Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az ’56-os őrizetlen pénz akció és a szolidaritás forradalma

1956 november 3-án és 4-én majdnem kétszázezer forint gyűlt összenyitott ládákban, az elhunyt forradalmárok és AVH-sok hozzátartozói számára. Azt viszont kevesen tudják, hogy a forradalom nevezetes momentuma az első magyar neoavantgard akció is egyben.

Őrizetlen pénz akció; forrás: Fortepan

A politikai művészet önmagában is, de akcióművészet formájában még inkább tiszavirágéletűnek mondható: megőrzése, újraértelmezése sokszor nehéz feladat. Autonómiája is megkérdőjelezhető, hiszen a kor, amelyben született, minden vonását meghatározza, elválaszthatatlan annak politikai, gazdasági, kulturális jellemzőitől. Az akció legtöbbször megismételhetetlen: bizonyos elemei persze reprodukálhatóak, a reakció az, amit sosem kaphatunk meg ugyanolyan formában, hiszen nem teremthetjük meg újra az a társadalmi környezetet, amelyben megszületett. Az 1956 novemberében „megrendezett” Őrizetlen pénz akcióban pont ez a társadalmi beágyazottság az érdekes.

Azon túl, hogy a lehető legtömörebben foglalja össze a forradalom és az azt követő időszak hangulatát, egy kiszolgáltatott és reményt vesztett társadalom szolidaritásának irracionális mértékét is bizonyítja számunkra.

Az eseménysorozat hatása a korszakon egyértelműen túlmutat, és annak ellenére (vagy éppen amiatt?), hogy elsősorban egy erősen felbolydult társadalom kontextusában értelmezhető, aktualitása mégsem múlt el.

A magyar neoavantgárd szókapcsolat 1956-ban még bőven ismeretlen volt, sőt, magyar akcióművészetről sem volt még szó, azonban a forradalom eseményei nagyban hozzájárultak a politikai és művészeti gondolkodás összefonódásához.

„Furcsa módon ‘56-ban mindenki csinálni akart valamit, mindent, ami addig hiányzott a művészetből… [az akció] ezt a hiányt szerette volna pótolni.”

– mondta később az időszakról Erdély Miklós, a magyar neoavantgárd egyik legfontosabb alakja, és az Őrizetlen pénz akció ötletgazdája. A tenni akarás tehát akkora mértékben hatotta át ezt a korszakot, hogy az a művészet feladatát is átalakította: az ebben a szellemben született új típusú alkotások nem esztétikai élményt akartak nyújtani vagy múltbeli élményeket kívántak feldolgozni, hanem megtöltötték a művészet és a kortárs élet jelenségei, valamint a művész és a társadalom közötti, mindaddig légüres teret.

Különösen látszott ez, vagyis a művészetből és a művészek magatartásából feltűnően hiányzó politikai szerepvállalás, amikor 1956. október 20-án Bernáth Aurél gyűjteményes kiállításának megnyitója egyfajta politikai eseménnyé vált. Bernáth művészete a nagybányai festészethez köthető, és bár élesen szembehelyezkedett a konzervatív irányzatokkal, festészetéből mégsem lenne közvetlenül levezethető az, ahogyan a kiállítás vernisszázsa a forradalmat előkészítő események közé illeszkedett, főleg, hogy a szűk szakmai közegen kívül nem sokan voltak tisztában a festő diktatúra alatt betöltött szerepével. Azonban más, hasonló, az idősebb értelmiséget és az egyetemistákat, valamint a társadalom és politika iránt elkötelezett más rétegeket egyaránt tömörítő, viszonylag független hangulatú események, fórumok híján a megnyitó vált a szerveződés és hiánypótló eseményévé.

A kiállítása nemcsak forró hangulatú kultúresemény volt, hanem akció, sőt tüntetés (önmagától vált azzá), akár egy Petőfi-köri vita”– emlékezett vissza Frank János művészettörténész.[1]

„1956. október 20-án, a telefonkészülék mellett guggolva, mintha helyszíni közvetítést adtam volna, ahogy Nagy Imre — még magánember — lassú léptekkel közeledett fölfelé a lépcsőn. Bernáth Aurél fenn a korlátnál fogadta, kezet szorítottak, mintha két államfő találkozott volna; 18×24-es MTI-fotó is készült róla. (…) Hétfő múzeumi szünnap, 1956. október 23-a pedig keddre esett, tehát alig három napig volt nyitva ez az aprólékos gonddal előkészített monstre kiállítás. Karcsi bácsi, a gondnok az ablak melletti képeket leakasztotta, nehogy belövés érje őket. — Csengettek, fiatal forradalmárok csapata kérte, hadd nézzék meg a kiállítást; géppisztolyukat letették az előtérben, akkurátusan körbementek a termekben, majd tisztelettudóan elbúcsúztak az öregúrtól. Mégis volt tárlati közönség a zárva tartás alatt is.”

A művészet és társadalom közötti űr szisztematikus betöltését Erdély Miklós képzőművész, teoretikus, filmrendező az elsők közt kísérelte meg Magyarországon, 1956-ban. „Bennem először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják – tehát díszítő, műgyűjtemény- és műalkotás-funkciókra való – 1956-ban jutott eszembe.” – emlékezett vissza Erdély 1991-ben, amikor a pénzgyűjtést hivatalosan is a saját akciójának ismerte el.

ŐRIZETLEN PÉNZ AKCIÓ; FORRÁS: FORTEPAN

Az akció keretében a Magyar Írók Szövetsége (melynek tagjai egyébként is aktívan rész vettek a forradalom eseményeiben) a főváros különféle, forgalmas közterein nyitott katonai ládákat helyezett ki, és hagyott őrizetlenül, adománygyűjtés céljából. A ládákra felerősített plakáton felirat: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. A plakát megnevezte a Magyar Írók Szövetségét, mint a gyűjtés szervezőjét, aki a ládát mindennap 5-6 óra között szállítja el. Az archív fotókon körülbelül ennyi látszik, a többit nagyrészt visszaemlékezésekből, beszélgetésekből, levelezésekből, naplókból rekonstruálhatjuk.

„Oktogon tér 1. sz. ház kapualja. Egy üres szovjet lőszeres láda a földön, a kapura plakát szögezve (…). Az arra menő asszonyok, férfiak, katonák, gyermekek egymás után dobják forintos, filléres adományaikat. A megsegítésre szánt forintosok csengve hullanak be abba a lőszeres ládába, amelyből talán még egy hete a zsarnokok halált hozó töltényeikkel ölték halomszámra szabadságharcosainkat.”  (Magyar Világ, 1956. november 3.)

„A katonaságtól kértem ládákat, kocka alakú – kb. 60×60-as – lőszeres ládákat adtak, öt darabot. Öt plakátot festettünk – kb. 60×90-es nagyságút –, ilyesféle szöveggel: »Adakozatok az elesettek hozzátartozóinak!« S alul: »Magyar Írók Szövetsége«. Középtájon egy igazi százast ragasztottunk fel minden plakátra. November 2-án, pénteken, késő délelőtt hordtuk ki a ládákat s a plakátokat: Nyugati, Keleti, Nemzeti, Astoria s Budára az ötödiket, nem emlékszem már, a Gellért térre vagy a Moszkva térre. Délután 3 óra tájban már jöttek a telefonok: tele a láda! Az Astoriánál kisebb konfliktus is támadt, mert két fegyveres őrizni akarta a nagy halom összegyűlt pénzt, a járókelők viszont felháborodtak: ez a forradalom meggyalázása! Semmi szükség fegyveres őrizetre, illetéktelenül nem nyúl ahhoz a pénzhez senki! – Emlékszem a telefonjaikra, s én is azt üzentem: az írók kérik a fegyvereseket, ne őrizzék a ládát. Három óra után összeszedtük a ládákat, és másnap, szombaton déltájban is kihordtuk, csak rövid időre, 2–3 óra hosszára. Ha jól emlékszem, 192 ezer forint adományt számoltunk össze a végén. Gyorssegélyt osztottunk – 500-500 forintot – a jelentkező hozzátartozóknak, az ÁVH-s halottak hozzátartozónak is. Egyetemisták segédkeztek a plakátfestésnél, a ládák kihordásánál, begyűjtésénél…” (Fekete Gyula: Tengercsepp. Magyar Fórum, 1992. márc. 12.)

Az őrizetlenség (mint társadalmi-művészeti koncepció) biztosítása érdekében Erdély és társai az Írószövetség autójával járták az utcákat, hogy elzavarják az időnként ládák mellett őrtálló – és ezzel az önkéntes és szabad, egyéni állampolgári magatartást ellehetetlenítő – nemzetőröket.

A ládák 1956. november 3-án és 4-én voltak kint a köztereken, a két nap alatt az öt ládában összesen kétszázezer forint körüli adomány gyűlt össze, melyet ötszázas címletek formájában, a Vöröskereszttől kapott névsor alapján osztott ki a Magyar Írók Szövetsége, mindkét oldal rászorulói számára.

A Szabad Október Fesztivál keretei között az Új InDiGo csoport készítette el, és állította ki a Gólyában az ‘56-os Erdély-akció másolatát, illetve gondolta újra annak üzenetét. Az így készült parafrázisok közt pénzmegsemmisítő, és Erzsébet-utalványok felhasználásával készült munkák is vannak, legimpozánsabb darabjuk Erdély Jakab lyukas közepű magyar zászlója, amely kétszáznegyvennégy darab ünnepi kiadású ötszázas bankjegy felhasználásával készült.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért tekinthető egy adománygyűjtés, ami a forradalmak történetében egyébként sem ritka, történeti esemény helyett neoavantgradista műalkotásnak. Először is, az egyszerű történeti eseményként való értelmezés már csak a visszaemlékezések szubjektív jellege miatt is problematikus lenne. Egyébként pedig egyértelmű, hogy nem egyszerű adakozásra való felhívásról, pénzgyűjtésről van szó, hiszen az adományok kikényszerített őrizetlensége, a módszer szokatlansága történészi megközelítésből praktikátlannak, sőt értelmetlennek tűnne. Ez az „ésszerűtlenség” már a ládákra helyezett plakátokon is látszott: az ikonikussá vált felirat fölé ugyanis minden esetben egy-egy százforintost (az akkori legnagyobb címletű bankjegyet) ragasztottak, olyan módon, hogy az a ragasztószalagok közül könnyedén kihúzható legyen. A művészeti szándék tudatosságát támasztja alá az is, hogy (ahogyan az a fotókon is jól látszik) a bankjegyek minden esetben fordítva kerültek felragasztásra: a Kossuth arckép helyett a hátoldalukon lévő Lotz Károly „Menekülés a közelgő vihar elől” című képe illusztrálta a feliratokat.

ŐRIZETLEN PÉNZ AKCIÓ; FORRÁS: FORTEPAN

Ezek mellett az is igaz, hogy az Őrizetlen pénz műalkotásként való értelmezésében jelentős szerepe van Erdély későbbi műértelmezéseinek, amikkel az akciót utólag illesztette be a neoavantgard művészetbe. Az akció részben ezért, részben pedig azért válhatott csak jóval később elismertté, mert a forradalom eseményei erre sem időt sem teret nem adtak. Az akció későbbi magyar művészetre gyakorolt hatását tekintve érdemes megemlíteni, hogy a későbbiekben a szociáldemokrata, antisztálinista, antikapitalista jellegű újbaloldali eszmék által vezérelt magyarországi politikai művészet gyakori műfajává vált az akció (főként az utcai), a pénz társadalmi konstrukciójának kritikája, illetve művészeti felhasználása pedig kedvelt témája lett.

Az őrizetlen pénzgyűjtés ötletét Erdély számára egy rádióhír adta, ami arról számolt be, hogy valaki egy belőtt kirakatban kiállított cipő sarka alá berakott egy tízforintost, ami azóta is ott van.

„Akkor egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetlen ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az Írószövetség autójával és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől… Tehát ez, pont a művészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban, ha lelkesedésből, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a művésznek. Erre hangsúlyt kell tenni, ez a művész feladata. Ez egy nagyon nagy akció volt – ami elég nagy baj is volt –, ezért nem szívesen beszélek róla, mert még most is egy kicsit kényes.”

– emlékezik vissza Erdély a korábban idézett 1991-es beszélgetés során.[2]

Az akció „kényessége” enyhe kifejezés volt a forradalmat követő időszakban: a Kádár-rendszerben veszedelmesnek tekintették, a hatvanas években a pártállam végig igyekezett a lehető legnegatívabb színben feltüntetni az adománygyűjtésnek ezt a szerintük különlegesen deviáns és káros formáját. Boros Géza művészettörténész hívta fel rá a figyelmet, hogy

1982-től az egyik ládáról készült kép a gimnáziumi történelemkönyvekben is helyet kapott „az Írószövetség plakátja még a forradalom tisztaságáról fantáziál” képaláírással. Mellé egy, a Köztársaság téri lincselésről készült fotót tettek, így próbálták összekötni a pénzgyűjtő láda képét a forradalmat beárnyékoló népítélettel, az embereket elrettentő „túlkapások” előzményeként beállítva azt.[3]

Később, a rendszerváltás után ismét a feléledt az Őrizetlen pénz körüli diskurzus – a kilencvenes évek elejétől interjúk, publikációk jelentek meg az akcióval és születésével kapcsolatban, újraértelmezve a művet és annak jelentőségét.

Mi tehát a üzenete annak, hogy 1956. novemberének első napjaiban egy halom őrizetlen pénzből a forgalmas közterek járókelői nem emeltek el egyetlen bankjegyet sem, sőt, majd’ négyszáz rászoruló segélyezésére elegendő összeget gyűjtöttek össze önkéntes és szinte kéretlen módon? A kérdést nyitva hagynám, mindenesetre a kortársak számára a visszaemlékezésekből is kitűnő módon nem az összegyűlt összeg jelentette az akció lényegét, hanem az a közös élmény, amit az adományért mintegy cserébe kaptak: a „forradalom tisztaságában” való részvétel, vagyis az a szinte abszurd mértékű szolidaritás, ami lehetővé tette magát az akciót.

Az 1956 november eleji közeg életre keltette, az abban elhelyezett akció pedig demonstrálta (és megőrizte emlékezetünkben) a forradalom embereszményét, és a belőlük álló, felső hatalom nélkül működő, végletekig szolidáris közösséget – amelyhez hasonlót azóta sem láttunk.

(Tényleg nem. 2003-ban egy holland művészpáros készített Erdély nyomán egy bronzládát, mely elgondolásuk szerint közösségi adománycsere színhelyének adott volna teret, ám az állampolgári aktivitás teljes hiánya, illetve a rongálás veszélye miatt pár nap után el kellett távolítaniuk a ládát a térről. 2006-ban Kelemen Zénó képzőművész elkészítette az Őrizetlen pénz rekonstrukcióját, amit köztérre, egy győri múzeum elé helyeztek el. A nyitott ládát, hogy az visszaadja az eredeti mű hangulatát, fénymásolt papírpénzekkel rakták tele, azonban ezek fölé biztonsági okokból plexilapot csavaroztak. A láda felett elhelyezték az ikonikus plakátot is a százassal. A százast a második napon lopták el, később pedig a láda teljes tartalma eltűnt.)[4]

Kirajzolódni látszik a tanulság: az emberek közötti szolidaritás csak valóban rendkívüli esetekben ér el ekkora eredményeket. Ez azonban egyfajta reményt is adhat, ha másra nem, akkor a jövőbeli rendkívüli helyzetekre vonatkozóan – talán, ha igazán szükség lesz rá, egyáltalán nem várt mértékben és módon segítünk majd egymáson.

Ha tetszett a cikk, akkor könnyen lehet, hogy a Szabad Október következő napi programjai is érdekelni fognak.

[1] – Frank János: Bernáth Aurél kiállítás —1956. In: Bemáth Aurél emlékkönyv a művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Szerk. Kratochwill Mimi. Bernáth Aurél Társaság, Bp., 1995.24-26. o.

[2] – Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. Árgus, 1991. szeptember–október, 77. o.

[3] – Boros Géza: Tanulmány – Pénz az utcán: Egy 1956-os akció és utóélete. Artmagazin, 2016. 14. évf. 8. (92.) sz., 54-63. o.

[4] – B. G.

Olvass tovább!