Itt élned, halnod sem lehet (2)
Csak mi maradtunk itt, még ki nem vándoroltak. És körbe-körbe a gyilkos szögesdrót, a húsba tépő, pengés-áramos, büdöskével pöttyözött, fegyveresekkel őrzött duplakerítés.
Csak mi maradtunk itt, még ki nem vándoroltak. És körbe-körbe a gyilkos szögesdrót, a húsba tépő, pengés-áramos, büdöskével pöttyözött, fegyveresekkel őrzött duplakerítés.
Hat év telt el a 2015-ös menekültválság óta, amikor egy forró nyáron át Budapest szíve egy aluljáróban dobogott. Most induló sorozatunkban azokról lesz szó, akik itt maradtak, második hazájuknak Magyarországot választották. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.
A megújulásunk attól függ, hogyan tekintünk magunkra: sarokba szorított és lebéklyózva toporgó áldozatként, avagy Magyarország jelenét és jövőjét alakító hatalmi szereplőként?
Ha a közoktatást a jövő szolgálatába akarjuk állítani, pénzt kell beletenni és nem kivenni. Ha a multik rabszolgái akarunk maradni, akkor csak „látszatátalakításokat” kellenek, amilyeneket eddig is tett az oktatási kormányzat.
A homofób intézkedésekre és diskurzusra az ellenzéknek is érdemi politikai választ kell adnia: a szimpla kiállás már nem elég, ha a különböző kisebbségek jogait szisztematikusan építi le a regnáló hatalom.
A hatalom számon tartja a tetteinket, és láthatóan ellenséges aktivitásként értékeli.
A veszélyhelyzet ürügyén olyasmiről döntöttek településvezetők, aminek semmi köze a koronavírus-járvány elleni védekezéshez.
Figyelemelterelés és az ellenzék megosztása lenne a Fidesz homofób törvényének valódi indítéka? No shit, Sherlock!
A magyar médiarendszer egyik fő hiányossága már a NER előtt is az volt, hogy a társadalmi különbségeket, egyenlőtlenségeket és a tények különböző megélését nem reprezentálta.
Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts! – tartja a mondás. Sajnos a kormánypártok oktatáspolitikájának ezt az alacsony küszöböt sem sikerült megugrania.