyen az egy katonai diktátoré vagy egy demokratikus kormányé – illegitim, senki nem köteles semmit megtenni, amit önszántából nem akar.

Az anarchisták célja, hogy minden cselekedetünk önkéntes legyen, semmit ne kelljen azért tennünk, mert valaki más előírta nekünk. De miért gondolják ezt? Elvégre rengeteg olyan előírás, törvény, szabály létezik, amelyekkel semmi baj sincs. Az életet és a tulajdont védő törvényekkel, a demokráciát biztosító törvényekkel ugyan mi baja lehet egy anarchistának?

Kell-e nekünk állam?

A válasz egyszerű: ha ránézünk a különféle hatalmi hierarchiákra, és azok intézményeire, mindenekelőtt az államra, azt látjuk, hogy azok egyáltalán nem azt a célt szolgálják, ami miatt elvileg léteznek. Az állam hatalmi rendje elvileg azért van, hogy védje az emberek jogait és biztosítsa köztük a békés együttélést. A valóságban azonban az államhatalom mindig egy szűk elit javát szolgálja a tömegek elnyomása és kizsákmányolása révén.

Magyarországon például a hatalom birtoklása jövedelmező biznisz, amely egyedül a hatalmasok és klientúrájuk korlátlan gazdagodását biztosítja, tekintet nélkül azokra, akik e hatalomnak alá vannak vetve. De nincs ez másként a miénknél demokratikusabb országokban sem. Gondoljunk az Egyesült Államok politikusdinasztiáira, melyek egymásnak adják a kilincset a hatalmi pozíciókban, vagy a lobbisták és a pénzügyi elitek mérhetetlen befolyására a hatalomra például a kampányfinanszírozáson keresztül; vagy Nagy-Britanniára, ahol a politikai hatalom a bentlakásos elitiskolák növendékeinek jussa.

Rendben – mondhatnánk – a helyzet nem tökéletes, a hatalommal valóban rendre visszaélnek annak birtokosai. De ettől még nem kell felszámolni minden hatalmi rendet, hiszen az alternatíva még rosszabb. Vezetők, törvények, szabályok és tekintély nélkül ugyanis nem lehet irányítani egy társadalmat. Ha egyszerre eltűnne minden hatalmi hierarchia a világból, kitörne a káosz, az anarchia.

De biztos így van ez? – kérdezheti az anarchista. Vagy egyszerűen megszoktuk, hogy a társadalmi együttélést szilárd hatalmi hierarchiákban képzeljük el? Hogy mindig azt kérdezzük, ki a vezér, vagy ki hozza a törvényeket és sohasem kérdőjelezzük meg, hogy kellenek-e egyáltalán vezérek és törvények? Ez a hatalom birtokosainak mindenesetre kényelmes, hiszen így mindannyian elviseljük a zsarnokságukat azt gondolva, hogy mást úgyse tehetünk, mégis csak “rendnek kell lenni.”

A valóság ezzel szemben az, hogy

a történelemben és a mai világban számtalan példát találunk arra, hogyan lehet a társadalmi életet központi államhatalom és szilárd hierarchiák nélkül megszervezni.

Gondolhatunk például a Forradalmi Katalónia (1936-1939), vagy az ukrajnai Független Területek (1918-1921) anarchista kísérleteire. A mexikói zapatista közösségek és az ISIS ellen harcoló Rojava régió anarchistái direkt demokrácián és horizontális (azaz nem hierarchikus) társadalmi szervezeteken keresztül igyekeznek igazgatni közösségi létüket.

Ezek persze nem mind utópikus, boldog kis közösségek, számtalan problémával küzdenek a háborútól a bűnözésen át a környező államok fenyegetéséig – ahogy egyébként a mi társadalmaink is. De a tény, hogy ezek némelyike évek, sőt évtizedek óta fennáll, megmutatja, hogy elhamarkodott az a kijelentés, miszerint államok és hatalmi hierarchiák nélkül nem lehet  a társadalmat megszervezni. De ha lemondunk az államról, mégis hogyan nézzen ki a társadalom? Itt az anarchisták alapvetően kétféle álláspontot képviselnek: vannak individualista, egyénközpontú és vannak közösségközpontú, kollektivista anarchisták.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Az anarcho-kapitalistáktól a kommunista anarchistákig

Az individualisták úgy vélik, hogy az anarchista társadalmat magántulajdont birtokló egyének alkotják, akik nem képeznek semmiféle felismerhető közösséget. Egymással alkalmilag és önkéntes módon lépnek csak kapcsolatba mindenféle központi szervezet közbenjárása nélkül. Az individualista anarchisták nem szükségképpen baloldaliak, sőt az ő köreikben találunk olyan konzervatív gondolkodókat, mint Tolsztoj, és olyan piacpárti anarcho-kapitalistákat, mint Murray Rothbard, aki szerint az állam helyét a szabad piac venné át, az szabályozná az emberek közötti együttélést.

Velük szemben helyezkednek el a jóval baloldalibb kollektivista és kommunista anarchisták, mint Mikhail Bakunyin és Pjotr Kropotkin. Ők az individualistákkal szemben olyan önkéntes közösségekben gondolkodnak, melyekben a tulajdon közös, a termelés pedig kollektív.

Ezeket a közösségeket nem a hatalmi hierarchiák, hanem az együttműködés és a szolidaritás tartaná össze; ezekben – szemben az individualista vízióval – léteznének társadalmi szervezetek, ám azokat közvetlen demokrácián keresztül, önkéntes alapon irányítják, és bennük nem állíthatók fel hatalmi hierarchiák.

De álljunk meg egy percre! Ha az anarchisták szabadságszerető individualisták vagy a szolidaritás- meg közösségiség-központú kommunák hívei, akkor hogyan létezhetnek anarchista terrorszervezetek? Hogyan fér össze a robbantgatás, verekedés, vandalizmus a szolidaritás tolsztoji-kropotkini eszméivel? Az erőszak kérdése a kezdetektől kíséri az anarchista mozgalmat. Jóllehet, a mai anarchisták közel sem annyira erőszakosak, mint a 19. század végének nihilista anarchistái, akik 1881 és 1914 között európai állami vezetők és civilek tömegeit gyilkolták meg.

Az anarchisták a kezdetektől úgy gondolták, hogy a hatalom befolyása az életünk fölött olyannyira kiteljesedett, hogy attól nem lehet békés reformok útján megszabadulni. Nem bízhatunk meg semmiféle szervezetet vagy intézményt azzal, hogy szabaduljon meg a hatalomtól, aztán jóságosan oszlassa föl magát. Ehelyett az egyének közvetlen akcióira van szükség, amelyek szétrombolják a fennálló hatalmi hierarchiákat.

Ez sok anarchista számára szó szerint olyan rombolást jelentett, amely ellehetetleníti a hatalom működését – a közlekedés, a kommunikáció, a különféle hatalmi szervek elleni támadások által.

A második világháború után az anarchista mozgalmak Európa-szerte jelentős energiákat fektettek abba, hogy fizikai erőszak árán szorítsák vissza a hatalom legvéreskezűbb imádóit, a fasisztákat és később a neonácikat. Az antifasiszta mozgalom világszerte ma is erős anarchista kötődésekkel bír.

Más anarchisták azonban – ahogy láttuk – úgy vélték, hogy a megoldás nem a fennálló rend szétzúzása, hanem olyan alternatív társadalmi szerveződések, autonóm területek létrehozása, fenntartása és megvédése, amelyeket nem a hatalom hierarchikus logikája mentén szerveznek meg, és amelyekben érvényesülhet a szolidaritás, az igazságosság és a szabadság. Ezek lehetnek elzárt kommunák, de akár átmeneti hajléktalanszállók is orosz oligarchák házaiban.

Bár az anarchizmus egy szélsőséges és sokunk számára idegen eszmének tűnhet, valójában sokszor nagyon is könnyű magunkévá tenni az anarchista nézőpontot. Valahányszor tanúi vagyunk a politikusok túlkapásainak, a rendőri hatalommal való visszaélésnek, vagy akár a vagyonos elitek informális uralmának az életünk fölött, eszünkbe juthat, hogy jobb és élhetőbb lenne a társadalom, ha az nem a hatalmasok és alávetettek, urak és szolgák logikájára épülne – ilyenkor voltaképpen egyetértésben vagyunk az anarchistákkal.

Ezt honnan szedtük?

Paul McLaughlin: Anarchism and Authority. Ashgate, 2007.

Mit olvassak még?

Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus.

Ruth Kinna: Anarchism – a beginner’s guide

Olvass tovább!