A mostani választási kampányról már rengetegen írták, hogy unalmas. Martin Schulz szerint például Merkel kampányától be lehet aludni. De ha megnézzük a lehetséges koalíciókat, akár még egész váratlan, izgalmas dolgok is kijöhetnek.

Angela Merkel (CDU), Martin Schulz (SPD), Cem Özdemir (Grüne), Dietmar Bartsch (Linke), Christian Lindner (FDP) fotó forrása.

CDU-SPD, kereszténydemokrata-szocdem – 36+22 százalék

Bár matematikailag egy effajta koalíció több, mint lehetséges, ezt a konstellációt már szinte senki sem akarja. Leginkább azért, mert már a Merkel-korszak is egy „nagykoalícióval” kezdődött, és már mindenkinek a könyökén jön ki. Olyannyira nem újdonság, hogy már 1966 és 1969 között Kurt Georg Kiesinger (CDU) kancellár és Willy Brandt (SPD) alkancellár alatt is ki lett próbálva a modell – bár akkor még csak vészmegoldásként, érdekházasságként tekintettek rá.

Ha visszaemlékszünk, Merkel egy bizalmatlansági indítvány után lett kancellár 2005-ben, ezzel leváltva Gerhard Schrödert, az addigi szociáldemokrata kancellárt. Mivel sem az addigi SPD-Zöld koalíció, sem a hagyományos CDU-FDP (kereszténydemokrata-liberális) partnercsapat nem ért el elég mandátumot ahhoz, hogy egyedül vágjon neki a kormányzásnak, így a CDU-nak a másik nagy gyűjtőpárttal kellett újra összeállni.

Merkel regnálásának 12 évéből 8 évig volt nagykoalíció: 2005-2009-ig, illetve 2013-2017-ig. Mind a választók, mind a „mindörökké juniorpartner” SPD nagyon remélik, hogy szeptember 24-e után megváltozik a kormánykoalíció.

A mostani választási kampány alatt Martin Schulz, az SPD kancellárjelöltje, teljes mellbedobássál tolja azt a narratívát, hogy ő bizony kormányozni fog (vagy legalábbis akar). Vagyis, ha nagykoalíció lesz, akkor az csakis az ő vezetése alatt lehet. Belőle nem lesz „junior”. A felmérések szerint viszont, az SPD támogatottsága egyre esik, a 23%-ot is csak nehezen fogja elérni, a CDU pedig még mindig tartja a 36%-ot. A nagykoalíció tehát lehetséges, de csakis CDU-dominanciával, bármiről is álmodozik Schulz.

Két oka is van annak, hogy mind a nagy pártoknak, mind a német demokráciának fontos lenne a nagykoalíció leváltása. Egyrészt egyre inkább összemosódik a két nagy párt identitása és politikája. A baloldali „juniorpartnerről” a koalíciós évek alatt egyre inkább lekopott a baloldaliság és az elszántság. Másrészt a hosszú nagykoalíciók alatt erősödnek meg igazán a szélsőséges tendenciák a demokráciában, mint ahogy ezt az AfD példája is mutatja. Ausztriában még világosabb ez az összefüggés, ahol 1945 óta a 72 évből 42-ben nagy koalíció kormányozta az országot, miközben a szélsőjobbos FPÖ mára már a parlamenti képviselők majdnem egy negyedét teszi ki (nem is beszélve arról, hogy majdnem köztársasági elnököt állított).

De lássuk, mik a további lehetőségek.

CDU-FDP (kereszténydemokrata-liberális) – 36+9

A szabad demokrata párt a CDU másik klasszikus junior partnerének számít. De ez nem mindig volt ám így. 1982-ig még az SPD-vel szerettek párban lenni, de mikor ez a koalíció szétment, gyorsan átugrottak az akkor Helmut Kohl-vezette CDU-hoz, aki nyílt karokkal várta őket.

Akkoriban ez sok FDP-párttag szemében árulásnak számított, és ők hátat fordítottak a pártnak. De erre ma már nem sokan emlékeznek. Most az FDP már mint piacbarát, neoliberális párt (az emberi jogi liberális érvelést valamelyest maga mögött hagyva), a CDU perfekt partnerének számít. Együtt – a reményeik szerint – szépen felszabadíthatnák a piacot, és még inkább segíthetnek a cégeknek teletömni a zsebeiket.

Csak egy baj van: Merkel alatt már volt egyszer egy ilyen koalíció, 2009 és 2013 közt, ami egyáltalán nem tett jót az FDP-nek. A végére óriásit bukott ugyanis, és 2013-ban 4,8% százalékával az 5%-os bejutási küszöb alatt maradt a szövetségi parlamenti választásokon.

Azóta lassan kezdi újra felépíti magát, három tartományban koalíciós partner is a helyi kormányban. A mostani előrejelzések szerint 9% is elérhet szeptember 24-én. Christian Lindner pártelnök magabiztosan néz a választási plakátokról a német választó szemébe. Tudja, hogy a CDU/CSU-frakció nagy része támogatná, ha Merkel őt választaná társnak a koalíciós döntésben – csak épp kérdés, hogy nem járna-e a koalíció megint egy politikai harakirivel – Lindner kockáztatási kedvétől is függ, hogy ezt megtudjuk-e.

CDU-Grüne (kereszténydemokrata-zöld) – 36+8

A nagy fekete elefánt versus a kicsi zöld egér – így is leírhatnánk a helyzetet, ha az aktuális Merkel-vezette CDU-CSU páros koalícióba lépne a zöldekkel. És nem csak a méret lenne a fura  a kormányzati nászban: a Zöldek a természetvédők és az atomenergia-ellenzők pártja, míg a CDU inkább a nagy cégek érdekeiért áll ki. Éppen ezért a dízelbotrány egy a sok olyan történet közül, mely a két párt közötti frigyet meghiúsíthatja. Cem Özdemir, a Zöldek társelnöke, ki is mondta, hogy ő bizony nem koalíciózik olyan párttal, amely nem tervezi a belső égésű motort teljesen kivonni a forgalomból.

Mindezek ellenére, a két párt koalíciója nem lenne újdonság a német politikai palettán. A párt jobbosabb, úgynevezett „Realo”-szárnya már tartományi koalíciós tárgyalásokon is közeledett a CDU-hoz. Az általuk vezetett délnémet Baden-Württemberg tartományban pedig 2016 óta koalíciós partnerük a CDU.

Tehát az egykori radikális zöld párt mára már képes egy piacbarát CDU-val is kormányozni, méghozzá egy autó-imádó tartományban – melynek  fővárosában, Stuttgartban van a Mercedes és a Porsche bázisa is.

Katrin Göring-Eckardt, a Zöldek másik társelnöke, Özdemirhez hasonlóan a Realo-szárnyhoz tartozik, és úgy látja, belemenne koalíciós tárgyalásokba Merkellel is, bár szerinte ezek biztosan „rémesen nehéz beszélgetések” lesznek: esetleg fel kellene adniuk ezt-azt a kormányzásért cserébe.

Winfried Kretschmann, Baden-Württemberg miniszterelnöke viszont, aki a mostani Zöld-CDU-koalíciót vezeti, azt gondolja a szövetségi szintű kormányzásról, hogy az nem feltétlenül a zöldeket kényszerítené kompromisszumokra. Sőt. Szerinte ez Merkel részéről azt üzenné,  hogy a CDU képes „zöldebb” irányba is elindulni.

De vajon igaza lenne Kretschmannak?  Ngy kérdés, hogy mi maradhat a Zöldekből 4 év Merkel-koalíció után. Ki nyer majd, az egér vagy az elefánt?

CDU-Grüne-FDP (kereszténydemokrata–zöld-liberális, „Jamaika” a pártszínek miatt) – 36+8+9

A legérdekesebb koalíció két olyan pártot hozna össze egy kormányba, akik épphogy egymás ellenében építették fel narratívájukat és identitásukat. Míg a piacbarát, liberális FDP már az 1950-es évek óta része a német nagypolitikának, addig a zöld Bündnis 90/Die Grünen 1980-ban alakult párttá – gyökerei pedig a 68-asokhoz, valamint a 70-es és 80-as évek kapitalizmuskritikus és környezetvédő mozgalmaihoz vezetnek vissza.

Az FDP évtizedekig egy klasszikus juniorpartner volt – mondhatni királycsináló, hiszen sokszor ő volt a mérleg nyelve a két nagy párt között –, ezzel pedig a zöldek legnagyobb konkurense is volt elejétől fogva, hiszen sokáig miattuk nem tudtak tartományi szinten a kormányzás közelébe kerülni (egészen 1998-ig).

Három nagy témában képvisel ellentétes álláspontot ez a két párt: a klíma, a minimálbér és Európa tekintetében. Míg a Zöldek több szabályozást várnak a környezet és a jólét védelme érdekében, az EU-t pedig szociális unióként látnák legszívesebben, addig a liberálisok a piac hívei, elég környezetbarátnak tartják még az atomenergiát is, nem áldoznák fel a piac teljesítményét a minimálbér oltárán, és nem volt különösebb bajuk az uniós megszorításokkal az olyan krízis sújtotta országokban mint pl. Görögország.

Ennek ellenére egyik párt sem zárja ki, hogy együtt lépjenek koalícióra a konzervatív CDU-val. Segítheti ezt az összeborulást a két Spitzenkandidat (azaz vezetőjelölt) közti jó kapcsolat: Christian Lindner és Cem Özdemir több talkshow-ban is veszekedtek már, de ennek ellenére is szimpatikusak egymásnak.

Ez persze arra nem elég, hogy a két párt együtt is működjön. Míg Christian Lindner karizmatikus és egyedüli vezetőként egy homogén párt élén áll, addig Özdemir együtt vezeti a Zöldek kampányát Katrin Göring-Eckardt társelnökkel. Ráadásul a Zöldeknél  hasadhat a bázis, melyben balra a radikálisabb „fundikat”, míg  jobbra a kompromisszumkészebb, pragmatistább „realókat” találjuk. A Baden-Württemberg-i tartományi kormányban is inkább realók ülnek Kretschmann vezetése alatt, akik szintén onlóan pártolnák ezt a koalíciót is – de a kevésbé hangos tagok könnyen átbillenthetik a mérleg nyelvét. Bárhogy is alakul, abban biztosak lehetünk, hogy végül a pártbázis dönt majd, mégpedig demokratikusan, ahogyan ezt egy progresszív zöld párttól el is várjuk.

Merkel nélkül aligha

És végül persze lehetne egy olyan koalíció is, amelyben az SPD, a Linke és a Grüne hoz létre egy vörös-vörös-zöld, nagyon is baloldali koalíciót. 22+9+8%-kal ez nem is feltétlenül lehetetlen. Csak hát a hajlandóság nincs meg. Így hát az idei választáson bármilyen koalíció is lesz, abban Merkel pártja – nagy eséllyel, vagy szinte biztosan – benne lesz, míg a Linkének, akárcsak a most először bejutó szélsőjobboldali AfD-nek biztos helye van az ellenzékben.

És hogy mi jöhet négy év múlva? Egyáltalán indul-e Merkel négy év múlva megint, hogy megpróbálja megdönteni Kohl 16 éves rekordját? Az még a jövő zenéje, mint ahogy az is, hogy mit fog kezdeni a német parlament sok évtizednyi immunitása után az újabb szélsőjobbos veszéllyel. Mindenesetre az biztos, hogy nem lesz könnyebb a német politika, a globális kihívások, akárcsak a kockázatok, egyre csak nőnek, és hatalmas felelősség lesz Merkel és a demokrácia játékszabályai szerint játszó ellenzékiek vállán.