Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: A tanársztrájk és a szakszervezetek csődje

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A magyarországi szakszervezetek – ritka egyetértésben – azt mondták: nem támogatják a tanármozgalom sztrájkját, mert ez a jelenlegi szabályok szerint nem lehet teljesen törvényes.

Pedig amire a tanármozgalom (amelyet a szülők egy része is támogat, s amely élvezi a közvélemény nagyobbik felének rokonszenvét) javaslatot tesz, méghozzá tudatosan, az: polgári engedetlenség.

wwrg.jpg

(Fotó: MTI)

A polgári engedetlenség azt jelenti, hogy valaki (többnyire társaival együtt) erkölcsi okokból és erőszakmentesen megsérti a törvényt, nyilvánosan és nyíltan, s vállalja a következményeket. A polgári engedetlenségnek saját külön hagyománya van a demokratikus, fölszabadító, emancipáló hagyományon belül, s az egyik legnemesebb cselekvésfajtának tartják.

Polgári engedetlenséget gyakoroltak például: Gandhi, az amerikai „polgárjogi mozgalom” (Martin Luther King), a szamizdatot (a betiltott irodalmat) a szerzők és szerkesztők nevével nyilvánosságra segítő demokratikus ellenzék („a második nyilvánosság”, „a másként gondolkodók”), manapság pedig az új szociális mozgalmak. „A polgári engedetlenség iránti kötelesség” (1849) fogalma, mint ismeretes, Henry David Thoreau amerikai esszéistától származik, akinek ez az írása a politikai filozófia történetének egyik leghírnevesebb  fejezete.

A polgári engedetlenség elsősorban erkölcsi célzatú: két legfontosabb célja a tanúságtétel (a kockázat elvállalásával mutatni rá a képviselt ügynek – legalább – a szubjektív igazságára) és a példamutatás (az önzetlen, békés, erőszakmentes és nyilvános kiállás az erkölcsösnek tartott ügy mellett). Persze a politikai nyomásgyakorlás is cél, de logikailag alárendelt az előbbi kettőnek. Nevezetesen: a hatalom megszerzése nem fér össze a polgári engedetlenség fogalmával; a polgári engedetlenség nem forradalom. Abban a hitben csinálják az engedetlenek, hogy az erkölcs – a jog tagadhatatlan intézményes értéke mellett – szintén értékes; az erkölcs tényező a közügyekben, még ha nem is előbbre való, mint a jog. (Ám elvileg a jog se mondhat ellent az ún. jó erkölcsnek.)

Az erkölcsi eszmélkedés vitatott és vitatható (a jog is az!); szerencsére a polgári engedetlenség nyilvánossága és erőszakmentessége kezeskedik a vita lehetőségéért.

Ez a polgári engedetlenség klasszikus fölfogása, én csak összefoglaltam.

Avval érvelni a polgári engedetlenség ellen, hogy nem törvényes: értelmetlen dolog, hiszen a polgári engedetlenség lényege a törvényszegés, az erkölcsi okokból elkövetett, erkölcsi célzatú, erőszakmentes és nyilvános (arccal, névvel elvállalt), közérdekű törvénysértés. Elkövetői e tettüket erkölcsi kötelességteljesítésnek tartják. Mások ennek az értékében, illetve a tett autentikusságában (őszinteségében, transzparenciájában, azaz átláthatóságában) kételkedhetnek. Ezt meg lehet, meg szabad és meg is kell vitatni.

Polgári engedetlenség nélkül a demokrácia (a senkit ki nem záró népuralom/néphatalom) semminő fajtája nem képzelhető el. (Igaz ugyan, hogy a modern, pláne a kései  kapitalizmusban legföljebb a demokráciának pár eleme észlelhető csupán, és a félperifériás, kelet- és dél-európai, harmadik világbeli kapitalizmusváltozatokban még ennél is kevesebb. A többpártrendszerű, ún. szabad választások önmagukban nem jelentenek demokráciát; az igazi demokrácia „közvetlen” demokrácia; a képviseleti kormányzat viszont közvetett és hierarchikus, tehát egyáltalán nem demokratikus, ha jóval kellemesebb is a tekintélyelvű, zsarnoki vagy diktatúrás rezsimeknél. A demokrácia: önkormányzás, autonómia. Az ókorban egylényegűnek tekintették az egyenlőséggel [iszonomia], minden honpolgár egyenlő, szimmetrikus politikai pozíciójával.)

A magyarországi szakszervezetek – szemben történeti funkciójukkal, szemben legszebb hagyományaikkal – magára hagyják, de beszéljünk magyarul: elárulják a tanármozgalmat, a magyarhoni társadalomtörténet egyik legszebb ellenállási alakzatát. Nem aljas szándékból (én a szakszervezetek aktív támogatója voltam, és nem tételezek föl ilyesmit), hanem láthatólag teljes értetlenségből.

A honi szakszervezetek a legreakciósabb típusú, legelnyomóbb, legnépellenesebb (azaz a kelet- és dél-európai, félperifériás) kapitalizmus körülményei között, ahol féken kell tartani azokat, akik kihúzták a globális gyufát, megtanulták, hogy az ellenállás gyakorta céltalan; a lobbizás és az alkudozás azonban néha szerény eredményekhez vezet. Ennek folytán elvesztették befolyásukat meg tagságuk zömét, s így egyre inkább az igazgatóságtól (amelyet valamiért „menedzsment”-nek illik nevezni, mintha ez változtatna a górék természetén) meg az állam különféle intézményeitől, pl. a kormánytól függenek. Oly mértékben működnek együtt a tőkés érdekképviseletekkel (amelyeket „munkaadói [?!] szervezetek”-nek illik becézni), ami még a korporatív, „katolikus” fasizmusokban (Mussolini, Franco, Salazar, Dollfuss, Imrédy) is kínos föltűnést okozott volna. Ez a vereség következménye, nem a gyávaságé.

S amikor elkövetkeznék az ő pillanatuk, nem ismerik föl, nem értik, szembefordulnak vele. (Időközben a PDSZ mintha észhez tért volna.)

A Pedagógus Szakszervezet sok tekintetben kitűnő elnöke azt nyilatkozza, hogy fönnáll a veszély: a polgári engedetlenség, a kurta, ám engedélyezetlen sztrájk más szakmákra is átterjed.

EZ MIÉRT BAJ? Hát nem jött el az ideje az – erőszakmentes és nyilvánosan elvállalt – közös cselekvésnek? Baj lenne az, ha a tiltakozó akciókhoz a közalkalmazottak más csoportjai (egészségügyi, közlekedési, szociális, közgyűjteményi, hivatali dolgozók) is csatlakoznának? Nem érkezett el az ideje, hogy a mostanáig hallgató egyetemek és kutatóintézetek is bekapcsolódjanak az őket intellektuálisan és morálisan is közelről érintő mozgalmakba?

Általában is meghökkentő mérvű… hm… bátortalanság tapasztalható. A liberális médiák egy része még a szülősztrájkot is helytelenítette – amikor, mint emlékezetes, a szökőnapon otthon maradtunk a gyerekeinkkel – , mert úgy vélik, hogy az iskola: gyermekmegőrző, pontosabban: gyerektároló, a szülő pedig bérrabszolga, s mindkét tény arra inspirál, hogy minden nyomorult ember, kicsi és nagy, maradjon a szokott helyén, ami a munkahely, a zárt intézmény. Senki ne „ugráljon”, senki ne örüljön. Pedig gyönyörű nap volt. Erkölcsileg magasrendű okokból lógni a suliból? Mi lehet ennél nagyszerűbb?

És mi lehet annál nevelőbb hatású, mint hogy jókedvűen, önérzetesen, derűsen, békésen kiálljunk a jogainkért, és hagyjuk a kis, kócos, kockás inges demokratákat tízig aludni, játszani, olvasni, kószálni? Mintha beállt volna a szabadság.

Az ilyen örömöt akarják elvenni és elvonni a magyarországi szakszervezetek a tanármozgalomtól s a vele szolidáris civil társadalomtól. Pedig nélküle nincs kilátás valódi sikerre – meg semmire.

A magyarországi szakszervezetek a hatóságilag engedélyezett és államilag támogatott tiltakozás fából vaskarikáját kívánják a népre erőltetni.

Ennek sajnos az a folyománya, hogy a képzeletgazdag, tartalmas és intelligens szabadságtörekvések számára a szakszervezetek – épp úgy, mint a parlamenti (és helyhatósági) pártok – alkalmatlanok már, végső soron: haszontalanok. Ez nem örömteli dolog: mind a többpártrendszernek, mind a szakmai szervezkedésnek nagy múltja van, és – a közismert bajok és rémségek mellett – óriási érdemei. Mindkettő hozzájárult valaha a kikászálódáshoz a régmúlt zsarnoki mocsarából. De valószínűleg eljárt fölöttük az idő.

Úgy látszik, itt már csak a közügyek iránt elkötelezett honpolgárok spontán akciói, egy-egy célra, időlegesen létrehozott szerveződései, informális kommunikációi jelentik a valódi politikát.

Magának a képviseletnek a gondolata került válságba. A Magyarországon valaminő rejtelmes és kifürkészhetetlen okból „demokráciának” (?) nevezett képviseleti kormányzat (eredeti nevén: „representative government”) élvezi a mai nemzedék megvető (és alaposan kiérdemelt)  bizalmatlanságát. A digitális generáció nemcsak és nem elsősorban digitális, hanem demokratikus: a nép – közvetítések és képviselet nélküli – „azonnali” befolyását követeli a közügyekre.

Ez a demokrácia, nem a többpártrendszer, és nem a parlamentarizmus. A közvetlen, azonnali – nem intézményesülő, nem szervezett, nem állandó – néphatalom.

Ennek az eszmetörténeti párhuzamait (Athén, Rousseau,  stb.) nem most fogom ábrázolni. Viszont fölhívom rá a figyelmet, hogy – az elavult pártok és szakszervezetek mellett – a harmadik befolyásos képviseleti forma, a sajtó is válságban van.

Fura helyzet: az emberek egyik része még „kritikailag” és „plurálisan” se kíváncsi „a profik” véleményére, maga elemez és értelmez, a barátaira hallgat, nem a hivatásos politikusokra és… ööö… „sztárpolitológusokra” meg ún. elemzőkre, bár olykor rájuk sandít.

A másik részük meg kiszolgáltatott „a” híradónak meg „a” rádiónak (ez többnyire a Kossuth, plusz a manipulatív egyenhírek, amelyeket az „MTI” néven futó propagandaszekciótól vesz át ingyen száz gagyi slágerrádió, helyhatósági tévé, ingyen osztogatott bulvárszemét, a helyi főszolgabíróknak és bandafőnököknek engedelmeskedő helyi lap, no meg a gáz kertévé és a propagandalincselés, agitációs pogrom hagyományait keresztező „Andy”- és „Vivien”-féle izé), és  látszólag simán engedelmeskedik a leghajmeresztőbb összeesküvés-elméletek diktátumának. Azaz: a szándékos, tervezett hazugság sugallatának.

Mi se volt tanulságosabb a napokban, mint ez: az ellenzéki sajtó „egyemberként” megrótta a magyar népet online és offline, amiért nem a korrupciót tartja az első számú problémának – tehát nem bizonyult eléggé kispolgári ökörnek, amit a liberális sajtó elvár népünktől – , hanem érett fővel és okosan: a szegénységet és a munkanélküliséget. A sajtónak és zsugorodó olvasótáborának a megvetése kölcsönös. (A mainstream  sajtó lenézően „korrupcióvakságnak” nevezi a helyzet józan és árnyalt fölmérését, amelyre a közvélemény-kutatás szerint a nép képes, az újságírók viszont nem.)

Az akarat, az érdek és a gondolat képviseleti rendszere (pártok, szakszervezetek, sajtó) legitimációjának és „hitelességének” elvesztésével a minőségét is elveszti, a színvonal(talanság) megdöbbentő. És ehhöz a morális bizonytalanság járul.

A szakszervezetek abban a pillanatban hagyták cserben a tanármozgalmat – amelyet az ellenzéki, liberális médiák így neveznek: „Pukliék”, mert immár képtelenek a legelemibb fogalomalkotásra: a struktúra primitív megszemélyesítése a totalitárius uszítás és a kommersz bulvár közös jegye, ne tessék elfelejteni – , amikor a kormányzó szélsőjobboldal által kisajátított tévék (és „szinergikus” kiegészítőik az interneten) sok óceánjáró-rakomány műtrágyát borítottak a békés és demokratikus tiltakozók kócos fejére. A szakszervezetek nagyszerű múltjának a jelszava a „szolidaritás” volt, hűség a dolgozókhoz és a dolgozók összetartása. Az árulás se példa nélküli ebben a történelemben („Wer hat uns verraten? Die Sozialdemokraten.”), de ez a mostani az egyik utolsó. Ki a csuda fog ezek után belépni a szakszervezetekbe? Ki fog megbízni értetlen, érzéketlen és bátortalan vezetőikben?

Szemmel látható, hogy a képviseleti kormányzat (amelyet tudatlan emberek makacsul még mindig „demokráciának” neveznek, pedig láthatják, hogy képviselet még van, de a szabadság meg a népakarat érvényesülése elveszett – és a jelenlegi radikális jobboldali kormányzat ennek csak az eltúlzója, nem a föltalálója) utolsó esztendeit éljük a maga többpártrendszerével, „választásaival” és üres, képmutató, idióta parlamentarizmusával. (Idióta volt az már Mikszáth idejében, de sajnos nem hallgattunk Mikszáthra.) Ennek az egyik következménye a diktatúra valamelyik formája lehet – Romániában már a speciális ügyészség, a titkosszolgálatok, a hadsereg és a fölső bürokrácia mérsékelt diktatúrája uralkodik „technokrácia” néven és „a korrupció elleni harc” hatásos ürügyével, de senki nem vette észre, mert a képviseleti rendszert senki se siratja, ami azért így szomorú – , vagy pedig egyelőre a kiüresedett, elbutult és életveszélyes látszat-többpártrendszerrel, látszatparlamentarizmussal kell együtt élniük azoknak is, akik tudják, hogy befellegzett. Haldokló érdekképviseletekkel, olvasatlan sajtóval, elpocsolyásodott „kultúrával”, kibírhatatlan liberális kedélyeskedéssel, „magas” irodalomnak (és filmnek) negélyezett giccsel.

Természetesen a képviseleti kormányzat, többpártrendszer, parlamentarizmus, „szabadelvű-alkotmányos jogállam”, „a hatalmi ágak elválasztása” stb. viszonylag jobb volt, mint a jelenlegi „illiberális állam” (Orbán miniszterelnök műveltebb és okosabb, mint ellenfelei, ő nem „illiberális demokráciát” mondott – „demokrácia” a kései kapitalizmusban úgyse lehetséges radikális társadalmi változás nélkül – , hanem „illiberális államot”; ő, a nép ellensége, világosabban gondolkodik, mint szegény Fareed Zakaria, akinek a cikke [pontosabban: a cikkének a címe] oly népszerű szűkebb pátriánkban.) Viszonylag jobb volt bűneivel együtt, de visszahozhatatlanul elmúlt.

Igazságtalanság talán, de megföllebbezhetetlen tény, hogy csak végleges kelet-európai bukása után kezdenek átlátni rajta, amikor ez nem annyira elegáns (bukott ügyeket nem illenék átkozni), de hát pokolba az eleganciával.

A föl-fölpislákoló, majd kihunyó és újra fölparázsló szikrái az ellenállásnak és a tiltakozásnak, az emberi méltóságnak és az emberi képzelőerőnek olykor mégis megteremtik az alternatívát, és néha még valamekkora erőre is szert tesznek. Csak bennük lehet reményünk. A kor „hivatásos” politikájából csaknem valamennyiünknek elegünk lett, és okkal.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 212 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Olvass tovább!