A Verzió Filmfesztiválon mutatták be Papp Gábor Zsigmond legújabb dokumentumfilmjét. Az eredetileg háromszor 50 perces alkotást a rendező a fesztivál igényeinek megfelelően 90 percbe sűrítette, így került kétszer (teltházas) közönség elé. A film ékes példázata volt annak a problematikának, amit Bagi Zsolt pár hete a Mércén az „értelmiség” szerepével kapcsolatban fogalmazott meg, érdemes újraolvasni.

Már a címválasztással jelzi az alkotó, hogy itt a legklasszikusabb ellenzéki öngyarmatosítás legújabb példázatával lesz dolgunk: „Kettévált ország”! Mintha lenne itt egy ország, ami ‘egy’ lehetne valaha, holott a legnyilvánvalóbb, hogy politikai értelemben (!) a rendszerváltás utáni időszaknak kevés kártékonyabb hazugsága volt annál, mint hogy ez az elképzelt, imaginárius „EGY” (mint érdek) létezik, vagy létezhetne. A „kiegyezés-vágy”, a „nemzeti megbékélés” tisztázatlan és ködös fogalmai (és lehetne még sorolni ilyeneket) kizárólag az elitek igényeiről vettek tudomást, és számukra kínáltak érvényesülési lehetőséget.

A munkájukat vesztettek, a munkájukból éppen, hogy megélők, és így tovább – tehát úgy általában a nép, mint olyan, nem megbékélni, és nem is kiegyezni szeretett volna, hanem megélni, de a politika és így a közbeszéd a rendszerváltás után erről hallgatott.

Így maradt a pszeudo-politizálás, az érdekek elfedése és elhazudása: ezt tanították ‘89 után a társadalomnak, tessék, ez a politika!

Ennek a meggyőződésnek a – bizonyosan jó szándéktól vezérelt, de ettől még kártékony – hajszolása tette központi témává azokat a jobb esetben identitás-kérdéseket, rosszabb esetben kulturális, esztétikai referenciákat (Kuruc vagy labanc? Libsi vagy bibsi? Náci vagy buzi?) amelyekkel az elitcsoportok anyagi javakért és erőforrásokért történő vetekedését elfedni, a nyilvánosságot pedig rabul ejteni lehetett. Így végül valóban megvalósult a kétosztatúság – az elitek kreációjaként, amivel uralhatták a nyilvánosságot és kiüresíthették a politikát. Az oligarchikus csoportok pedig az államkasszát.

2018-ban a (megismétlem) nyilvánvalóan jó szándéktól vezérelt Papp Gábor Zsigmond elérkezettnek látta az időt, hogy a 2000-es évek klasszikus szerencsétlenkedésének (Mi ment félre, rendszerváltó barátaim?) újabb mozgóképes emléket állítson. 20 megszólalóval dolgozik a mester – közülük összesen ketten nők. Így valóban igen hamar ketté is választódik az ország: a születésükkel elnyert nemük okán szabadon véleményt formáló férfiakra, és az ugyanezen eljárásrend (megszületés) folyományaként a véleményformálástól elzárt nőkre.

Ha ez nem lenne önmagában elég egyoldalú, a filmben kizárólag (!) művészemberek szólalnak meg: sem bölcsészek, sem a társadalom- vagy természettudományok képviselői, műszaki értelmiségiek, vagy bármely más diszciplína szorgos művelői nem lettek megszólítva. Ellenben akik megszólalnak, eddig sem voltak elzárva a nyilvánosságtól, sőt, a ők képezik a fősodort: a film alkotói semmilyen erőfeszítést nem tettek, hogy a marginalizált, rendszerkritikus nézőpontok és személyek (például Szalai Erzsébet, vagy akár Lányi András, és a sort még nagyon hosszan lehetne folytatni) megismerhetővé váljanak.

A film a rendszerváltás történetét, illetve a politikai-gazdasági folyamatokat szélsőségesen individualista és ad-hoc megközelítésben tárja elénk: a megszólalók (kizárólag fehér, felső középosztálybeliek) érzésekről, hangulatokról, anekdotikus emlékekről számolnak be, és ezt a tárgyalásmódot követelik meg a rendezői kérdések is.

Senki sem képvisel semmilyen közösséget, kollektívát, vagy átfogó világnézetet: itt az egyén történelem-formáló – és még inkább: értelmező -„ereje” szervezi a film dramaturgiáját. Olyan is.

A megszólalók között vannak aztán konkrét politikai pozíciót betöltött vagy jelenleg is betöltő ismert és elismert személyek (köztük kevésbé tisztességtelenek, és persze full-vazallusok is), illetve olyanok akik azért a politika „mocskával” „szerencsésen” „nem szennyezték be önmagukat”! Döntően mindannyian az értelmiség semleges, látszólagosan anti-hatalmi pozíciójából szólalnak meg: és szívbemarkoló, de ennek a szerepkörnek a problematikusságával, kockázatmentességével kapcsolatban egyedül a mozi közönsége által (okkal) köznevetség tárgyaként kezelt Kerényi Imre fogalmaz meg releváns gondolatokat.

Nota bene: egyedül Kerényi az, aki a film zárásakor a kérdésre, hogy mi a baj ma Magyarországon, azt tudja mondani, hogy a bérek.

A bérek a probléma – tudják, hogy alacsonyak!

Ez persze rendezői/szerkesztői probléma is lehet (és például Parti Nagy Lajos vagy éppen Röhrig Géza is – becsületükre legyen mondva – elmondják, hogy a jóléti szolgáltatások létezhetetlenül rosszak, az oktatás újratermeli a szegénységet, stb..) de például az ellenzéki közvélemény jelenlegi legismertebb, és legtöbb bizalmi tőkével felruházott autoritásai olyan közhelyeket engednek meg maguknak, ami komolyan felveti a kérdést: szoktak ők vajon emberekkel találkozni, vagy csak a műveiket engedik azoknak csodálni?

Merthogy azért ha valahol, akkor talán inkább ezen tengely mentén válik ténylegesen – nem ketté, ha nem még tovább – az ország: hogy kik beszélnek, kiknek a nevében, kiknek a felhatalmazásából, és milyen mélységű és rétegzettségű valóságismeretnek a birtokában?

Vegyük például a megszólaló fideszes vazallusok legelképesztőbbikét: Dörner Györgyöt. Ostoba egy vadbarom-e ez a Döri? Kétségtelenül – annak egyébként kifejezetten szórakoztató fajta! Ne tagadjuk: akinek csak annyi hiányzik, hogy újra „magyarrá változzon a tévé, meg az ország” (sic!), azon csak térdet csapkodva röhögni lehet. Mint ahogy az is megmosolyogtató, ahogy Jankovics Marcell arról delirál, hogy egy „rendszerváltó musical” megírására hogyan kérték fel, ami „egyesítette volna a nemzetet” és aminek Mózes 40 évnyi vándorlása adta volna a dramaturgiai vezérfonalát.

Az, hogy a megszólaltatott fideszes értelmiség megnyilvánulásainak döntő többsége korlátolt és agresszív, abban újdonság nincs. Az viszont, hogy a megszólaltatott, a rendszerváltás lefolytatásában, de még inkább a ‘89-‘90 utáni nyilvánosság témaérzékenyítésében, az elnyomottak és kizsákmányoltak érvényesülési törekvéseiben szerepet csak minimálisan vállaló „mieink” a saját szerepük korlátairól, tévedéseikről, és úgy általában:

a társadalom döntő többségéről semmilyen gondolattal nem rendelkeznek, az riasztó.

Ennél csak az riasztóbb, hogy a minimum mondatokat a szolidaritás hiányának pusztításáról, a privatizációnak nevezett szabadrablásról Spiró Györgyön kívül (bizony) Kerényi Imre, Jankovics Marcell és (kapaszkodj meg) Fekete György szolgáltatták. Ne legyek igazságtalan: vannak erről megszólalásai Parti Nagy Lajosnak és Röhrig Gézának is. De élesen és egyértelműen ezt a legkeményebben bizony Kerényi csapta ki az asztalra – és ez persze minősítheti a rendezőt is, és amennyiben ez a helyzet, úgy a megszólalók állítsák is pellengérre Papp Gábor Zsigmondot, ha tendenciózusan szerkesztette volna össze a mondanivalójukat.

De lehet, hogy inkább nekünk magunknak lenne min elgondolkoznunk.

Nem, nem a fideszes vádak előtti meghajláson és behódoláson – mert attól, hogy mit mond Szőcs, vagy Fekete, attól ők még ennek a szégyenletes rezsimnek a szolgalelkű, semmirekellő kiszolgálói.

De az a helyzet, hogy akikre úgy szokásunk gondolni, hogy az erkölcsi integritás, a politikai éleslátás, és még inkább, a rezsimmel szembeni ellenálláshoz szükséges lelkierő dolgában támaszkodhatunk – közülük a legtöbben sajnos azt példázták itt, hogy a legkevésbé sem lehetnek támaszaink.

Ettől még ők nem rossz emberek, sőt. Kiváló művészek, alkotók, akiknek sokat köszönhetünk – én személyesen is a műveik okán. De amikor itt majd változás lesz – márpedig itt lesz változás, nem jólfésült, hanem elsöprő – akkor ők ugyanúgy a régmúlt meghaladott kellékei lesznek csupán, mint az a hatalom, ami most mozdíthatatlannak mutatja magát. Azt a változást majd azok fogják alakítani, és azok lesznek irányítói, akiket ma ez a hatalom kizsákmányol és megaláz, és akikről sajnos ez a film sem tud állítani semmit.

A klasszikus viccet átírva: Papp filmjében a társadalmi többség a hiányán keresztül képviseli önmagát.

Ezt az országot ugyanis nem kettészakították. Hanem ebben az országban a közösség sosem élhetett a gazdasági önrendelkezés lehetőségével, így a politikai önrendelkezése sem válhatott valósággá. Így nem csoda, ha kizárólag kevesek kiváltsága lett a véleményformálás, még kevesebbekké a véleménybefolyásolás, és még ezeknél is kevesebbeké a gazdasági önrendelkezés és politizálás. Amíg ez nem változik, lényegtelen mi a rendszer. De amikor ez megváltozik, akkor majd az lesz lényegtelen, hogy retorikájában a Fekete volt az antiszemitább, vagy a Konrád a nemzetietlenebb. Ott végre nem ezek a szerencsétlen kategóriák tagolják és alkotják majd a valóságot, hanem az a társadalom, amely önrendelkezését és hatalmát gyakorolva teremti majd meg önmagát.