Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A filozófia „blade runnerje”: Paul Virilióra emlékezünk

„A kultúra által vált az ember valami többé az univerzumban, mint egy szimpla baleset.”
André Malraux

Kedd este családja erősítette meg a hírt, hogy 86 éves korában elhunyt a nagyhatású baloldali francia filozófus és urbanista, Paul Virilio. A XX. század a fénysebesség intellektuálisan forradalmi korszaka volt, ami a fizika számára természetes, de mihez kezdett a jelenséggel a filozófia? Amennyiben Karl Marx az osztálykonfliktus felől magyarázta a történelmet, úgy a keresztény anarchista Paul Virilio a sebesség felől.

Kép forrása: Flickr

A neves francia gondolkodó 1932-ben született Párizsban egy olasz kommunista apa és egy bretoni katolikus anya gyermekeként, gyerekkora azonban Franciaország északi partjaihoz kötötte. A Nantes városához és a náci megszálláshoz fűződő korai élményei azonban nem csak biográfiai érdekességek, hiszen a háború élménye és a francia politikai problémák befolyásolták egész életét és teoretikus életművét is. Ebben nem csak a II. világháború tapasztalata volt meghatározó, hanem az algériai függetlenségi harc is, ami korának legnagyobb francia gondolkodóira és alkotóira is óriási hatással bírt.

Az erőszak miliője, amiben Virilio felnőni kényszerült, végül egész élete során központi probléma maradt a gondolkodásában, ez orientálta a haditechnika felé is: a náci megszállás, a kolonializmus pusztító hatásai, a fasiszta Spanyolország és Hiroshima mind-mind egy új világ kezdetét jelölték, amit a francia értelmiség megérteni és leírni igyekezett. A háború mellett a vallás jelentette a másik alappillért Virilio gondolkodásában, ugyanis 18 éves korában egy munkás-szerzetes hatására felvette édesanyja vallását, a római katolicizmust.

A sebesség, hadipar és a balesetek filozófusa azonban nem mindig volt teoretikus, hiszen életének egy szakaszában még a legendás Henri Matisse mellett is dolgozott, és ólomüvegeket készített templomokhoz. Az, hogy kapcsolatba került ezáltal a képzőművészettel, végül döntő tapasztalatnak minősült: ez terelte érdeklődését az építészet irányába, a II. világháborúhoz fűződő élményét pedig ezen keresztül az építészetesztétikán keresztül interpretálta. Az építészeti tendenciák megértésében az is fontos szerepet játszott, hogy megismerkedett korának legfontosabb filozófiai áramlatával, a fenomenológiával, és rendszeresen látogatta az emblematikus alakjának számító Maurice Merleau-Ponty előadásait.

A háború, építészet és vallás hármassága jelenik meg Virilio egyik legnagyobb projektjében is, amit a háború utáni korszak egyik legsajátosabb építészével, Claude Parent-nal vittek véghez: a Sainte Bernadette de Banlay „bunker” templom (1963-66) tervezése. A „bunker” templom egy sajátos politikai és teológiai nyilatkozat, ami kifejezte a katolicizmus nukleáris háború elleni érzelmeit. Külön érdekesség, hogy az épület makettje a Műcsarnokban rendezett 2000-es Világépítészet című kiállításon is látható volt Budapesten. Kétségtelen, hogy Parent sajátos életútjában a legfontosabb együttműködés Paul Virilióval bontakozott ki, akivel közösen megalapították az Architecture Principe csoportot, majd 1966-ban a hasonló című folyóiratot is, ami tartalmazta a páros legfontosabb elméleti és esztétikai alapvetéseit, mint például a ferde tér elméletét és az épületek emberre gyakorolt pszichés/fiziológiai hatását. Virilio és Parent legfőbb építészeti vízióját így lehetne összefoglalni:

„megváltoztatni a várost az élet megváltoztatásához.”

Virilio és Parent útjai 1968-ban váltak szét, amikor a politikai különbségek felszínre hozták az ellentéteket, hiszen Virilio eltökélten támogatta a ’68-as törekvéseket és a forradalmi tanácsok felállítását. A 68-as események végül egy egész generáció gondolkodását inspirálták, aminek a hatásai a mai napig kitartanak (lásd például Alain Badiou filozófiája). Viriliót annyira rabul ejtette a forradalmi hevület és a szabad világ ígérete, hogy a lázadó diákok végül megválasztották az Ecole Spéciale d’Architecture oktatójának, ahol végül is megkezdte karrierjét a sebesség és a katonai innováció teoretikusaként. Ekkor már jelentős művek jelentek meg tőle, például Sebesség és politika címmel, amiben többek között a politikai hatalom, a fegyverek és a háború logikájára kereste a választ. Kontribúciója a modern világ természetének megértéséhez annyira jelentősnek bizonyult, hogy a korszak legnagyobb francia gondolkodói, Deleuze és Guattari hivatkoznak is az eredményeire.

A baloldali tradíciók meghatározóak maradtak Virilio életében, hiszen édesapja meggyőződéses kommunista volt, ám a francia filozófus nem egészen a marxi hagyományokat követte.

Virilio elméleti műveiben a történelem mozgatórugói a sebesség és a haderő, ezért néha indirekt módon vitatkozik is Marxszal.

Ettől függetlenül azonban Virilio kimagasló baloldali apparátust nyújtott a 68-as események értelmezéséhez, hogy megértsük az állam, az ellenállás és a geopolitika szerepének jelenségeit. Ráadásul, a náci megszállás és a háborúk barbár természete egy életre háborúellenessé és anti-imperialistává tette a gondolkodót. Ahogyan saját magát jellemezte: „egy csalódott baloldali ember vagyok.”

A sebesség mellett az emberi létezés és társadalom tapasztalatának egy másik nagyon fontos aspektusa Virilio gondolkodásában a baleset logikájának elmélete. A filozófus Arisztotelésszel helyezi szembe magát, aki azt állította, hogy a baleset fedi fel az anyagot, amiből azt a következtetést vonta le, hogy akkor ennek értelmében az anyag találmánya egyaránt a baleset találmánya is.

Hogy ezt a szerző legismertebb metaforájával tegyük érthetővé: ebből következően a hajótörés a hajó „futurista” találmánya, a csernobili katasztrófa pedig az atomerőmű találmánya. Virilio ezáltal tehát kifejleszti a baleset logikájának elméletét, ami egyben szakít is az arisztotelészi hagyományokkal, aki azt állította, hogy a balesetnek nincs logikája egyáltalán. Virilio ezzel együtt a technológiai fejlődés veszélyeire is felhívta a figyelmet, hiszen szerinte minden modern innováció magában hordozza saját negativitását is, amit minden technológiai fejlődés pillanatában megjelenik. Virilio szerint, ha nem ismerjük fel az ambivalenciát abban, hogy amikor feltaláljuk a repülőgépet, akkor feltaláljuk a repülőgép-katasztrófát is, akkor nem leszünk képesek igazi progresszióra. A fejlődés és a katasztrófa ugyanis ugyanannak az érmének a két oldala.

„Egyszer eljön a nap,

amikor nem jön el a nap.”

Itt azért van egy meghatározó pillanat a remény számára, hiszen bár Virilio mérhetetlenül kritikus volt a képernyőkkel, járművekkel, technológiai innovációkkal szemben úgy általában, mégsem ellenezte ezeket. Amikor arról kérdezték, hogy mihez kezdjünk a technológiai fejlődés előretörésével, akkor a filozófus nemes egyszerűséggel Szent Ágoston szavait idézte: „bármit teszel, szeretettel tedd azt.”

Az önmagát keresztény anarchistaként definiáló gondolkodó egyszerre volt optimista és pesszimista, mert arról sem feledkezhetünk meg, hogy a történelem legfelkavaróbb időszakának gyermeke, ami örökké nyomot hagyott a világ megértéséhez fűződő viszonyában. Valódi baloldali keresztény volt abban az értelemben is, hogy a világot mozgató háború helyébe a szeretetet állította. Ezért is lehetünk hálásak ezért a kivételesen gazdag életműért egy olyan korszakban, amelyben szociopata és felelőtlen milliárdosok szinte hetente jelentik be, hogyan fogják kolonizálni a világűrt, miközben tökéletesen figyelmen kívül hagyják a földiek kétségbeejtő helyzetét.

Virilio interpretációja ebben a korban azért is halmozottan fontos, mert az irracionális Musk-kultusz és az innovációkhoz fűződő kritikátlan mentalitás komolyan fenyegetést hordoz, hiszen azt nem mérlegeljük, hogy milyen veszélyeket hordoznak ezek az innovációs törekvések az emberiség számára.

Ha megállunk egy pillanatra, hogy megértsük, ami körülöttünk történik: a digitális kapitalizmust, a lakhatási szegénységet, az egyre brutálisabb poszt-imperialista háborúkat, az antifasiszta mozgalmakat, a klímaváltozás elkerülhetetlen katasztrófáit stb., akkor talán a baloldali stratégiaépítésben is társunk lehet ez a sokszor valóban forradalmi ember: Paul Virilio.

Olvass tovább!