Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Az ötödik hadoszlop”: Franciaország, bevándorlás, iszlám

“Ugyebár, kedves fiam, mikor Marius visszajött a barbár Afrikából a kulturált Rómába, és diadalmenetet tartott, olyan formán, hogy Jugurthát végighurcolta az utcákon, láncra verve és kifestve, ezer ékszerrel felkarikázva, (…) ugyebár ez kétségtelenül az erkölcs és a műveltség, a történelmi igazság és a római jog, az esztétikai magasabbrendűség és a fehér faj elíziumi hivatásának volt igazolása? Lehet itt kétség? Látod, Cicero, azt a félkilós aranykarikát Jugurtha orrában? Látod azokat a zöldre-kékre mázolt strucctollakat Jugurtha köldökébe tűzve? És a kötélhágcsóknál hosszabb és nehezebb fülbevalókat elálló fülében? Ez a barbarizmus. És a kultúra? – őt láncra verni, kéjelegni a győzelem bestiális mámorában, duplára hízni egy fél óra alatt az érzéstől, hogy Jugurthát megaláztam, kéjelegni Jugurtha szenvedésében, nagyokat bandzsítani a diadalmenet aranykocsijából a római erkélyről lenéző arisztokrata és demokrata, optimata és populista hölgyecskékre…”
(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)

Ahogy a nagy Frantz Fanon, a dekolonizáció egyik legfontosabb harcosa, aki többek között pszichiáter is volt, mondta egyszer: úgy tűnik, hogy az európai iszlám vallásúak „fobogenikus tárgyai” társadalmunknak. Önmagukban tökéletesen veszélytelenek, azonban nagyon is veszélyes reakciókat válthatnak ki erre hajlamos emberekből. Őket hívjuk fóbiásoknak.

Erről a kínos betegségről szeretnénk most szólni.

Mint jól tudjuk, Európa számos országában az „iszlám jellemzők” sok alkalommal „problematikusként” értékelődnek, magyarázatként szolgálnak arra, hogy azok a társadalmi problémák, melyekkel a „muszlimok” (legyenek valóban iszlám vallásúak, vagy  csak „iszlám külsővel bírók”) találkoznak, közvetlenül kapcsolatba kerülnek a feltételezett vallási jellemzőikkel. A franciaországi bevándorlásról és az iszlámról létezik egy uniformizáló és egyszerűsítő kép. Ennek a közkeletű hiedelemvilágnak két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló, és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.

Ráadásul az ilyen hülyéskedésnek mindig az a vége, hogy úgy marad. Az ország iszlamizációjáról terjedő mítosz valódi kollektív kényszerképzetté válik. Egy francia szociológus beszél „metafizikai muzulmánról”, azaz arról, hogy az európaiak az iszlám hit legkisebb külső jelét is azonnal „túlzónak” és „inzultálónak” ítélik meg. Nyilvánvaló, hogy a médiaipar mindebben játssza a maga szokásosan sötét szerepét: a polgártársaink káros fixációira való rájátszás egyszerűen igen rentábilis. Nincs is nagyon skrupulusuk ez ügyben.

A 2017-es Insee-felmérés szerint Franciaországban 5,5 millió bevándorló (azaz mindenki, aki nem az országban született, tehát idetartoznak még az  elvesztett gyarmatokról – leginkább ugye Algériából – repatriált fehér franciák is) él, ez a népesség 8,5 százaléka. Ez az arány az Egyesült Királyságban 12 százalék, például Spanyolországban 14,6; még Ausztriában is 16 százalék, nem beszélve mondjuk Svájcról (27,3%), vagy Luxemburgról (42,1%).

Röviden: a mai Franciaország nem célpontja semmiféle masszív bevándorlásnak napjainkban. Ilyen ország volt a két világháború között és az ún. Trente gloireuses idején – de már nem ilyen.

Mi az oka, hogy a masszív bevándorlásról szóló fantazmagória mégis ilyen életképes (túl a rosszindulaton, a politikai érdekeken, a rasszizmuson, a tudatlanságon stb.)? Egyrészt az, hogy a bevándorló családok viszonylag koncentráltan élnek a nagy ország pár régiójában. Másrészt persze az, hogy aligha ártatlan összekeveredése történik meg nap mint nap a bevándorlónak (aki tehát a szó szoros értelmében bevándorolt valahova) és a bevándorlók leszármazottainak – persze elsősorban akkor, ha az utóbbiak nem fehérek. Ez persze vérlázító: a francia identitást a külvárosi utcagyerekektől féltő Alain Finkielkrautot senki sem tartja lengyel zsidónak, az iszlám veszéllyel fekvő és kelő volt miniszterelnököt, Manuel Vallst katalánnak, a  bevándorlófaló nizzai polgármestert, Christian Estrosit olasznak és így tovább. De egy La Courneuve-ben született, az országot soha el nem hagyó, csak franciául beszélő fekete srác „bevándorló”. Lehet találgatni, miért.

Ebben a tekintetben Franciaország valóban olyan ország, ahol a bevándorlás nagyon is komoly szerepet játszott. Ha nem a bevándorlókról beszélünk, hanem a bevándorlókról és a bevándorlók leszármazottairól, akkor Európában itt a legmagasabb arányuk a lakosságban, 27 százalék (ami azért nem olyan kiugró: 20 százalék Spanyolországban, 22% Nagy-Britanniában, 24% Németországban; az EU-átlag pedig 17 százalék).

Hasonló a helyzet a másik bevett „bevándorlásról” szóló „igazsággal” is, azaz hogy „a bevándorlók integrációja egyre rosszabbul működik”. Ezzel szemben a tény az, hogy nagy többségük a francia társadalom integráns részének érzi magát: az Insee adatai szerint az első generációs bevándorlók 61 százaléka „franciának tartja magát”, ez a szám a második-harmadik generációnál egyenesen 91 százalék! Ezt azért talán nevezhetjük integrációnak. Aki járt vagy élt már párizsi külvárosban az pontosan tudja, hogy mi az igazság: valamiféle radikális, integrista iszlámra utaló jeleket sohasem lehet látni, a külvárosokban bőrszínek, nemzetiségek elképesztő kavalkádja uralkodik, a vitathatatlan közös nyelv a francia és így tovább.

A társadalmi mobilitás az, ami nem működik – és akik alul vannak jobban megszenvedik ezt, legyenek azok bevándorlók, vagy sem.

És hát bizony a „bevándorlók” gyakrabban jönnek szegény családból. Erre azt mondani, hogy „nem működik az integráció” (sőt: „nem is akarnak integrálódni”) egyszerű ostobaság, vagy rasszista ízű rosszindulat.

A két generáció

Franciaországban 4 és 6 millió között van az iszlám vallású emberek száma (ez a lakosság nagyjából 7 százalékát jelenti).  Pontos számot azért nem tudunk mondani, mert az országban tilos etnikai vagy vallási eredetre utaló hivatalos statisztikákat készíteni. Ez persze elég erős metodológiai kételyeket is magában rejt: hogyan különböztethetnénk meg egymástól a kulturális identitást és a vallási hovatartozást? Vagy: muszlimnak nevezhetünk valakit etnikai gyökerei  miatt? Egy ezredvégi, nem hivatalos, családi kutatásokra alapozódó becslés 3,7 millióra teszi az iszlám vallásúak számát, ez kiegészül a nem ilyen családi gyökerekkel rendelkező áttértekkel, mintegy 4 milliós számot kiadva. Ezek fele lehet francia állampolgár.

Az iszlám bevándorlás már az első világháború előtt megkezdődött, de a bevándorlás oroszlánrészét az ún. Trente gloireuse (a második világháborút követő nagymértékű iparosítást magával hozó gazdasági felfutás harminc éve) hozta magával. Az ekkor bevándoroltak többnyire fiatalok voltak, túlnyomórészt férfiak, igen kevéssé képzettek és iskolázottak – ők adták a fentebb említett iparosodás munkaerejének egy jelentős részét.

A helyzet gyökeresen  változott meg a hetvenes években. Először is az igazi, „munkavállalói” bevándorlás 1974-ben (jogilag is) megszűnt, helyét átvette az ún. családegyesítő bevándorlás (azaz a korábban érkezettek lehetőséget kaptak arra, hogy Franciaországban együtt éljenek a hátrahagyott családtagjaikkal). Ezzel egyszerűen megváltozott a „környezetükhöz” fűződő eddig elég passzív viszony: Franciaország az otthonukká vált. A családtagok itt leltek újra egymásra, már itt születtek gyermekeik, és ez teljesen természetesen magával hozta az elismerésre vonatkozó igényeiket… Franciaország többé nem ideiglenes állomási hely volt, hanem a közösséghez tartozás teljesen természetes terepe, a második generáció számára pedig egyenesen a szülőföld.

A hittől az identitásig

A kilencvenes évek elejétől egy új jelenségre lehetünk figyelmesek: az egyre inkább „integrálódott”, azonban szociálisan a társadalom peremére vetett, szüleik és nagyszüleik révén főleg maghrebi származású fiatalok, revindikatív cselekvésükben egyre inkább identitásuk iszlám összetevőjét kezdték el hangsúlyozni. A látens, vagy kevésbé látens rasszizmust, a társadalmi kirekesztést személyük, identitásuk elleni támadásként élték és élik meg: védekezési mechanizmusuk logikusan ezen identitásuk autentikusságának, érvényességének fokozottabb kidomborítása lett.

Hányszor halljuk külvárosi fiúk és lányok szájából, ha társadalmi témára kerül a szó a „respect” szót! Respektáljátok személyünket és választott identitásunkat! Az iszlám könnyen alapvető összetevője lehet (de távolról sem mindig ez a helyzet) kulturális és szociális identitásuknak, annál is inkább, mert ez az egyetlen olyan kulturális tőkéjük, amellyel az „eredeti” franciák nem rendelkeznek.

És a kör így zárul be: a társadalmi kizártság egyik eleméből így lesz büszkén viselt megkülönböztető jegy. Ez persze ennek a dolognak a határait is jól körülírja: bármilyen erős legyen ez a szolidaritás, legyen akár mögötte valódi vallási érzület is, távolról sincs arról szó, hogy ez az identitás kizárólagos lenne ezen generáció esetében, erre utal az is, hogy a feltűnő iszlám külsődleges jegyek igen ritkák a francia társadalomban

De a lényeg mégiscsak ez: az iszlám (nagyon is viszonylagos) „előretörése” nem elsősorban vallási kérdés, hanem identitás-ügy. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az „iszlám öntudat” legalább annyira külső körülmények hatására erősödik, mint valamiféle egyéni belső meggyőződésből. Kevésbé eufémisztikusan: az, hogy a közéleti viták jelentős része az „iszlám-problémára” fókuszál (ráadásul a mintegy fenyegetett helyzetben levő „többségi nemzeti kultúra” szemszögéből) nyilvánvalóan váltja ki és erősíti az iszlám szolidaritást. Ez az iszlámhoz való tartozás, melyet sokan sajátjuknak vallanak, és kevesen külső jeleit is viselik, nagyon kevéssé írható le a „valláshoz való fordulás”, az „iszlamizáció”, a „kommünotarizmus” kategóriáival – inkább egy diszkriminált identitással való természetes szolidaritásról van itt szó.

Mindenesetre ma már közhelyszámba megy: valamiféle egységes iszlám társadalomról beszélni Európában hatalmas tévedés. A feltételezett „európai (mondjuk: francia) iszlám közösség” leegyszerűsítő, nem is mindig a legjobb szándékkal, konstrukció, hiszen nem is csak a végtelen etnikai, nyelvi sokszínűségéről van szó, hanem főként és mindenekelőtt a lehető legváltozatosabb egyéni és csoportos stratégiákról arra nézvést, hogy ezek az emberek valamiképpen megéljék az iszlám vallásukat Európában.

Minden erre irányuló kutatás ez irányba mutat: maga a valláshoz való viszony is természetesen ezerféle lehet az iszlám külsőségek megjelenítésétől az egyszerű hiten vagy a tradicionális szokások betartásán át a spirituális istenkeresésig.

Mindez persze józan ésszel aligha lehet meglepő (persze az iszlámhoz való viszonyulásban éppen a józan ész a hiánycikk), hiszen ezzel a vallással is ugyanaz történt és történik, mint más hitekkel: egyszerűen a mai társadalmainkra jellemző modern individualizmus jegyében, a vallásos meggyőződés a mintegy beleszületett automatizmusból egyéni döntéssé válik.

Minden vallással így megy ez: kereszténynek sem születünk többet, hanem azzá válunk, ha van erre indíttatásunk. A veszett iszlamofóbia éppen ezt akadályozza meg egy vallás esetében: ahogy a XIX-XX. századi antiszemitizimus idején, itt is arról van szó, hogy egyszerűen a többség akarja megmondani, hogy ki a zsidó, vagy éppen manapság a muszlim.

Franciák, ahogy mások?

A probléma nem is bennük van, hanem a társadalomban melyben élnek: minden probléma, amellyel az európai muzulmánok találkoznak, rögtön az ő specifikus problémájukká válik, és azonnal kapcsolatba kerül a vallásukkal. Ezt a „poszt-szeptember 11” beteges kontextust mindenki ismeri: az iszlám idegen test, ötödik hadoszlop a civilizációk harcában, a “mohamedán” állampolgárok lojalitása legalábbis megkérdőjelezhető (ha nem egyszerűen másodrendű állampolgárok), a külvárosokban “iszlám lázadásokra” került sor, és így tovább.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a második, harmadik generációs „bevándorlók” igen kevéssé különböznek a társadalom többi részétől. Arról pedig egyszerűen szó sincs, hogy az integrációjuk kudarc lenne, hogy teljes szakításban lennének az európai (mondjuk a francia) társadalommal, melynek „tagadnák az alapvető értékeit”.

Persze ha az uralkodó véleményekre vetünk egy pillantást, a kép elég egyértelmű: az arabok és a feketék teszik tönkre a francia oktatási rendszert, ők verik szét az egyébként teljesen rendben levő külvárosokat, ők jelentik a veszélyt szabadságunkra, ők akarják rabságba vetni asszonyainkat és lányainkat, túl sokan vannak a focicsapatunkban, idejöttek a saját ostoba szokásaikkal (ahogy valaha ugyanez szólt a zsidókról és a métèque-ekről), és itt is akarnak maradni. Mindezt azonban nem végletekig kizsákmányolt, elkeseredett pénztárosnők találták ki, hanem értelmiségiek és politikusok…

Ez a rassz nélküli rasszizmus, ez a széles körben immár elfogadott, respektált gyűlölet a fejünkbe táplálja, hogy egy „fenyegetett”, „ostrom alatt lévő” társadalomban élünk, amely allergiás mindenre, ami más, ami idegen.

Ez egy kevert társadalomban lényegében állandó polgárháborút jelent, melyet különösen gyomorforgatóvá tesz, ha mindezt végeredményében respektálható elvek nevében űznek. Csak semmi rasszizmus: ezek az emberek csak egyszerűen „problémát jelentenek”, fenyegetik a köztársaságunkat, a szekuláris államottásunkat, a nők jogait, a békés együttélést.

Ez a „humanista” (sőt, gyakran egyenesen antirasszista!) maszk alatti gyűlölet nem csak az iszlámot érinti, hanem a romákat, a szociális rendszer „parazitáit”, és persze mi kelet-európaiak is sorra kerültünk, ahogy nagyon is várható volt, sokan meg is jósolták – persze minden hatás nélkül. Másrészről a régi  mondás – „az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók” – itt is igaz: például a magyar iszlámgyűlölethez nem volt szükség iszlám vallásúakkal való érintőleges kapcsolatra sem.

Éppen ebből a gyűlöletből épülnek fel a schengeni határok, a bevándorlókat bebörtönző „ideiglenes központok”, ebbe a gyűlöletbe fulladnak bele az afrikaiak Lampedusánál, Ceutánál vagy éppen a görög szigeteknél.

Pedig nincs másról szó, mint hogy egyszerűen az európai társadalmak a bevándorlással megváltoztak: nem működhetnek tovább olyan írott és íratlan szabályok szerint, melyek egy teljesen más társadalomban számítottak természetesnek…

Igen, meg kell szoknunk: ezek az emberek itt vannak, és itt is fognak maradni.

És ők is itthon vannak itt.

 

Címlapkép: Francia hetilapok címlapjai; fotó forrása: Le sens des images
Olvass tovább!