A középosztályi tiltakozások Magyarországon 2010 óta képtelenek arra, hogy érdemi kapcsolatba lépjenek, szolidaritást vállaljanak és osztályszövetséget kössenek a néppel (a magyar társadalom nem-középosztálybeli részével: alsó kétharmadával). Amíg ez így lesz, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megdönthetetlen marad.
Zaveczki Tibor 2014-ben indult egyéni jelöltként Miskolcon, ezt követően rúgta ki egy önkormányzati cég.
Múlt csütörtöki miniszterelnöki székfoglaló beszédében Orbán Viktor bejelentette igényét, hogy 2030-ig befolyásolja a magyar politika irányvonalát. Hiba lenne nem komolyan venni ezt.
Elérték a tűréshatárt.
Ahogyan az egyszeri szegénylegénynek a magyar népmesékben, úgy kell az ellenzéknek is három próbát kiállnia: ki kell kezdenie a média foglyul ejtését, szembe kell helyezkednie a jobboldali populizmus narratívájával, és az eddigi szerveződési módokat is meg kell újítania.
A népi, népszerű, populáris, populista baloldal nem más, mint a baloldali elitizmus, a baloldali liberalizmus ellentettje. Arra a megdöbbentő ötletre épül, hogy a baloldal igazán elkezdhetne már a nép problémáival foglalkozni. Szervezni, mozgósítani az övéit, lesni a szavukat.
Ellenzéki oldalon is fel kell ismernünk a politika alapvetően konfliktusos természetét, és ahelyett, hogy saját szegregátumunkon belül kiüresített szimbólumokkal demonstrálnánk, hogy „mi” nem „ők” vagyunk, törésvonalakat kell politikaivá tenni.
„Ennek a hazának a sorsa nemcsak a mi sorsunk. Ennek a hazának a sorsa azoké is, és elsősorban, és főleg azoké, akik utánunk következnek.” (Kéthly Anna)
Félrevezető lenne az állampolgárokon kérni számon egy vélt populista-antidemokratikus fordulatot. A magyarországi autoriter kapitalizmus nem jöhetett volna létre a hazai és külföldi gazdasági elit aktív közreműködése nélkül.
2018 április 8-a bebizonyította: Orbán Viktor új, univerzális magyar politikai mítoszt teremtett az 1945-ben megalakult, etnikailag tiszta Kismagyarországnak, amely még mindig jóformán csak az etnikai magyar állam üdvözítő jellegében hisz.
