A vokssal kifejezett hála – Választás határok nélkül

Lehet-e beszélni a határon túli kettős állampolgárok szavazati jogáról a “nemzetáruló vs. mélymagyar” szembeállításán kívül? Szavazzanak-e a határon túli magyarok jövő tavasszal az országgyűlési választásokon? A Választás határok nélkül sorozatunkban a következő hetekben konstruktív vitát szeretnénk generálni ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban – határon inneni és túli megszólalókkal.

A határon túli magyarok egyszerűsített honosítása és a választási törvény kiterjesztése az aktuálpolitikai kérdésen túl („Fidesz” vagy „nem Fidesz”) újra és újra felhozza azokat a kulturális töréseket, amelyek a magyar–magyar kapcsolatokban történetileg alakultak ki, és maradtak fenn. Ezek a törések nem csak az állampolgársággal és a választójog kérdésével kapcsolatosak, mégis minden hasonló vita, problémafelvetés alkalmat biztosít a különbségek megmutatására és a „nemzeti kérdés” tematizálására (erősítve a „nemzetáruló” és a „nemzeti ügyekben elkötelezett” kategóriákra épülő diskurzust).

(MTI Fotó: Beliczay László)

A különféle kulturális távolságokhoz a kilencvenes évek óta új tabuk adódtak – például az elvándorlás, a kisebbségi szolidaritás hiánya (gondolok itt például a romák problémái iránti közömbösségre), a sokszor a magyar nyilvánosságban gerjesztett rasszizmus vagy a paternalista uralmi rend megerősítése, vagy akár egyes „elhasználódott” közszereplők pozícióban tartása (például Tőkés László, Szász Jenő, Szőcs Géza, Orbán János Dénes). A tabuk tisztázását megnehezíti az aktív (néha egyenesen hiperaktív) szimbolikus politika (a központosított és kötelező érvényű emlékezetpolitika: Nyirő József újratemetése, Esterházy János emlékének erőltetése, 1956 budapesti emlékezetének exportálása a helyi történetek reprezentációja, megemlítése nélkül; másrészt a székely zászló ügyének és az autonómia kérdésének kisajátítása majd levétele a napirendről, nemzetegyesítés a futballon és sörön keresztül), a különböző kisebbségi helyzetből fakadó érzékenységek hanyagolása és a határon túli értelmiség kritikátlan asszisztálása mindezek fenntartásához.

A magyar–magyar kapcsolatok tabuinak (ami önmagában is egy bonyolult téma) tapintatos elkerülése is egyértelművé teszi: az erről való beszéd látványos és meghatározó komponense az az érzelmi dimenzió, amely uralja a nemzeti hovatartozás és identitás elbeszélését.

A választójog kiterjesztése körüli érvek két nagyobb irányt követnek. Az egyik a választójogot a demokratikus hatalomgyakorlás alapvető eszközének tekinti, a másik pedig az állampolgársággal járó politikai részvétel alapjogának.

Ez a kétféle érvrendszer különböző  kimenettel jár és sok tévhitet aktivizál: míg az első az államhatárokon belül és kívül élők között tesz különbséget – felerősítve a határképzést a határon túliak és anyaországiak között –, a második minden állampolgárnak szavazati jogot ad, de nem veszi figyelembe, hogy a könnyített honosítással olyan személyek is állampolgárok lettek, akiknek csak közvetett fogalmuk van az érintett politikai közösség gyakorlatairól.

A konkrét magyarországi viszonyokat tekintve két nagyobb kategória termelődik ki a két érvrendszerek körül: a többségében jobboldali kötődésű határon túliak – akik nem élnek az országban, így magyarországi lakcímük sincs – és az aktuális kormánnyal szemben (vélhetően) kritikus, ellenzéki elvándorlók –, akik az országban születtek, de munka vagy egyéb célból elköltöztek, és megtartották magyarországi állandó lakcímüket.

A kétféle érvelés során folyamatosan előkerült az a kérdés, hogy van-e joga olyan állampolgároknak is szavazni, akiknek nem kell szembesülniük és együtt élniük döntésük következményeivel, akik nem fizetnek adót Magyarországon, és semmilyen módon nem járulnak hozzá az állam fenntartásához (explicite megnevezve a határon túli magyar szavazókat), valamint az, hogy aki elhagyja az országot, dönthet-e az otthon maradottak életéről?

Ez a vita többé-kevésbé lefolyt már a 2014-es parlamenti választások előtt, majd az eredmények elemzése során (de előtörténete gyakorlatilag a státustörvény magyarországi vitájáig nyúlik vissza), legutóbb pedig újra előkerült egy közvélemény-kutatás kapcsán.

A felmérés a következő kérdések mentén próbálta megvizsgálni, hogy mit gondolnak a könnyített honosítás intézményéről és a választójog kiterjesztéséről Magyarországon: „Ön helyesnek tartja, hogy a kormányzat a kettős állampolgárok szavazását megkönnyíti, míg a külföldön dolgozó magyar állampolgárokét szinte ellehetetleníti?”. Mivel a kérdés két ellentétes pólusként kezeli a levélben szavazó, határon túli állampolgárokat és a külképviseleteken szavazó, külföldön dolgozókat, kifejezetten tendenciózusnak tűnik.

Azokról a részekről nem is beszélve, ahol a kutatók összekötik az állampolgárságot a szociális juttatásokkal és azt próbálják megtudakolni, hogy „Ön helyesnek tartja, hogy a kettős állampolgárok jogosultak különböző szociális ellátásokra (gyes, nyugdíj, szociális támogatás, egészségügyi szolgáltatás stb.)?”.

A választási törvény és annak gyakorlata kapcsán sok szerző végigrágta magát a visszásságokon és a politikai haszonszerzés dramaturgiáin, én itt inkább a politikai értelemben is működő hála kérdését és az újratermelődő kulturális távolság problematikáját szeretném felvillantani.

A szakirodalomban közhelynek számít, hogy az állam és az állampolgárok közötti viszony általában kulturális kötelékek által meghatározott vagy területalapú lehet. Egyes szerzők azonban meggyőzően érveltek amellett, hogy létezik ezen kívül más, például morális viszony is, ami főleg abban tér el az előző kettőtől, hogy a kulturális kötődést nem adottságként, hanem egyfajta morális kérdésként ragadja meg, a viszony jellege pedig paternalista. Ilyen értelemben a „hálaszavazást” alapvetően a kötelesség, a morális keretben elbeszélt kötődés magyarázza.

A magyar állam történetében sok ehhez hasonló „lojalitási alkut” ismerünk: így jártak el például a 19. század végén a katolikus felekezetű brassói szászok, akik magyarként íratták be gyerekeiket az iskolába megemelve a „magyarok” számát a városban, hasonló lojalitási gesztusok tetten érhetőek az emancipációt követően az integrálódó zsidóság esetében is, vagy akár az 1921-ben Magyarországra szavazó soproni németekében.

A vokssal kifejezett hálával azonban a mai határon túli magyar közösségek bennragadnak abban a kiszolgáltatott helyzetben, amelyet a magyar kormány saját politikai hasznára próbál fordítani – egyelőre a vártnál kisebb sikerrel.

Ráadásul ezek a közösségek egy olyan viszonyrendszerben találják magukat, amelyből a saját politikai osztályuk – amely arra lenne hivatott, hogy a kisebbségi problémákat képviselje „otthon” és az anyaországban egyaránt – többé-kevésbé kiszorult vagy kiszorulóban van. Budapest pedig úgy jár el, mellőzve a helyi elitekkel folytatott konzultációt, ahogyan jónak látja. Hasonlóan ellentmondásos hír, hogy az RMDSZ politikai utánpótlásának képzésében aktívan részt vállalnak magyar szervezetek –  közvetetten ugyan, de ez akár az ellenőrzés eszközeként is működhet. A határon túli területekre juttatott hatalmas támogatások ezt a viszonyrendszert valószínűleg csak megerősítik, és megkockáztatható, hogy a klientúraépítést is szolgálják.

Ha a határon túli közösségek politikai aktivitása a „jól szavazó magyarok” gesztusává degradálódik, akkor azok nemcsak, hogy kiengedik a kezükből saját sorsuk irányításának gyeplőjét, hanem arról is lemondanak, hogy egyenlő félként vegyenek részt a magyarországi politikai mezőben.

A politikai hasznot hajtó hála úgy maradhat fenn, hogy a hatalmi centrum folyamatosan nagylelkű megmentőként lép fel, és egyfajta „apaállamként” köszönetet, elismerést vár el. Az elvárások legtöbbjét azonban nem kell explicit módon megfogalmazni, a „nemzeti kötelesség” ugyanis hozzátartozik azokhoz a belsővé tett gyakorlatokhoz, amelyeket a nemzeti szocializáció során elsajátítódtak.

Például az erdélyi magyar szocializáció során az egyik megtanulandó imperatívusz, hogy magyarrá nem születünk, hanem „válunk”, ez egy érdem és egy teljesítmény eredménye. A megbecsülés pedig azé, aki szorgalmasan közreműködik a párhuzamos erdélyi magyar valóság fenntartásában, tehát nem asszimilálódik a többségi társadalomba, magyarként próbál sikeres lenni, magyar házastársat választ, és magyar gyereket nevel. Az etnikai kategóriához hozzátapadt moralitás („magyarrá válni”, „magyarként élni”, „magyarnak maradni” mint érték) a nemzeti narratívákban a tisztaság, önzetlenség és egyfajta szakrális kötődés fenntartását teszi lehetővé.

A fentebb megidézett közvélemény-kutatás és a direktebb politikai célozgatások, miszerint a határon túliak a szociális és egyéb juttatásokért igényelnék a magyar állampolgárságot, érthető módon sokan sértőnek és megalázónak érzik. A nemzeti, kulturális értékek tisztaságáról irodalmon, vallási szövegeken, ünnepi beszédeken keresztül megtanult képzetek ütköznek a megvetendő anyagiassággal, megvásárolhatósággal és becstelenséggel.

A könnyített honosítással állampolgárságot szerzők választójogának átpolitizálását könnyen ki lehetett volna kerülni az elektronikus szavazás bevezetésével vagy a polarizáló diskurzusok tompításával (ahogyan például a román állampolgárságot felvevő moldovaiak választójoga esetében történt), de a hatalmi érdekek felülírták az egyszerű megoldásokat.

A budapesti hatalom stratégiája hármas ebben az ügyben: a kettős állampolgárság és a választójog kiterjesztésével szemben megfogalmazott kritikákra – a téma érzékenysége miatt – könnyen rá lehet sütni a „nemzetellenességet”, a határon túli közösségeket ért „becsületbeli” támadásokat kivédve a hatalom fenntarthatja kisebbségvédő és nemzetegyesítő pozícióját, harmadrészt a kisebbségi magyar eliteket nagyobb függőségben tartja, mivel olyan helyzetet alakít ki, ahol egyértelmű a magyarországi erőfölény, amelyhez a kisebbségek igazodni kényszerülnek.

A központosító és újranemzetiesítő magyar hatalom számára a kulturális távolságok és a polarizáló diskurzus fenntartása politikai érdek (ez bizonyos mértékben az ellenzék egy részére is érvényes). Ezért az sem reális, hogy a magyar–határon túli magyar kapcsolatokban a partneri viszony szilárduljon meg, ehelyett a paternalista uralmi viszony még több társadalmi problémát csomagol át szimbolikus üggyé és intézményt sajátít majd ki. Amíg ez nem változik, addig a parlamenten lobogó székely zászló csupán dekoráció marad, nem pedig a valós helyi igényekre adott adekvát gazdasági, kulturális és társadalmi válaszok szimbóluma.

Olvass tovább!