Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nők saját akarattal – Aktivista anyák Magyarországon

Nemrég jelent meg a Közélet Iskolája Alapítvány gondozásában egy könyv Anya kiáll és beszél címmel, amelyben tizenhét aktivista anya mesél arról, milyen anyaként a gyermekeikről gondoskodni, és különböző területeken a társadalmi-politikai változásért dolgozni. Mindenki másképp: van, aki a romákért, a szegénységben élőkért, hajléktalan emberekért, van, aki a családon belüli vagy szülészeti erőszak ellen és a nők jogaiért, és van, aki a fogyatékkal élő, autista állampolgárokért vagy a szexuális kisebbségek jogaiért küzd.

Vannak köztük olyanok, akik személyes érintettség miatt döntöttek úgy, saját közösségükért szeretnének többet tenni, és olyanok is, akik szociális munkásként, szolidáris állampolgárokként kerültek kapcsolatba az aktivizmussal és a politikával.

Mindezt természetesen minden társadalmi elvárás ellenére, hiszen ha keresgélünk a fejünkben egy kicsit a jól ismert sztereotípiák között, akkor nem nagyon találjuk meg a politikailag aktív anyákat.

A politikáról öltönyös, opportunista férfiak jutnak eszünkbe, akik zsíros közbeszerzések reményében fűt-fát ígérnek az embereknek. Az aktivizmusról pedig magukat fákhoz láncoló budai gyerekek, akik megtehetik, hogy civil szervezeteknél helyezkedjenek el. Az anyákról pedig az jut eszünkbe, hogy politika helyett foglalkozzanak a gyerekeikkel és a háztartással.

Anya kiáll és beszél, szerkesztők: Dósa Mariann és Udvarhelyi Tessza; Napvilág kiadó

Mondhatnánk, hogy ezek sarkos vélemények, de épp a kötetben szereplő nők történetei igazolják, hogy ezek az elvárások gyakran szó szerint megfogalmazódnak, akár a partnerektől, akár a nőkre bízott feladatokban, akár belsővé tett elvárások, bűntudat formájában, ha éppen a gyereknevelés mellett más iránt is érdeklődnek – ami sajnos még ma is forradalminak számít. Finoman szólva nem kedveznek a körülmények az anyák aktivizmusának, és nem csak azért, mert rájuk hárul minden gondoskodással kapcsolatos feladat, hanem azért is, mert alapvetően a politika nem kedvez a nőknek.

Itt most nem csak arra gondolok, hogy kevés a női képviselő akár országos, akár önkormányzati szinten, hogy ritkán kerülnek ún. vezető szerepbe. Alapvetően arra, hogy

a politizálás nem feltétlenül egy nárcisztikus közjáték, amiben egy – jellemzően– férfi próbál a karizmájával lehengerelni másokat, hanem valóban egy közös és közösségi tevékenység, amiben vannak ugyan szervezők, de alapvetően nem az egyéni siker a célja.

Az a fajta munka, amiben a kötetben szereplő aktivista anyák részt vesznek, közösségi politizálás, ami megmutatja, hogy a politikai cinizmuson túl is van élet és remény.

Nyilván ennek megvannak a korlátai: a legtöbb kötetben szereplő nő kisebb közösségekben, települési, kerületi szinten végez munkát, ugyanakkor közülük nagyon sokan működtetnek közösségi hálózatokat akár képviselőként, akár civil szervezetekben közösségszervezőként. Ez azonban legalább annyira erőforrás, mint korlát, és jóval több siker, mint amit sok ellenzéki párt jelenleg elkönyvelhet. Hosszú távon elnyerni emberek bizalmát nem könnyű feladat, kitartást és intenzív jelenlétet igényel.

Éppen úgy, ahogyan a gondoskodó munka is. Nem véletlen ugyanis, hogy a kötetben szereplő nők és más aktivista anyák tudtak elképesztő eredményeket elérni.

Megszervezni olyan közösségeket, amelyeket a mélyszegénység, kirekesztettség miatt mások nem tudtak, esetleg olyan embereket, akik eddig rejtőzködtek saját problémáikkal. Ezekhez ugyanolyan hosszú távú és kitartó gondoskodó munka kell, amit az anyáktól otthon elvárnak – legtöbbször elismerés nélkül -, és ami a politika fősodrából jellemzően hiányzik.

Nem arról a sztereotípiáról van szó, hogy a nők mint a lágyszívű gyengébbik nem biológiailag arra termettek, hogy gondoskodó munkát végezzenek vagy gondoskodó szemléletben politizáljanak, hanem arról, hogy az anyaság motiváció tud lenni arra, hogy a gondoskodó tevékenységet, amire egyébként az egész társadalom épül, kiterjesszék a tágabb értelemben vett közösségre, jelentsen az egy helyi kisközösséget vagy elnyomott csoportot. Nyilván ez nem feltétlenül könnyű, sok nő meg is említi a kötetben, hogy nem örült a környezetük annak, hogy saját akaratuk, céljaik lettek, és egész biztosan sok olyan anya is van, akit ezek a reakciók távol tartanak az aktivizmustól. Nem arról van szó, hogy minden anya aktivista lehet, vagy annak kellene lennie, hanem arról, hogy hihetetlenül fontos erőforrás társadalmi szinten a gondoskodó tevékenység, és erre leginkább az anyák aktivizmusa és eredményeik mutatnak rá. Olyan közösségeket képesek aktivizálni, amelyeket csak gondoskodó munkával lehet.

Mindez arra is rámutat, hogy az elvileg a társadalmi változásért küzdő politikai pártok mennyire kevés erőt és energiát fektetnek be ezekbe a közösségekbe. Rámutat arra, hogy nem igaz, hogy az emberek ne akarnának tenni azért, hogy másoknak jobb legyen, és hogy ne működnének Magyarországon a közösségek, ne lenne szolidaritás. Van, csak maga a szolidaritás is a gondoskodásra épül, hosszú távú, kitartó és türelmes odafigyelésre – nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül az összes nő a kötetben arról beszél, hogy a gyereknevelésből azt tanulták meg, hogy türelmesnek kell lenni.

Ez nem a kiállok a tömeg elé és éljeneznek vagy elmondom, amit akarok, és úszom mások figyelmében műfaj. Ahogy az anyaság sem.

Kevés elismerésért sok munka, de sok, a közösség számára fontos eredmény is – ha más nem, a szolidaritás megtapasztalása, ami önmagában nagy dolog. Bele sem merek gondolni, hogy ha akár egy kicsivel is több elismerést jelentene akár otthon, akár a közösségben a gondoskodó munka, mennyivel jobb és szolidarisabb országban tudnánk élni.

Anya kiáll és beszél, Napvilág kiadó 2017, szerkesztők: Dósa Mariann, Udvarhelyi Tessza

Olvass tovább!