Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az iráni hatóságok szerint a tiltakozásoknak vége, de a válságnak biztosan nincs

Tegnap délután legalább tíz iráni városban vonultak utcára a kormány támogatói. Azóta nem tudni nagyobb kormányellenes megmozdulásokról, a Forradalmi Gárda vezetője pedig kijelentette: a zendülésnek vége. Noha nagyon kevés, és sokszor megbízhatatlan információ szivárog ki az országból, a twitteren csütörtök este is jelennek meg tüntetésekről tudósító videók. De még ha valóban ki is fújtak a tiltakozások, bizonyos tanulságok levonhatóak.

Tüntető a Teheráni Egyetemen, fotó: AP

Az Iszlám Köztársaságban múlt kedd óta tart a tüntetéshullám, amely a 2009-es Zöld Forradalom óta a legnagyobb tömegeket mozgatta meg.

A tüntetések Irán második legnépesebb városából, Mashhádból indultak, a hét végére pedig a legtöbb jelentős városban, köztük a fővárosban, Teheránban is rendszeresedtek. A tiltakozók és a rendőrök közti összecsapásokban számítások szerint legalább 22-en meghaltak, az állami tévé közlése szerint 530 embert vettek őrizetbe, de emberi jogi csoportok szerint a valós szám ennek a kétszerese is lehet.

Az iráni politikai és vallási vezetők szerint a tüntetőket külföldről irányítják, Ali Hamenei ajatollah szerint az USA, Izrael és Szaúd-Arábia készpénzzel, fegyverekkel és titkosszolgálati eszközökkel is segíti a tiltakozókat. Mai nyilatkozatában a legfőbb ügyész szerint egy CIA-ügynök kezében futnak össze a szálak. A feltételezés nyilvánvalóan abszurd, de az a nyugati politikusok és médiák egy része által sugallt kép sem visz minket közelebb a megértéshez, miszerint az iráni nép végre megelégelte az elnyomást és úgy döntött, megdönti a rendszert.

De akkor valójában kik vonultak utcára, miért, és mit tanulhatunk a tiltakozássorozatból?

A Guardian grafikája a kormány-ellenes tüntetések terjedéséről.

Iránban a munkások érdekérvényesítésének szisztematikus ellehetetlenítése ellenére nem mennek ritkaságszámba a dolgozói tüntetések, az első keddi mashhádi és kermanshahi tüntetéseken pedig a riportok szerint a szokásos gazdasági követelésekhez hasonlóak hangzottak el. Az elmúlt időszakban olyan alapvető fogyasztási javak árát növelték, mint a gázolaj vagy a tojás, miközben a munkanélküliség 12 százalék, a fiatalok között pedig még magasabb, 20 százalék körüli. Ráadásul

a tavaly májusban újraválasztott Roháni elnöktől és reformjaitól a jólét növekedését remélték sokan, és vélhetően a növekvő elvárásokat követő csalódás is nagy szerepet játszik – avagy játszott – a tüntetéssorozat tartósságában.

Az első tüntetéseket követően a tüntetések kiléptek a szokásos gazdasági mederből, és rég nem látott kormány- és rendszerellenes frázisok ütötték fel fejüket. A tüntetők korrupcióval vádolták nem csak Rohánit, hanem a politikai vezetést, valamint a vallási és politikai elitet is, és afeletti felháborodásuknak is hangot adtak, hogy míg a jóléti kiadásokat csökkentik, Irán dollármilliárdos háborús hiteleket és támogatásokat juttat térségbeli síita szövetségeseinek.

Rárepül-e Trump?

Donald Trump már elnökké választása előtt is fennhangon hirdette, hogy nem barátja az Obama-éra enyhülést hirdető politikájának. A lényegében a Nyugat és Irán közti feszültség oldódásának zálogát jelentő iráni atomalkuról – melynek lényege, hogy az iráni atomprogram leállításáért cserébe a nyugati szövetségesek számos nyugati gazdasági szankciót feloldanak – a kampányban minden adódó alkalommal elmondta, hogy az “rossz alku”.

Szemben Obamával, aki a 2009-es Zöld Forradalom idején nem volt hajlandó támogatásáról biztosítani a felkelőket, Trump már szerdán, a tüntetések második napján kifejezte támogatását a tüntetők felé, akik szerinte a korrupt és pénzüket a terrorizmus támogatására fordító vezetés megdöntésén dolgoznak.

Obama azzal igazolta 2009-es némaságát, hogy nem szerette volna, ha támogató megszólalása az iráni vezetés szemében a tüntetők és az USA közötti kapcsolatot támasztaná alá. Az iráni vezetés akkori reakcióiból egyrészt úgy tűnik, ez nem az elnök nyilvános reakcióin múlik: ahogyan ma is, az iráni vezetés akkor is az Iszlám Köztársaság elleni összeesküvést szövő CIA-ügynököket sejtett a háttérben.

Obama óvatossága azonban annyiban mindenképp ésszerű, hogy mennél hangosabbak a nyugatról érkező lázító hangok, annál inkább valószínű, hogy Iránban a kemény fellépést szorgalmazó konzervatív körök “válságkezelési módszere” kerekedik felül a mérsékeltebb javaslatokkal szemben.

A súlyosbodó emberi jogi helyzet következtében pedig  az USA, illetve Irán térségbeli ellenségei felhatalmazva érezhetik magukat arra, hogy agresszívabb beavatkozó politikát folytassanak a Iszlám Köztársasággal szemben, ez pedig az elnyomás további fokozására késztetheti az iráni rezsimet. Ahogyan az szokott lenni: a szélsőségek táplálják egymást.

Emmanuel Macron francia elnök ki is kelt Trump és Netanjahu reakciói ellen, mondván, azok hagneme alkalmas arra, hogy háborús helyzetet idézzenek elő.

Az Egyesült Államok kormánya körül ráadásul, ahogyan Irán térségbeli ellenségei, Izrael és Szaúd Arábia vezetésében is erős álláspont, hogy az iráni rezsimet akár beavatkozás árán is meg kell buktatni. A tüntetések támogatása vagy a konfliktusból való kimaradás kérdése összekapcsolódik a következő hetek egyik legfontosabb globális politikát befolyásoló kérdésével, jelesül, hogy a Trump-kormány viszatáncol-e az atomalkuból.

A Politico elemzése arra mutat rá, hogy Trumpnak a tüntetések újabb okot szolgáltathatnak arra, hogy kihátráljon az egyezségből, mondván, miért tartson a Nyugat a szankciók feloldásával lélegeztetőgépen egy diktatúrát, amit éppen most döntenek meg a saját polgárai? Ugyanakkor egyes elemzők arra is rámutatnak, hogy az alku felmondása Iránban a konzervatívok malmára hajtaná a vizet. Utóbbiak ugyanis általában egyébként sem támogatták az alkut, az egyezség bukását pedig Roháni fejére tudják olvasni, akinek legfontosabb teljesítménye, és egyben reformtörekvéseinek záloga éppen a 2015-ben éve tető alá hozott alku.

A tüntetésekre való reakció és az atomalku-dilemma egyben abba a nagyobb stratégiai kérdésbe illeszkedik, hogy miképp viszonyul az USA a forrongó közel-keleti térséghez.

A Trump és közel-keleti szövetségesei által a megmozdulások homogén rezsimellenes tüntetésekként való feltüntetése mindeképpen hozzájárul az iráni rezsim delegitimálásához és így egy esetleges offenzívabb külpolitika igazolásához.

Noha Trump és térségbeli szövetségese, Netanjahu izraeli miniszterelnök számára hasznos lehet az iráni tüntetéshullámot a rezsim megdöntésére irányuló fejleményként láttatni, ez a kép inkább mutatja Irán ellenségeinek opportunizmusát, mintsem a valóságot.

Belső rivalizálás

Az Al Jazeera elemzései is arról árulkodnak, hogy a tüntetések mögött legalább annyira állnak a rivális elitfrakciók küzdelmei, mint a rezsim általános elutasítottsága.

A májusban újabb 4 évre megválasztott Hasszán Roháni előző ciklusának legfontosabb teljesítménye az Egyesült Államokkal kötött történelmi jelentőségű atomalku volt. A megállapodás – hasonlóképpen az USA-hoz – Iránban sem vált ki egyöntetű lelkesedést, a konzervatív, klerikális elit, és a térségi háborúkból profitáló, erős politikai befolyással bíró Forradalmi Gárda elitje sem nézi jó szemmel a Nyugattal való viszony enyhülését.

Az atomalkutól és a nyugati gazdasági szankciók feloldásától várt fellendülés elmaradása széles körű elégedetlenséget okozott az iráni társadalomban, amit csak tetéz a klerikális elit egyre látványosabb gazdagodása.

Az elit gazdagodása feletti felháborodás az elmúlt hónapokban felerősödött, miután Roháni elnök a gázolajár emelésének igazolásaként nyilvánosságra hozta a vallási szervezeteknek nyújtott állami finanszírozás mértékét.

A szokatlan húzás az elnök részéről azt a célt szolgálta, hogy a közép- és munkásosztály gazdasági nehézségeiért a kormány helyett a legfontosabb állami pozíciókat birtokló, és azokon keresztül az államot kiszipolyozó konzervatív klerikális elitet tegye felelőssé.

Ahogyan Roháni elnök a konzervatív elitre igyekszik terhelni a felelősséget, utóbbiak igyekeznek a kudarcokat a kormány nyakába varrni. Az első, keddi tiltakozásra éppenséggel a konzervatív elit egyik meghatározó figurája, a mashhádi imám és szövetségesei hívták az embereket, hogy a fogyasztási cikkek emelkedő árai ellen tiltakozzanak. Mohamed Khatami korábbi reformista elnök tanácsadója az Al Jazeeranak adott interjújában azt mondja, a tüntetések kirobbanása azokhoz a konzervatív vallási és politikai veztőkhöz köthető, akiket Roháni költségvetési terve hátrányosan érintett volna.

A tiltakozási hullám azonban a gázolaj és a tojás árán bőven túlmutatott, és a kritikák célkeresztjében nem csak, sőt, elsősorban nem a kormány került, hanem sokkal inkább a klérus, és maga Ali Hámenei ajatollah legfelső vezető. Vélhetően a népharag riválisokra hárításának kísérlete volt az is, hogy Roháni elnök az ajatollahnál és más vallási vezetőknél megengedőbben nyilatkozott a tüntetésekről, amikor azt mondta, “a tüntetések nem minden résztvevője kap instrukciókat külföldről”, és azt is elismerte, hogy tüntetni mindenkinek alkotmányos joga.

Roháninak ugyanis részben az államot kiszipolyozó klérust megzabolázni kívánó reformjai sikeréhez nagy szüksége lenne azok támogatására, akik éppen a korrupt elit ellen tiltakoznak.

A gyér, és gyakran torz tudósítások miatt nem lehetséges biztosat mondani, de a tüntetések vélhetően éppúgy mobilizálják a gazdasági követeléseket megfogalmazó szegényebb munkásrétegeket, akik politikai képviseletüket gyakran inkább a konzervatív erőkben látják, valamint a fővárosi és nagyvárosi diákokat és középosztályt, akiknek a követelései sokkal inkább hasonlítanak a 2009-es Zöld Forradalom polgárjogi követeléseihez.

Ha a tüntetésekből a rezsim általános és teljes elutasítottságára nem is érdemes következtetnünk, a tiltakozáshullám fontos tanulságokkal szolgálhat. Az Al Jazeera elemzője szerint a tüntetéssorozat arra mutat rá, hogy amíg az Iszlám Köztársaság nem tudja demokratizálni magát, és ezáltal a társadalmi feszültségeket egy képviseleti rendszerben kioltani, addig a mostanihoz hasonló felkelések állandósuló elemévé válhatnak a politikai életnek.

Olvass tovább!