Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Láthatatlanság helyett szolidaritást: miért fontos politikai cél az akadálymentesítés?

Gyerekkorában mindenki eljut arra a pontra, amikor azon gondolkodik, hogy milyen szuperképességet választana, ha lehetne: láthatatlanná tudjon válni vagy tudjon repülni. Már nem emlékszem, egykor melyiket választottam, de az egészen biztos, hogy most az utóbbira szavaznék.

“Az ezrelékek lázadása! – Együttérzés helyett esélyegyenlőséget” akció 2017. november 3-án, fotó: Vörös Anna; forrás: FB Önállóan lakni – közösségben élni

Részben azért, mert most már tudom, hogy nem feltétlenül kell mindig láthatatlanná válni, ha az ember tömegközlekedik például, akkor sokszor elég csak terhesnek lenni vagy babakocsival felszállni a buszra, villamosra.

Az egyik pillanatban azt gondolná a magyar anya, hogy hasát még a Nemzetközi Űrállomásról is látják, de amint felszáll a szerelvényre, hirtelen senki sem veszi észre.

Hasonló a helyzet babakocsival, amikor az anya, miután egy megállót becsületesen lesétált, mert az előző nem akadálymentes, és miután két régi típusú villamost elengedett, mindezek után kinyílik az alacsony padlós villamos kifejezetten mozgássérült és babakocsis utasoknak szánt ajtaja, de ott az emberek összefüggő sorfalat képezve nézik a semmit. Ugyanis az anyának hirtelen megint sikerült láthatatlanná válnia.

Mindebből látszik, hogy a láthatatlanság különösebben nem hasznos, legalábbis az utazási időt eléggé meghosszabbítja, mivel sokszor nem csak a biztonságos utazást teszi lehetetlenné, hanem magát az utazást is, mert sokszor tényleg nem tud a babakocsis szülő felszállni a járműre.

Ellenben a repülés sokkal hasznosabb lenne. Már csak azért is, mert nagyon úgy tűnik, más értelmes közlekedési módot nem igazán biztosítanak a mozgássérülteknek, babakocsival közlekedőknek vagy bárkinek, aki az adott pillanatban épp nem tud hosszú lépcsősorokat megmászni.

Vehetnénk ezt úgyis, hogy két külön történetről van szó: az egyik az embereké, akik saját kényelmüket fontosabbnak tartják, mint azt, hogy a valamiért extra figyelemre szoruló társaiknak helyet biztosítsanak. A másik pedig a városvezetésé, amelyik úgy kezeli többek között a metró akadálymentesítését, mintha az egyfajta luxus elvárás lenne egy marginális kisebbség részéről. Pedig a mechanizmus teljesen ugyanaz: az erősebb megteheti, hogy megtagadja azt a minimális erőfeszítést, amire a gyengébbnek szüksége lenne ahhoz, hogy részt tudjon venni a társadalmi életben.

A szolidaritás teljes hiányáról van szó, amit végtelenül rossz érzés megtapasztalni. Ahogy az ember áll egy embersorfal vagy lépcsősor előtt, és tudja, hogy nem fog tudni oda eljutni, ahova szeretett volna. A teljes tehetetlenség érzése.

Mindezt úgy írom, hogy szerencsés vagyok, mert anyaként mindez rövid ideig érint, nem kell egész életemben attól rettegnem, hogy nem jutok el oda, ahova szeretnék, esetleg megalázó helyzetbe kerülök. Végső esetben, ha nem tudok eljutni valahova tömegközlekedéssel, akkor van lehetőségem autóval közlekedni, nem úgy, mint azoknak az anyáknak, akiknek tényleg nap mint nap fel kell magukat küzdeni az érdektelen emberek között a magas padlós buszokra, vonatokra, stb.

A tömegközlekedés működése, az abból való kizárás ugyanis csak leképezi azt, ami a társadalomban egyébként is zajlik.

Ha tudni akarja az ember, mint gondol a társadalom az anyákról, a mozgássérültekről, bárkiről, elég csak megnéznie, mi történik a tömegközlekedésben. Aki nem képes önerőből magát felküzdeni a lépcsőkőn és egyéb akadályokon, „az annyit is ér”.

Persze előfordul, hogy valaki segít (átadja a helyét, utat biztosít, segít felszállni, stb.), de ettől még a helyzet nem lesz kevésbé megalázó. Nem normális ugyanis, hogy teljes társadalmi csoportok csak úgy tudnak eljutni egyik helyről a másikra, hogy folyamatosan szívességekre szorulnak, és ha épp nincs egyetlen kedves ember sem a közelükben, akkor így jártak.

Mindez azt szimbolizálja, ahogyan az ország minden elnyomott csoporthoz áll: az állam lerázza magáról a felelősséget, nem tekinti alapfeladatának a szegények, fogyatékos emberek vagy bármely más kirekesztett csoport ellátását, hanem időnként szívességet tesz nekik, kedveskedik egy-egy szolgáltatással, vagy teljes egészében random civil szervezetekre és emberekre hárítja azt. Amivel az a gond, hogy így soha nem tudhatja az adott ellátásra szoruló, hogy számíthat-e rá: fog-e másnap enni, aludni, ruhához jutni vagy nem.

A tömegközlekedés azonban több, mint szimbólum, több, mint a kirekesztés szimbolikus formája. Az, hogy ha valaki nem tud fizikailag eljutni valahova, vagy esetleg néha, ha segítenek neki, eljut, máskor meg nem, az élete teljes területét érinti. A munkához jutást, az alapszolgáltatásokhoz – oktatás, egészségügy, ügyintézés, stb. – való hozzáférést.

Nem utolsósorban azt is befolyásolja, ahogy önmagára tekint: aki megalázó helyzetekbe kerül, akit nem csak szimbolikusan, hanem fizikailag is nap mint nap kiszorítanak a közös térből, az magára sem fog teljes értékű állampolgárként tekinteni.

Szerencsére már vannak aktivista csoportok, amelyek kifejezetten erre a gondolatra építve harcolnak saját szabadságukért. A tömegközlekedés terén például a Önállóan lakni, közösségben élni csoport küzd az elismerésért. Az elismerését folyó küzdelem nem csak azért fontos, mert az akadálymentes közlekedés fontos szimbolikus győzelem lenne az elnyomott csoportoknak, vagy mert végre fizikailag elérhető lenne a város olyanoknak, akik számára eddig nem vagy csak korlátozottan volt az.

Itt arról van szó, hogy végre sikerülne visszavezetni a szolidaritásra és nem a szívességekre épülő szemléletet a gyakorlatba. Megmutatni, hogy a szolidaritás nem csak elvben, hanem a gyakorlatban is lehetséges, és a politikák alapja kellene legyen, nem esetleges kiegészítése. Hiszen valójában csak így lehetséges igazán.

 

Olvass tovább!