Csak az némítja el az elnyomottakat, aki retteg

Karácsony előtt néhány nappal írtam egy oktatási témájú cikket. Persze, nem volt könnyű illusztrálni, de az egyik Facebook-csoportban találtam egy remek, pont hozzá illő képet. Ahogy azt illik, rögtön írtam egy levelet annak a pedagógusnak, aki feltöltötte, és elkértem. Válaszolt is gyorsan, engedélyezte a kép felhasználását. Aztán eljött december 24-e, épp nekiláttam volna az ebéd főzésének, amikor újabb levelet írt, hogy ha lehet, mégse közöljük a képet. Azért, mert az iskola igazgatója megijedt, hogy beazonosíthatóak a fotóról – ő pedig, mármint a pedagógus, nem akar „boszorkányüldözést”, pláne nem a nyugdíj előtt néhány évvel. Márpedig a Klebelsberg Központot nem szabad kritizálni, ezt mindig elmondják nekik, és úgy tűnik, manapság már minden és bármi kritikának számíthat, úgyhogy jobb a békesség.

Csak azért mesélem most el ezt a történetet (bízva abban, hogy emiatt nem ér senkit sem retorzió), mert ennél tipikusabb esetet ma nehéz elképzelni, és nem csak az oktatásban.

Ebben élünk, már évek óta. Csak nem beszélünk róla eleget.

2010 után olyan irdatlan ütemben látott neki a kormány az oktatás központosításának, hogy csak pislogtunk, valószínűleg sokan nem is hitték el első körben, hogy olyan rendszer épül az iskolák köré, amely a határvédő kerítéseknél is durvább módon rekeszti ki a nyilvánosságot az intézmények életéből.

Ha most azt hiszi valaki, hogy a szakképzési centrumokban kiadott nyilatkozási tilalom újdonság, meg hogy az egyetemi oktatók is csak engedéllyel szólalhatnak meg, akkor van egy rossz hírem: kimondva, kimondatlanul ez történik már jó ideje. Az iskolákba bejutni jóformán lehetetlen, ha valamire választ keresünk, akkor a tankerületnek kell írni, csak úgy, magától egy pedagógus a legritkább esetben nyilatkozik – és egyre gyakoribb az, hogy mindezt névtelenül teszi. Azért, mert fél.

Így működik ugyanis a rendszer, akkora ma a létbizonytalanság az oktatási intézményekben (nonszensz egyébként, hiszen pedagógushiány van rengeteg helyen), hogy

a munkavállalók félnek a következményektől, attól, hogy megbélyegzik, kiközösítik őket, ha meg mernek szólalni. És mindez nem paranoia, hanem a valóság.

Mert van retorzió. Gondoljunk csak az idén nyáron lefolytatott igazgatóváltási hullámra: az egy dolog, hogy több intézmény élére olyan vezetőt neveztek ki, akit a tantestület nem támogatott. De emellett olyan megbecsült kollégák nem kaptak újra bizalmat, akik viszont rendszerkritikusak mertek lenni (mert azért kritizálni bőven van mit). Van olyan igazgató, aki azért vesztette el az állását, mert aláírta a miskolci pedagógusok nyílt levelét (ami aztán a Tanítanék Mozgalom kiindulási pontja lett). Másnak egy kockás ing felvétele jelentette a bukást.

És ó, ne gondoljuk, hogy ezek a dolgok ki vannak mondva, mert nincsenek. Indoklás helyett mindig jön valami maszatolás, ettől olyan megfoghatatlan az egész, de azért aki „odabent” van, az pontosan tudja, hogy meddig mehet el büntetlenül, és honnantól játszik az állásával, a megélhetésével, a jövőjével.

Így pedig az oktatási rendszer egy tökéletesen zárt szisztémává vált, amiből csak akkor érkezik segélykérés, amikor már valóban tűrhetetlen a baj. Kényelmes megoldás ez a kormánynak a NER hetedik évében,

hiszen ha némaságra ítélik mindazokat, akik egyébként felszólalhatnának a problémák ellen, azzal elfedhetik a rendszer hibáit, és büntetlenül folytathatják a pusztítást.

És még csak azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy pusztán az oktatásra rákényszerített némasággal van dolgunk.

Ugyanez történik az egészségügyben, ahol szintén láttunk már olyat, hogy rendszerkritikáért fenyegetés járt (sőt, még Facebook-posztok lájkolását is megpróbálták megtiltani), de érdemes megemlékezni arról, hogy a mentősök tüntetésén mennyire kevés mentős lézengett (pedig a baj ott is óriási), mert a többség nem merte kockáztatni az állását azzal, hogy részt vesz a demonstráción. Arról nem beszélve, hogy a fekete ruhás nővérnek, Sándor Máriának mi lett a sorsa, hogyan fenyegették akkoriban az egészségügyi dolgozókat, és hogyan tiltották meg nekik, hogy ők is feketébe bújjanak.

Mert az ugye látható lett volna, néma, de erőteljes tiltakozás az elnyomás ellen. És ezt a kormány nem engedheti meg magának.

És idézzük fel gyorsan Szert Boglárka esetét is, őt tavaly azért rúgták ki az állásából, az állami pénzel kitömött Antall József Tudásközpontból, mert szót emelt egy kollégájáért, aki jelezte részvételi szándékát egy, az olimpia elleni megmozduláson a Facebookon. Egyébként Szert perének egyik érdekes momentuma volt, amikor az AJTK vezetője kifejtette: tüntetésre még elmehetnek az Antall József Tudásközpont dolgozói, de ott fel már nem szólalhatnak retorzió nélkül. Egyébként Szert Boglárkát is átszervezésre hivatkozva küldték el a munkahelyéről…

És feltételezhetjük, hogy ugyanez a helyzet minden, az állam által felügyelt, igazgatott rendszerben, az önkormányzatoktól a szociális szféráig,

mindenhol elnyomott, kizsákmányolt dolgozók tűrnek és hallgatnak, hátha a holnap valamivel jobb lesz, de legalább nem rosszabb a tegnapnál.

Mindez persze nem véletlen: hiszen mindezen ágazatokban jelenleg tengernyi a probléma, és 2010 óta sok helyen tovább romlott a helyzet. A mindent leuraló kormányzati gőg azonban nem engedheti meg azt, hogy ezekről a problémákról bárki szót ejtsen. Tiltanak, fenyegetnek, zárt ajtók mögött, csak hogy más meg ne hallja. Így tartható fenn a rendszer, így működik ma minden, ami állami felügyelet alatt áll, benyomnak néhány párthű vezetőt az intézmények élére, így könnyű felügyelni (és fenyegetni) a munkatársakat.

És hogy miért fontos mindez? Leginkább azért, mert ha megértjük végre, hogy attól, hogy az egyes ágazatokból csak időnként, bár egyre gyakrabban jön egy-egy „már minden mindegy” típusú vészjelzés, még nincs minden rendben. És akkor talán mi is komolyabban vesszük azt, ha ezek az ágazatok egyszer végre megmozdulnak.

Az utóbbi idők tapasztalata ugyanis az, hogy bár meglehetősen nagy az elégedetlenség, a kormányzással szembeni düh, de egyben nagy az a fajta apátia is, ami gátja a szolidaritásnak.

Mindig van egy mentség: a fogorvosok csak ne tiltakozzanak, kókler mind, az önkormányzati dolgozók ne sztrájkoljanak, mert amúgy is lassú az ügyintézés, a pedagógusok inkább tanítsanak, a mentősök meg mentsenek, a buszsofőrökről meg aztán igazán jobb nem is beszélni…

De ez nem így működik.

Ha megértjük azt, hogy ebben az elnyomáson és megfélemlítésen alapuló rendszerben nem terhelhetjük mindig az áldozatokra a hős szerepét, nem várhatjuk el mindig másoktól, hogy megdöntsék a kormányt, nem legyinthetünk, hogy ez a tüntetés minket nem érint, mert nem minket nyomnak éppen el, de amúgy nekünk is megvan a magunk baja, akkor talán végre nem csak a megfélemlítetteknek, de a megfélemlítőnek is lesz miért aggódnia.

Mert jelenleg a kormány csak röhög a markába. Felszalámizta már a pedagógustüntetéseket, elhiteltelenített egy egészségügyi mozgalmat, komolyan vehetetlenné degradálta az összes felhorgadást.

De ennek egyetlen oka van: az, hogy van mitől félnie, sőt, rettegnie a hatalomnak. Mert bűn az, amit ezekben az ágazatokban (és még oly sok más területen) elkövetett.

És mindez addig tartható, amíg az elhallgattatás működik, amíg nincs támogatás mindazok mögött, akiket megfélemlít a hatalom. Ha ezen képesek leszünk egyszer túllépni – akkor lesz csak igazán félnivalója a Fidesznek.

Olvass tovább!