Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így függ össze a „dugnálak!” a nemi erőszakkal

A metoo-hullámot követően sokan bizonytalanodtak el – őszintén, vagy őszintétlenül – azzal kapcsolatban, hogy mégis mit nevezhetünk erőszaknak. Ugyanakkora súlyt kell-e tulajdonítani például a munkahelyi szexuális zaklatásnak, az úgynevezett randi-erőszaknak (amikor egy szexuális együttlét lehetőségét magában hordozó helyzet fokozatosan fordul kényszerítővé), és az ismert forgatókönyv szerint zajló, idegen férfi által elkövetett nemi erőszaknak? Egyáltalán mi közük van ezeknek egymáshoz?

Ezzel párhuzamosan a médiában és a közbeszédben összekavarodtak a fogalmak: sokan, köztük újságírók is, gyakran zaklatásnak tituláltak többek közt olyan durva erőszak-eseteket, mint a gyereklányok elleni incesztuózus (hozzátartozó felnőtt férfi által elkövetett) szexuális visszaélés, megerőszakolás. A zaklatás, a kevésbé durva vagy agresszív visszaélés-formák súlyának eltagadása és a lányok és nők elleni erőszak- és visszaélésformák teljes összemosása sem jó irány.

Ruth Orkin: American Girl in Italy; forrás: flickr

Ahogy viszont a metoo-történetek sokféleségéből is világosan kitűnt, akár nagyon különbözőnek tűnő esetek és helyzetek is mind összekapcsolódnak valahogy: nem véletlen, hogy a beszólásoktól a közel halálra verésig mindenféle történet megjelent a metoo-címke alatt. A kontinuum fogalma hasznos alapot nyújt ennek keretezésére.

A (szexuális) erőszak kontinuuma

A szexuális vagy nemi alapú erőszak kontinuumának fogalmát Liz Kelly kutató alkotta meg 1988-ban, hatvan mélyinterjú alapján. A nők beszámolóiból kirajzolódott, hogy a nők elleni erőszak a közvélekedéssel ellentétben nem egy extrém, ritka és abnormális esemény. Kelly rámutatott: azok a brutális(abb) erőszak-esetek, amik gyakran széleskörű felháborodást váltanak ki, csak a végpontján helyezkednek el egy sokkal általánosabb jelenségeket is magába foglaló skálának, amelynek más szakaszain teljesen rutinszerű, társadalmilag javarészt elfogadott visszaélések helyezkednek el.

A nők elleni erőszak különböző fajtái és formái; a szerző ábrája

A mindennapos utcai zaklatástól, szemmel-vetkőztető vizslatástól, beszólásoktól, füttyögéstől és taperolástól a fizikailag nem annyira agresszív bántalmazó magatartáson és a kapcsolaton belüli szexuális nyomásgyakorláson keresztül a súlyosabb fizikai erőszakot is magában foglaló bántalmazásig, végül pedig a nő-ölésig (femicídium) terjedő skálát hívják a szakemberek azóta is a szexuális, vagy nemi alapú erőszak kontinuumának. Utóbbiak az előbbiekből, azok általános kontextusából nőnek ki, de

a skálán elhelyezkedő viselkedések ugyanazt a nőket lenéző, tárgyiasító, használati és szexuális eszköznek tekintő hozzáállást, az elkövető részéről pedig ugyanazt a jogosultság- és felhatalmazottság-tudatot fejezik ki különböző formákban; mind a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségen alapszanak, és mind a hatalomgyakorlásról szólnak.

Több cikk és történet váltott ki nagy vitákat, amikor problémásnak állítottak be a jól ismert erőszak-forgatókönyvekkel (idegen férfi, utcán, brutális agresszióval) nem egyező, de a szexuális erőszak kutatásában már jól ismert szexuális nyomásgyakorlás- és agresszió-típusokat megvalósító helyzeteket. Ilyenek a „szürke zónának” nevezett halmazban elhelyezkedő esetek, amikből legalább három (egymással olykor átfedésben álló) fő kategóriát szokás megkülönböztetni (Burt, 1980; Kelly, 1988). Az egyik az altruisztikus (önfeláldozó) szex, amikor a nő megsajnálja a szexre vágyó férfit, vagy bűntudata lenne tőle, ha visszautasítaná. Létezik még a kötelességtudat- vagy nyomás-alapú szex, amikor a nő kötelességének érzi, hogy partnerét kielégítse, vagy valamilyen kedves cselekedet vagy szívesség miatt egy férfi adósának érzi magát. A harmadik típus a kikényszerített vagy „elviselt” szex, amikor a férfi érzelmi vagy konkrét zsarolással él, vagy a nő megítélése szerint a szex vagy adott típusú szexuális aktus visszautasítása, megszakítása, vagy a férfi leállítására tett kísérlet olyan következményekkel járna, amelyek súlyosabb kárt jelentenek majd rá nézve, mint a kikényszerített szex elviselése.

Az erőszak-alkalmazás lehetőségének tudatában nők sokszor a fenti módok valamelyikén inkább „beadják a derekukat”, mintsem hogy kockáztassák, hogy a férfi agresszív behatolást és fizikai erőszakot alkalmazzon ellenük. Amennyiben a nő számol ezzel a lehetőséggel, nem zárja ki teljesen az agresszió lehetőségét a férfi részéről, annyiban a fenti eset-típusok bármelyike az utolsó, kényszeres kategóriába is beleesik.

A normalizált erőszak

Ezek a kategóriák nem értelmezhetőek anélkül, hogy a nemek közötti hatalmi viszonyok általános kontextusában vizsgálnánk őket. A szexuális és párkapcsolati kultúrát és szokásokat meghatározó és elvárt férfiközpontúság miatt tudjuk például azt elképzelni, hogy nők kötelesség-tudatból elviselnek szexuális aktusokat, és ez teszi csak felfoghatóvá azt is, hogy a legtöbb országban miért csak az utóbbi évtizedekben vált büntethetővé a házastárs ellen elkövetett nemi erőszak (Magyarországon 1997-ben). Ugyanez a nem kifejezetten szexuális jellegű nemi alapú erőszak-formákra is igaz. A fizikailag durva erőszakot (is) magában foglaló családon belüli és kapcsolati erőszak, amelynek lényege a kényszerítő hatalomgyakorlás (Stark, 2007; 2009; 2010), olyan egyenlőtlen kapcsolati szerep-leosztásokban gyökerezik, amelyek általánosak, elfogadottak. Az átlagos kapcsolatban a férfiak hordják a nadrágot, és ha sokan közülük nadrágszíjat is használnak hozzá, hogy ezt biztosítsák, az nem egy abnormális elhajlás a bevett viszony-rendszerektől, hanem logikusan levezethető azokból.

Egy eredetileg viccesnek szánt mém; Forrás: Funnyjunk / ozzkey

Hogy a kontinuumon elhelyezkedő sokféle cselekvésből mit tekintünk erőszaknak, az attól függ, hogyan definiáljuk az erőszakot. Erre a feladatra egy ilyen rövid cikk keretében nem vállalkozom.

Az biztos, hogy a cselekvések egy bizonyos pont után (ami a választott definíciótól függően akár a legeleje is lehet) nem csak visszaélésnek vagy erőszakosnak tekinthetők, hanem beleesnek még a legszigorúbb erőszak-definíciókba is. Az, hogy ennek a pontnak az elhelyezkedését nehéz megállapítani, szintén abból fakad, hogy a nők és férfiak közti viszonyrendszerben annyira általános, mélyen megtanult és normalizált a hatalom-különbség, hogy nehezünkre esik erőszaknak nevezni olyan mindennapos helyzeteket, mint például a nők „kötelesség-tudatát” (férfiak szexuális igényeinek kielégítéséért a saját igényei és kára ellenére érzett felelősség-tudatát) kihasználó szex.

A fejfájós asszony mulatságos toposza azért létezik, mert férfiak rutinszerűen nyomasztanak nőket szexszel, és kell valami olyan kifogás, ami miatt nem kell kimondani a valódi, de ha csak arról lenne szó, figyelmen kívül hagyható, érdemtelen okot: nem akarok.

Olyan nincs, hogy a férjeddel csak azért ne szexelj, mert nem akarsz.

Még azokra az erőszakformákra is vonatkozik a kontinuum és a normalizáció jelensége, amik valószínűleg keveseknél esnének kívül az erőszak fogalmán, és amiknél sokan kasztrálásért kiáltva nagybetűs-kommentelnek. A lányát évekig erőszakoló apáról tudni véljük, hogy egy aberráns, abnormális állat. És mi a helyzet azokkal az apákkal, akik „rajta felejtik” a tekintetüket a serdülőkorú lányuk mellein? Azokkal, akik olyan módon érnek hozzá a lányukhoz, mint Donald Trump szokott Ivankához, vagy hozzá hasonlóan úgy beszélnek róluk, hogy világossá válik, szexuálisan vonzónak találják őket? Akik flörtölnek a lányuk barátnőivel, vagy megjegyzéseket tesznek rá, hogy „milyen csinosak”, „igazi kis nők” már? Azokkal, akik a lányukhoz hasonló korú tinilányokat vagy nőket keresnek szexuális partnernek? Mi a helyzet a felnőtt férfiakkal, akik gyerek- és tinipornót néznek – amikből az utóbbi egyébként Magyarországon is az egyik legkeresettebb kategória? Azokkal, akik vonzónak tartják a hollywoodi filmben vagy Netflix-sorozatban szereplő 12-14, vagy akár 16 éves lányokat? Azokkal, akik szerint Woody Allen, hát az más? Azokkal, akik műfajtól függően szórakoztatónak vagy megrendítőnek találják a történeteket, amikben egy felnőtt férfi egy gyerek vagy fiatal lány felé érzett vonzalmával küszködik?

A nemi alapú erőszak kontinuumának megértéséhez egyszerre azt is fel kell ismernünk, hogy azok a tettek, amiket már az egyértelműen elutasított kategóriába sorolunk, valójában egy olyan környezetbe ágyazódnak, ahol a normákon belülre esik a nők, tinédzser- és gyereklányok szexuális tárgyiasítása és férfiak általi használata.

Ki az áldozat? Ki van elnyomva?

Ez az általános környezet egyben azt is jelenti, hogy a nők jellemzően az erőszak lehetőségének tudatában élik a mindennapjaikat. Már korábban is írtam a szocializáció és a jelenleg uralkodó szexuális kultúra hatásairól, és egyre ismertebb a pornó elterjedése és a pornósodó popkultúra hatása is. Röviden: amíg a kislányok azt hallják, hogy amikor kisfiúk meghúzzák a hajukat, az a szeretet jele, a kisfiúk pedig azt tapasztalják, hogy felhatalmazást kapnak az erőszakra, és ameddig otthon és a popkultúrában azt látják, hogy apu verheti, megalázhatja, kihasználhatja anyut, és a lányok és nők alapértelmezett formája a gyere-dugj-meg póz és arckifejezés, addig újra-és újratermelődik majd a nők elleni férfierőszak, és a nemi alapú erőszak kontinuumán elhelyezkedő többé vagy kevésbé agresszív jelenségek.

Sok cikk született az utóbbi időben az elnyomás-versenyről, áldozati szerepben tetszelgésről, egyéni és kollektív áldozati identitások művi előállításáról. Míg valóban vannak aggasztó tendenciák, a nők elleni erőszakra, a nemi alapú erőszak széles skáláján elhelyezkedő visszaélésekre, és a nők erőszaktól való félelmére ezt a kritikát nem lehet ráhúzni.

Az erőszakhoz hasonlóan jelentős definíciós kérdés, hogy kit nevezünk áldozatnak. Azt, aki magát annak tartja – aki valamilyen sérelem áldozataként azonosítja be magát? Ez nem feltétlenül elégséges vagy szükséges. Egyrészt könnyen elképzelhető például, hogy egy olyan nő, akinek egész életében nem volt olyan szexuális élménye, amit ő maga is akart volna, vagy egy olyan nő, akit ver a férje, de nem tudják, hogy másmilyen élet is lehetséges, nem ismernek olyan nőt, akinek nem ilyen az élete, ezeket a világ legtermészetesebb dolgának tekintik, nem gondolnak magukra áldozatként. Ettől még érte őket erőszak, és tényszerűen áldozatok, hiszen olyan személyek, akik ellen erőszakot, fizikai sérelmet követtek el. Másrészt tudjuk, hogy vannak férfiak, akik áldozatnak tekintik magukat attól, hogy a jogosultság-tudatuk alapján szerintük nekik járó előjogokat (például, hogy nők szexuálisan kiszolgálják őket) „megtagadták” tőlük; ettől még nem áldozatok, nem érte őket valós igazságtalanság, sérelem, vagy visszaélés, semmilyen olyan joguk nem sérült, amire valóban számot tarthatnak. Ugyanígy akkor sem sérül egy felnőtt ember joga, ha nem szolgálja ki őt valaki más étellel, tiszta ruhával, vagy tiszta lakással;

az ilyen jog „megtagadása” is legfeljebb ki nem érdemelt előjogokat sért, de nem keletkeztet áldozatokat.

Az adott tettek vagy viselkedés célszemélyre gyakorolt hatása egy jó fogódzó lehet az áldozatiság beazonosításában, de önmagában szintén nem elégséges. Tudjuk, hogy vannak férfiak, akik feltételezett jogaik hasonló kielégítetlensége esetén például depresszióba esnek, és öngyilkosságot követnek el – egyes esetekben akár azután, hogy az ellenük az elhagyás vétségét „elkövető” ex-partnerüket, és alkalomadtán annak új partnerét is megölik.

Az elkövető szándéka szintén hasznos fogódzó, de nem ragadja meg önmagában, hogy mitől tekinthetünk valakit áldozatnak: el lehet például képzelni, hogy egy szülő valóban meg van arról győződve, hogy gyerekeit a gyerekek érdekében veri, de ettől a gyerekek nem lesznek kevésbé megverve, és nem számítanak kevésbé gyerekbántalmazás áldozatának. A szándékok vizsgálata ráadásul kétes abból a szempontból is, hogy annak beazonosítására gyakran az elkövető elmondását használják forrásnak, ami nem kifejezetten megbízható. Mindeközben azt is tudjuk, hogy az erőszak-elkövetők hatalmat gyakorolnak az erőszak alkalmazásával, és gyakran könnyen beazonosítható céljuk hatalmi viszonyok kialakítása és megtartása, a sértett (áldozat) alávetése az akaratuknak, illetve a bosszú azért, ha a sértett (áldozat) ezt valamilyen formában, vélt vagy valós módon megtagadja.

Az áldozati mivoltot tehát úgy tűnik, több faktor kombinációja alapján azonosíthatjuk be: számít a cselekmény hatása az áldozatra, az elkövető szándéka, a cselekmény hatalomgyakorláshoz való viszonya, és természetesen maga a cselekmény mibenléte és kontexusa. A nők elleni erőszak esetében ezek olyan együttállása valósul meg, ami igencsak megnehezíti, hogy eltagadjuk a cselekmények sértettjeinek áldozati voltát.

Igen ám, de mi a helyzet a nemi alapú erőszak kontinuumának korábbi pontjain elhelyezkedő cselekmények sértettjeivel? Azokkal, akik olyan visszaélések és viselkedések célszemélyei, amiket a szigorúbb definíciók nem azonosítanának be erőszakként? Azokkal, akik „egyszerűen csak” egyenlőtlen kapcsolatokban élnek, vagy egyszer-kétszer beszóltak nekik az utcán, vagy akikkel előfordult, hogy sajnálatból vagy kötelesség-tudatból feküdtek le egy-egy férfival, vagy tűrték el, hogy az szexuálisan használja őket?

Ezeket az általános viszonyokat és jelenségeket a nők elleni erőszak kapcsán leginkább úgy érdemes keretezni, hogy szemügyre vesszük a kumulatív (egymással összeadódó) hatásukat. Ezek azok a jelenségek, amik a durvább erőszak-helyzetek hátterét adják; azok, amik miatt a nők nagy része akár még azelőtt, hogy konkrét erőszak és trauma érné őket, már kislány kora óta tisztában van az erőszak lehetőségével; amik miatt a nők többsége a férfiaktól eltérő, korlátoltabb (és kiszolgáltatottabb) módon használja a köztereket, választ munkahelyet, és viselkedik a munkahelyén vagy akár az alkalmi, vagy tartós párkapcsolatában. Amik miatt egy nő még egy banánt sem szívesen eszik meg nyilvános helyen, és ami ennél fontosabb: amik miatt a nők jelentős része jogos félelemmel közlekedik a világban és lép interakcióba férfiakkal.

A félelem jogos: egy a háromhoz az esélye rá egy nőnek, hogy párkapcsolati erőszakot és/vagy nemi erőszakot követ el ellene egy férfi az élete során.

A zaklatás és tárgyiasítás kontextusa folyamatosan emlékeztet arra, hogy akár még meg is erőszakolhatnak; hogy kedvesen alkalmazkodj a férfiak igényeihez és „értsd a viccet”, mert sosem lehet tudni, mi lesz, ha nem vagy elég engedékeny.

És azok a férfiak is, akik maguk nem konkrét erőszak elkövetői, jellemzően (még ha nem is feltétlenül tudatosan) számolnak is ezzel, amikor nyomást gyakorolnak nőkre. Azt, hogy az erőszak lehetőségével a nőknek ilyen módon együtt kell élniük, sok férfi pedig kihasználja a nők félelmét, a feministák az elnyomás egy igen fontos formájának tekintik. Ezzel persze lehet vitatkozni. Csak nehéz.

Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.

A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.


Hivatkozások

Burt, M.R. 1980. Cultural myths and supports for rape. Journal of Personality and Social Psychology. 38(2), pp.217-230.

Kelly, L. 1988. Surviving Sexual Violence. Cambridge: Polity Press.

Parti, K., Szabó, J. és Virág, Gy. 2016. A média azt üzente… Szexuális erőszakkal kapcsolatos ismeretek, vélemények és attitűdök vizsgálata egy médiakampány kapcsán. Médiakutató. XVI(2), pp.7-24

Stark, E. 2007. Coercive Control: How Men Entrap Women in Personal Life. New York: Oxford University Press.

Stark, E. 2009. Rethinking Coercive Control. Violence Against Women. 15(12), pp.1509-1525.

Stark, E. 2010. Do Violent Acts Equal Abuse? Resolving the Gender Parity/Asymmetry Dilemma. Sex Roles. 62(3-4), pp.201-211.

Címlapkép: flickr
Olvass tovább!