Miért nem helyes legalizálni a prostituáltak használatát?

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet nemrégiben új irányvonalat jelentett be: mostantól a prostitúciós ipar legalizálását szorgalmazzák, amely alatt nem csak a prostituáltak dekriminalizálását értik (amivel mindenki egyetért), hanem a futtatók, bordélyok és prostitúció-használók büntetlenségét is. Állásfoglalásukat többek közt önellentmondásos, inkoherens volta miatt is sokan kritizálták. (Az ezen a felületen megjelent petíciót itt, az állásfoglalás egy korábbi kritikáját itt, védelmezőjét itt olvashatjátok. – a szerk.) Sok kritika alapja, hogy bár egy ponton az Amnesty elismeri a nők fokozottan veszélyeztetett helyzetét, és így például a prostitúciós emberkereskedelem kriminalizálását és hatékony leküzdését sürgeti, más pontokon mégis arra utal, hogy az ipar legalitása biztonságosabb környezetet teremthet az (immár nemtelenül körülírt) „szexmunkásoknak”, és hogy futtatóik és használóik büntetlensége is voltaképp a prostituáltak jogvédelmének részét képzi. Arra, hogy mitől jobb és „biztonságosabb” egy mások – túlnyomóan nők – testét bérbe adó és azon kereső strici, mint egy mások testét eladó emberkereskedő, illetve hogy e két, a gyakorlatban gyakran összefonódó tevékenységet hogyan választanák el egymástól, az Amnesty nem tér ki. Nógrádi Noá írása

b9316157107z_1_20150207210235_000_ggn9t02ot_1-0.jpg

 

Minek nevezzük?

A szexmunkás-aktivizmus és támogatói, így az Amnesty is, eljátszanak a terminológiával – hogy tudniillik a kényszerítéses prostitúció, amit ők emberkereskedelemnek neveznek, az egy dolog, a szexmunka egy másik, önkéntes, beleegyezéses dolog -, ami lehetővé teszi az olyan kijelentéseket, hogy a szexmunkások túlnyomó többsége nincs belekényszerítve a prostitúcióba, nem kényszerből végzi ezt a „munkát”. Valóban, ha a „szexmunkásság” definíciója maga a kényszerítés hiánya, akkor bármilyen kutatás nélkül, bárki eljuthat erre a következtetésre.  De a megkülönböztetésből a gyakorlatban súlyos problémák adódnak.

A „prostituált” kifejezést ugyanis manapság már illetlen felvilágosult körökben használni, helyette ezen aktivizmus következtében ma már a „szexmunkás” javallott, így viszont gyakorlatilag kiszorulnak a diskurzusból a kényszerített prostituáltak, akiket ez a kifejezés az új terminológia megalkotóinak bevallása szerint sem fed le. A valóságban viszont olyan prostituáltból, akinek semmiféle kényszer nem játszik szerepet a prostituáltságában (tehát az újbeszél-terminológiában „szexmunkás”), elég kevés van, és ezek vélt vagy valós érdekeire összpontosítani nem csak hibás prioritásokat jelez, de egyenesen káros arra a nagy többségre nézve, akiknek hátrányosabb a helyzetük – akik egyértelműen kényszerítve vannak, és akik a beleegyezés szempontjából „szürke zónában”, tehát kényszer által, de nem feltétlenül egy másik személy közvetlen fizikai kényszerítésére, vagy emberkereskedő által eladva kerültek a prostitúciós iparba vagy lépnek bele az egyes prostitúciós aktusokba.

prettywoman.png

 

Egy további probléma a megkülönböztetéssel, hogy a gyakorlatban nehéz világosan elhatárolni a kényszerített prostitúciót és a „szexmunkát”. És ha az első jelenség esetében a büntethetőséget propagáljuk, míg a másodikban a legalitást, mi véd például az ellen, hogy a strici vagy a kliens fenyegetésére a kényszerített – és kiszolgáltatott – prostituált elmondja, hogy ő bizony nagyonis önmegvalósításból szexmunkás, és így felmentse futtatóját vagy használóját a büntethetőség alól? S mi véd az ellen, hogy a „strici szava a prosti ellen” helyzet álljon elő, amelyben a futtató (vagy éppen a használó) a prostituált önkéntességéről, a prostituált pedig kényszerről tanúskodik, a nemi erőszak esetekben sajnos már túl jól ismert forgatókönyv szerint? A „nem-önkéntes” prostituáltak csak akkor vallhatnak biztonságban futtatóikra és használóikra, ha biztosak lehetnek benne, hogy a hivatalos szervek eljárnak velük szemben, ezért a futtató és a vevő tevékenységeinek kriminalizálása elengedhetetlen. Az, hogy emiatt nehezebb lesz megtartania a klientúráját annak a maréknyi prostituáltnak, aki teljesen szabad önkéntes szexmunkásnak tekinti magát – ez, mint a futtatás és használat legalizálása melletti érv, gyakran elhangzik -, csekély ár azért, hogy a prostitúciós ipar csökkenjen, hogy a többnyire kényszerített nők kitörjenek, és hogy a a prostitúcióba kerülés ne legyen opció azoknak, akik még nem kerültek bele, de veszélyeztetettek. A legalizálásról tudjuk, hogy a prostitúciós ipar méretét robbanás-szerűen növeli, és ez nem azért van, mert mindaddig is szexmunkásnak vágyó nők garmadái végre úgy érzik, hogy csatlakozhatnak az iparba. Hanem azért, mert a jogkörnyezet megkönnyíti a nők prostituálását, beszervezését és kényszerítését, a nőket használni vágyó férfiakat immár nem tartja vissza semmi, a büntetlenség az adott országba vonzza a nőket használni akaró férfiakat (tehát kialakul a „szexturizmus”), ezek által pedig nő a kereslet, ami élénkíti az emberkereskedelmet. Az Amnesty és elvtársai az ártalomcsökkentésre hivatkoznak végső érvként a legalizálás alátámasztására, de a prostitúciós ipar ugrásszerű növekedését láthatóan nem tartják ártalomnak, mert ebben az esetben a használók és futtatók kriminalizálása mellett kardoskodnának.

A fentiek miatt ez a cikk nem külön fog beszélni a két, jelenlegi diskurzusban használt kategóriáról. Ehelyett a prostitúciós ipar létezésének megengedhetőségét, mint elvi, morális és etikai kérdést fogja elemezni. Ahol említem az önkéntes prostitúciót, ott nem egy magától értetődő, valóságban jól körülhatárolt halmaz létezését feltételezem, hanem egy hipotetikus, elméleti kategóriára gondolok. A továbbiakban csokorba szedtem néhány elméleti megfontolást, ami jelen van a kérdéssel kapcsolatos társadalom- és politika-filozófiai diskurzusban és feminista elméletben, abban a reményben, hogy ez a kis válogatás többeket is gondolkodásra sarkall majd a téma mélyebb vetületeit illetően.

A szexuális és prostitúciós „szerződésről”

A liberális demokráciák szellemiségükben az úgynevezett szerződés-elméleten alapulnak: ezért merül fel minden nyugati társadalmi-politikai diskurzusban, így ebben is, a konzenzualitás, kölcsönös beleegyezés, mint döntő elv. Sokféle szerződés-elmélet létezik, és ezeknek sokféle kritikája; ezekből most csak azokra térek ki, amik szorosan a tárgyhoz kapcsolódnak.

Először is, a szerződés-elméletek szellemiségének feminista kritikája firtatja, hogy a szerződés, mint fogalmi keret, alkalmas vagy kívánatos volna úgy általában a szexuális aktusok, és azokon belül a szexuális szolgáltatások adás-vételének leírására. A szerződés koncepciója szerint az állampolgárok szabad individuumok, akik belátásuk szerint rendelkezhetnek javaikkal (anyagi javaikkal és a bennük rejlő javakkal, tehát az általuk elvégzett munkákkal, tevékenységekkel), azokat közös megegyezéssel cserére bocsáthatják. A felek szabad döntése teszi egyáltalán legitimmé a szerződést. Sok – kutatásokkal is alátámasztott – feminista elmélet szerint azonban a prostitúcióban nem feltételezhetünk egyenlő döntési szabadágot a pénzért-szex „szerződés” két végén, ezzel pedig lehetetlenné válik, hogy legitim szerződés jöhessen létre a prostitúciós ipar kontextusában. Ez nem csak azért van így, mert a prostituáltak legtöbbször fizikai vagy anyagi kényszerből vannak jelen az iparban, míg a használók fizikailag és anyagilag is fölényben vannak velük szemben, hanem azért is, mert a meglévő nemi alapú egyenlőtlenség a férfiak és nők között olyan előzetes helyzetet teremt, amiben az egyenlő döntési szabadság megléte nem feltételezhető egy férfi-nő szexuális „csere” esetében. A patriarchális társadalmakban a férfiak dominanciája, hatalom- és erőszak-gyakorlása bevett gyakorlat, a bevett gyakorlat pedig beépített része a politikai, társadalmi rendszernek. Azáltal, hogy strukturális okoknál fogva nem egyenlő feltételekkel és státusszal induló személyekre olyan fogalmakat és szabályokat alkalmazunk, amik egyenlő feltételekre és egyenlő tisztelettel, szabadsággal és hatalommal rendelkező felekre vannak szabva – mint amilyen a szerződés -, magát az egyenlőtlenséget erősítjük, főleg a prostitúció kontextusában, ahol a nemi viszonyok a lehető legnyersebb valójukban vannak jelen. Ezért is háborodnak fel a feminista gondolkodók azon, amikor a prostitúció témájában nemsemleges nyelvezet kerül használatra: ez kiszorítja a diskurzusból a nemi alapú egyenlőtlenséget, mint kulcsfontosságú faktort a prostitúció valóságában és a prostitúció, mint társadalmi jelenség értelmezésében.

Egy másik, kapcsolódó kritika szerint a szerződés fogalomvilága a szexszel kapcsolatos tevékenységekben azért sem alkalmazható, mert a szerződéskötés, a „kölcsönös beleegyezés” egy egyszeri, pillanatnyi aktus, míg a szex, amiről a beleegyezés szól, időben elnyújtott, és csak akkor nem tekinthető megerőszakolásnak, ha a beleegyezés folyamatosan fenn van tartva, és bármelyik pillanatban, ha megszűnik, a szexuális aktus is megszűnik. A prostitúcióban azonban, ha egyszer kifizettek fél órára, egy órára, vagy egy éjszakára, akkor az a feltételezés, hogy akár akarod, akár nem, a tested szexuális használatára a „megegyezett” idő végéig a kliensnek „joga” van.

Arról, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a szex ne minősüljön nemi erőszaknak, több elmélet is van. A megengedőbb elméletek szerint ennek feltétele a folyamatos hajlandóság megléte, a kevésbé megengedők szerint a másikkal való szex folyamatos kívánásának megléte mindkét fél részéről az aktus(ok) alatt. Az utóbbi értelmében gyakorlatilag minden prostitúciós szexuális aktus megerőszakolásnak minősül, – és így megengedhetetlen – mivel ritka, hogy a prostituált a szexet magát az adott klienssel akarná, egyszerűen fogalmazva, hogy akár pénz nélkül is részt venne benne. Az előbbi esetben az történik, hogy magának a szexnek az akarását kiváltja a pénz, tehát aki így vélekedik, a szerint megengedhető mással úgy szexelni, hogy az illető a szexet nem szeretné, feltéve, hogy az illető hajlandó pénzért az akarata ellenére való szexet elviselni. Egyszerűen szólva, meg lehet erőszakolni embereket, ha úgy látjuk, nekik rendben van, hogy fizetünk érte, illetve a másik által nem kívánt szex nem minősül megerőszakolásnak.

A hajlandóság-feltételen alapuló definíciót gyengíti, hogy az ember hajlandóságot mutathat fenyegetés következményeképpen is, például ha fél, hogy további fizikai erőszakot fognak rajta alkalmazni. Egyesek szerint, akik a kívánás-feltétel mellett érvelnek, a hajlandóság-feltétel azért sem tartható álláspont, mert fenyegetettségnek számít az is, ha az illető például az éhezéstől, szerettei éhezésétől vagy a hajléktalanná válástól fél, és a hajlandóságát az ettől való félelem váltja ki. A fenyegetettség pedig kényszeres helyzetet szül, ami nem összeegyeztethető a szabad döntéssel. Tehát az ilyen körülmények közt létrejövő aktusokat megerőszakolásnak kell tekinenünk.

Bármelyik feltételt tartjuk is mérvadónak a kettő közül, súlyos probléma, hogy a folyamatos hajlandóság vagy a folyamatos kívánás biztosítására, és főleg ellenőrzésére nincsenek könnyen gyakorlatba ültethető mechanizmusok; ez minden szexuális aktusra érvényes. A prostitúciós kontextusban történő szexuális aktusokról azonban jól tudjuk, hogy a használók nincsenek tekintettel a beleegyezés folytonosságára, sőt, kutatások bizonyítják, hogy a tipikus használó ugyanolyan mentalitást képvisel, mint a nemi erőszak elkövetők, illetve sok használó maga is nők elleni erőszak elkövetője (még a prostitúciós kontextuson kívül is). A használóknak csak az számít, hogy az előzetes „szerződés” megtörtént, így fokozott a kockázata annak, hogy a szex megerőszakolásba csapjon át a hajlandóság vagy a kívánás megszűntével. Amikor ez világosan látható a prostituált viselkedéséből, akkor mondják a prostituált-használók, hogy az illető rossz kurva, mert „még csak el sem játssza”, hogy akarná a szexet, tehát nem játssza el, hogy megerőszakolását élvezi.

Összességében tehát, aki azt gondolja, hogy a „felek” a prostitúcióban nem egyenlő hatalommal és szabadsággal rendelkeznek, az nem tekintheti a prostitúciós „szerződést” automatikusan, a „beleegyezésnél” fogva legitimnek, és aki azt gondolja, hogy a szex mindkét fél folyamatos és szabad (fenyegetés-mentes) akarata nélkül nemi erőszak, és a megerőszakolást morálisan megengedhetetlennek tartja, az a prostitúciót sem tekintheti morálisan megengedhetőnek.

Prostitúció, mint „munka”

A prostitúciót az Amnesty és manapság sokan mások előszerettel nevezik szexmunkának, és hasonlítják más, a testet igénybevevő legális munkakörökhöz. Ez a megnevezés viszont több szempontból is vitatható. Először is, a prostitúcióban nem előre meghatározott a munka pontos mibenléte, mint ahogy meghatározott például a gyári munkában, hogy az embernek le kell gyártania N mennyiségű terméket T idő alatt, vagy a bányászatban, hogy végeznie kell egy, adott bányászati tevékenységet heti x órában. A prostitúcióban a termék, amit a használó megvásárol, nem fizikai tárgy, nem egy fizikai tárgy gyártása, és nem is egy jól körülhatárolt tevékenység, hanem a prostituált teste, pontosabban a kontroll a prostituált felett, afelett, hogy mi történik a testével és a testében; ez kerül átadásra a használó igényei és vágyai szerint a meghatározott időre. Ezek a vágyak és igények szexuális jellegűek, ami még távolabb helyezi a prostitúciót a munkától, mivel a szex egy intim tevékenység, amit többé-kevésbé mindenki végez, ellentétben például a bányászattal, ami nem része mindenki intim életének.

A másik teste és tevékenységei feletti kontroll teljes átvétele miatt a prostitúciót a munka fogalma helyett sokan inkább a rabszolgaság fogalmával kötik össze, az önkéntes prostitúciót pedig az önkéntes rabszolgasággal. Aki azt gondolja, hogy az önkéntes rabszolgaság – mivelhogy a rabszolga önkéntesen lépett bele, „beleegyezett” hogy más birtokolja, rendelkezzen felette – elfogadható, az az önkéntes prostitúciót is elfogadhatónak tarthatja; aki viszont a rabszolgaságot, önkéntes vagy sem, nem tartja morálisan megengedhetőnek, az a feltételezetten önkéntes prostitúciót sem tarthatja annak, az egyértelműen kényszerítettet pedig pláne nem. Még ha a rabszolgaság nem életreszóló, hanem előre meghatározott vagy előre nem meghatározott, de véges időtartamra szól is, – ahogyan a prostituált alávetettsége az egyes klienseknek vagy általános prostituált-léte alatt a stricinek – az sem változtat a megítélésén.

Fontos megjegyezni, hogy a prostitúció, mint rabszolgaság értelmezhető az általános prostituált-létre (amennyiben a prostituált felett a futtatója rendelkezik), és az egyes prostitúciós aktusokra is (amíg a prostituált feletti rendelkezést a kliens kibérli). Az első esetében az önkéntes rabszolgaság kérdése azért is lényeges, mert sokan „szürke” beleegyezések folytán kerülnek bele a prostitúcióba, tehát beleegyeznek valamibe, ami aztán nem az, amibe beleegyeztek (például táncos vagy pultos munka helyett prostitúció, vagy néhány alkalom helyett évek), az eleinte adott beleegyezés pedig, a kilépés nehezítésével vagy ellehetetlenülésével kényszerítéssé alakul, tehát az esetleg önkéntesnek tekinthető rabszolgaság az idő folyamán szimpla rabszolgasággá válik. Azonban még ha egy „magánvállalkozó” prostituáltról beszélünk is, a rabszolgaságot idéző alávetettség – ha nem is folyamatosan egy futtatónak, hanem „csak” időlegesen az egyes használóknak – ugyanúgy fennáll az egyes prostitúciós aktusokban. Itt is igaz az, hogy a beleegyezés tárgya, még ha eleinte le is van szögezve (például orális szex, gumival) bármikor átalakulhat, és gyakran át is alakul, a prostituált teste feletti kontrollt megvásárló használó kényszerítésének hatására és akarata szerint. Maga a behatolásos szexuális aktus is sokféle lehet, és ha valaki beleegyezik „a” szexbe, az például nem jelenti azt, hogy a kezeit lefogva, lábait szétfeszítve erőszakosan, durván beléhatoló szex (megerőszakolás) neki oké, míg minden esély megvan rá, hogy a használó így fog egy prostituáltat használni, vagy „menet közben” erre vált át.

A beleegyezés kérdését tovább komplikálja, hogy a valóságban a prostituáltak nagy része gyereklány, vagy felnőtt, aki még gyerekként vagy legalábbis kiskorúként került bele a prostitúcióba, tehát a beleegyezés a beleegyezéshez szükséges döntési kapacitás szempontjából is kérdéses (lásd a beleegyezési korhatár jogban ismeretes problémáját), és ha ebben nőtt fel, és felnőttként „úgy dönt, hogy benne marad”, az nem tekinthető ugyanolyan esetnek, mint ha egy egészséges gyerekkor után, ép, nem-traumatizált felnőttként döntene így.

finn_plakat_ok_courve_1000px.png

A prostitúció rokonságát a rabszolgasághoz – nem pedig a szabadon vállalt munkához – többek szerint az is erősíti, hogy a szexuális aktusban a test és az „én” nem elválasztható. Ahogy sok nemi erőszak túlélő hangsúlyozza: nem csak a testüket erőszakolták meg, hanem őket magukat, az énjüket. Amikor közös megegyezésen alapuló szexben veszünk részt, akkor sem csak a „testünk”, nem is csak a vaginánk vagy a péniszünk szexel, hanem mi magunk. A prostitúcióban a prostituáltnak nem a munkája, illetve nem kizárólag önmaga mint munkaerő kerül értékesítésre, és nem is csak a teste, hanem maga, mint a testétől elkülöníthetetlen énje („embodied self”).

Egy másik fogalom, amihez a munka helyett a prostitúciót hasonlítani szokás, a szervkereskedelem. A szervkereskedelmet nagyon kevesen látják morálisan igazolhatónak; majd’ mindenki világosan látja, hogy a mélyszegénységben élő emberek fizikai épségét és életét nem megengedhető módon veszélyezteti, legális opcióvá téve szerveik eladását maguk vagy mások által, maradandó károsodás vagy halál árán is. Az sem változtat a szervkereskedelem elítélendőségén, ha az alanyok maguk „választják” ezt, ha ők hozzák meg a döntést azért, hogy önmagukat vagy családjukat fenntartsák. A prostitúcióban szintén főként mélyszegénységben élő, kiszolgáltatott emberek teste és szervei (vaginája, ánusza, szája, egyéb testrészei) kerülnek eladásra vagy bérbeadásra mások vagy maguk által, és teljes mértékben érvényes a maradandó károsodás kockázata, amelybe beletartozik a teherbe esés kockázata is, valamint az átlagosnál erőszakosabb kliensek és stricik által elkövetett verések, késelések, stb. következményei, a nemi úton terjedő betegségek (főként az AIDS) vagy például a test és az én elkülöníthetetlensége révén kialakuló poszt-traumás stressz-zavar és egyéb pszichológiai-pszichiátriai következmények. A szervkereskedelem védelmében, a prostitúcióval ellentétben, nem hangzik el az az érv, hogy meg kellene szüntetni a szervkereskedők – és vásárlók – büntethetőségét a „donorok” jogainak védelmében, (még ha lenne is, aki úgymond önkéntesen adná el a szerveit). Az államok nem alakítanak ki operációs szobákat a „Strichplatzok” mintájára a biztonságosabb szervkereskedelem érdekében, pedig az eladandó szerveken nem férfiorgazmusok, hanem emberi életek múlhatnak. Aki a szervkereskedelem esetében belátja, hogy mindent összevetve megengedhetetlen, és átlátja a társadalmi kényszerek ok-okozati összefüggéseit, az nehezen védheti a prostitúció legalizálását.    

A prostitúció-mint-munka felfogás ellen felhozott további érv, hogy ha megpróbálunk rávonatkoztatni bármely más, legális munkában bevett szerepeket, szabályokat és törvényeket, abszurd következtetésekre jutunk. Ha a kliens a prostituált legális „megbízója”, hogyan értelmezzük például a munkahelyi szexuális zaklatásra vonatkozó törvényeket? A „munka” természete itt maga a munkás szexuális használata. A „munka” végzése közben továbbá nincs jelen más, csak a megbízó és a megbízott, így a biztonság garantálása nem megoldott, pedig tudjuk, hogy a kliensek gyakran erőszakosak, egy mindennapi példát véve, pornóból tanult fogásokkal, amikor kedvük támad, „szexin” fojtogatják a prostituáltakat, kézzel vagy péniszüket a torkukon ledugva, mintegy a „szex” részeként. Sok kliens saját bevallása szerint is azért használ prostituáltakat, mert velük bármit megtehet.

Máshonnan megközelítve, képzeljük el például, hogy a főnökünk vagy megbízónk a szánkba dugja az ujját. Csak az ujját. Ez bármilyen munkahelyi viszonylatban elképzelhetetlen, megalázó és megengedhetetlen volna. Hogyan lehet a munka szabályait és fogalomkörét egy olyan tevékenységre alkalmazni, amelyben a „megbízó” (és olykor vagy gyakran a „főnök”, azaz a strici) a tevékenység elvégzőjének (vagy inkább tárgyának) testnyílásaiba dugdossa a saját testrészeit, vagy akár tárgyakat, kénye-kedve szerint, és amelyben az erőszak folyamatos és gyakran használt lehetőség, akár mint a „szolgáltatás” élvezetét fokozó eszköz?  

Megjegyzendő még, hogy a prostitúció, mint munka legitimitását sokan az alapján védik, hogy más, legális munkák is kizsákmányolók, kihasználják a munka végzőjét, és fizikailag károsak. Még ha valóban ugyanolyan lenne is a prostitúció, mint más kizsákmányolás, nem világos, hogy ez miért vezetne ahhoz a következtetéshez, hogy a prostitúció megengedhető. Éppígy mondhatnánk azt is, hogy a kizsákmányolás, bármilyen formában történjen is, megengedhetetlen.

Összességében tehát, aki a prostitúció rokonságát a fenti fogalmakhoz – a rabszolgasághoz és/vagy a szervkereskedelemhez ezek alapján alátámasztottnak látja, nem nevezheti a prostitúciót munkának, és nem tarhatja morálisan megengedhetőnek anélkül, hogy a fentieket is megengedhetőnek tartaná (már ha következetes szeretne maradni).

Ki beszél?

Sokan hangoztatják az Amnesty védelmében, hogy a szervezet konzultált egy szexmunkás-szövetséggel, azaz (elvileg) prostituáltakkal, akik a prostitúcióhoz, mint munkához állnak hozzá, és szabad választásuknak, önrendelkezésük gyakorlásának tekintik azt.

Először is, súlyosan vitatott a szexmunkás-szövetségek, mint a prostituáltak érdek-képviseletének legitimitása. Ezekben a szervezetekben gyakran prostituáltból-lett-stricik, vagy szimplán stricik, prostituáltakon nyerészkedő, őket kizsákmányoló személyek is aktívak. Szóhasználatukban gyakran összemossák a munkást és magát az ipart, és ezek érdekeit. Magukat szakszervezetként definiálják, holott egy szakszervezet éppen attól hiteles, ha világosan és egyértelműen a munkások érdekeit védi, az iparral és az ipar munkások felett álló szereplőivel szemben. Gyanús és aggasztó, hogy a szexmunkás-aktivizmust az ipar, – ha úgy tetszik, a tőke – örömmel, nem pedig félelemmel vagy legalábbis ellenérzésekkel fogadja. Ugyanez az ipar és szereplői azok, akiket az Amnesty legitimálni kíván annak érdekében, hogy a „munkásokat” megvédje, átvéve a prostituáltak és a rajtuk nyerészkedők és őket használók érdekeinek összemosását a szexmunkás-diskurzusból.

Továbbá problémás az a tendencia, amelyben relatíve privilegizált, fehér, gazdag országokban élő, tanult nők (és férfiak) tanúskodnak a prostitúcióról, mint szabad döntésről és önrendelkezésről, és a prostituáltak érdekeiről. A prostituáltak túlnyomó többsége ugyanis nem ebből a krémből kerül ki, hanem társadalmilag és gazdaságilag hatványozottan hátrányos helyzetű, kisebbségi, harmadik-világbeli vagy onnan származó nők közül. Elhamarkodott lenne tehát ezeket a szexmunkás-aktivistákat annak a rengeteg lánynak és nőnek a hiteles képviselőjének kikiáltani, akik effektíve rabszolgaként élnek, és a szabad választás és önrendelkezés fogalmai a lehető legtávolabb állnak az élményeiktől. A prostituáltak többségének nincs hangja ebben a mozgalomban. Úgy csinálni, mintha az érdekeik és élményeik ugyanazok volnának, mint a kihangosított szószólóknak, vagy legalábbis mintha marginálisak lennének a követendő politikára nézve – mivel ugye a megkonzultált „szexmunkások” többsége nem kényszerített, a cikk elején felvázolt definíciós trükk értelmében, míg a prostituáltak nagy része kényszerített -, nagy hiba. Azokat a prostituáltakat pedig, akik a kényszerről tanúskodnak és a prostitúció eltörléséért küzdenek, az Amnesty és társai nem tekintik forrásnak.

Elhibázott fókusz

És végül, véleményem szerint a szexmunkás-aktivizmus kapcsán összecsapni látszik két feminista szlogen: a „personal is political” azaz a személyes az politikai, és a „my body my choice”, azaz az én testem, az én választásom. Az első azt az elvet fejezi ki, hogy a magánélet, a tradicionálisan „privátnak” tekintett szféra – a család, a párkapcsolatok, a szex szférája – az emberek nem (szűk értelemben vett) politikai aktivitása is politikai és társadalmi elemzés tárgyát kell, hogy képezze, mert hatalmi viszonyok és érdekek ebben is jelen vannak. A második azt az elvet fejezi ki, hogy a nők dönthessenek saját testük felett – ne pedig a férfiak döntsenek róluk, vagy úgy általában, mások, nemi szerepeken alapuló elvárások alapján. (Például a nők eldönthessék, akarnak-e anyák lenni.)

Míg üdvözlendő, hogy nők követelik a testük feletti döntés jogát – és most tegyük fel, hogy ez egy kényszertől mentes döntés – ne feledjük, hogy a prostitúció esetében ez, a test feletti döntés az arról történő döntés, hogy a test feletti rendelkezés jogát a nő időlegesen átruházza (és nem mellékesen, egy férfira ruházza át). Az az önnön test feletti döntés tartalma, hogy az önnön test feletti döntés lehetősége, az önnön test feletti rendelkezés, ha időlegesen is, de megszűnik. Ez pedig némileg elvon az „én testem, én választásom” elv prostitúcióra való alkalmazhatóságából, (és az elvet csak az első, „beleegyezési” pillanatra vonatkoztatja, a már fent bemutatott folyamatosság helyett).

Továbbá, egyes döntések létezése, még ha azok szabadnak tekinthető döntések is, nem lehetetlenítheti el „mindent vivő” érvként a prostitúció gyakorlatának elemzését, és azt, hogy e döntéseket és a jelenséget tágabb politikai-társadalmi kontextusban is értelmezzük. E tágabb kontextusban, a nőket és gyereklányokat tárgyiasító, csapból is folyó szexualizáció kontextusában, az erőszak bulváros-pornós eroticizálása és esztetizálása, a patriarchátus kontextusában pedig a prostitúció létezése és a prostitúció használata egy sokarcú társadalmi igazságtalanság tünete és megtestesülése.

enhanced-buzz-wide-12376-1372339650-14.jpg

Ebben a kontextusban az, ha egy nő prostituálni szeretné magát, még ha ez az ő döntése is, nehezen értelmezhető a szabadság megvalósulásának; és még ha egyesek számára az is, ez nem elegendő ahhoz, hogy a prostitúciót, mint intézményt automatikusan legitimálja. Pláne hogy tudjuk, hogy a prostitúció nagy egészében kényszertől mentes nő csak elvétve akad.

Az a tény, hogy a prostituált individuumok túlnyomó többsége nő, nem hagyható figyelmen kívül, és olyan strukturális kérdéseket vet fel, amelyek nem csak az egyes prostituáltakra, mint izolált individuumokra, és nem is csak a prostituáltakra, mint társadalmi csoportra, hanem a nőkre, mint társadalmi nem alapú, és annak hierarchiájában alul álló osztályra vonatkoznak. Nem véletlen, hogy kevés férfi prostituált van, és hogy a prostituáltak használói szinte kizárólag férfiak. Nem véletlen, hogy nőkről és nők testéről nem esik nehezünkre megvásárolható tárgyként és a férfiak kielégítésére való eszközként gondolkodni, és azt fontolgatni, hogy nők megerőszakolását, rabszolgaságát, szerveinek eladását, kibérlését, vajon jogilag büntethetetlenné kellene-e tenni.

Nem az egyes nők individuális döntéseinek kellene a disurzus a középpontjában állnia, hanem annak, hogy miért merülhet fel egyáltalán egy ilyen diskurzus. 

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a prostitúció körüli társadalmi vitáról és jogi helyzetről, támogass minket!
Olvass tovább!