Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Liberalizmussal takaróznak, de a sajtószabadság már nem érdekli őket

A sokat vitatott „Európa Jövője” konferencián volt minden, ami a XXI. Századi Intézet szervezőit és vendégeit lenyűgözhette. A NER-t alakulásában messze megelőző, de abba kétségtelenül simán betagozódó Gerő András és Schmidt Mária történészek által vezetett intézmény-féleség Gulyás Gergely újdonsült miniszterrel és Donald Trump volt kampányfőnökével és tanácsadójával, Steven K. Bannonnal vezette fel alapítói régi rögeszméjét, amely szerint ők képviselik a valódi, klasszikus liberalizmust a „posztmodern,” és „dekonstrukciós” baloldal helyett.

Bannon előadása ennek ellenére maga is abszolút a posztmodern dekonstrukciós törekvések jegyében telt el, mintegy bizonyítva azt: a jobboldali képzelet ugyanúgy 1968 rabja, mint a baloldal, továbblépni pedig nehezen tudnak.

Bannon előadását – angol-amerikai mintára – nem kisebb magyar államférfiről nevezték el, mint Eötvös József. Gulyás Gergely miniszter bevezető, méltató szavait pedig kis videóesszé előzte meg Eötvösről, mint aki a nagy angol szabadelvű gondolkodóval, John Stuart Mill-el és Alexis de Tocqueville francia liberális filozófussal egy polcon helyezhető el.

Ehhez képest pedig beszédében Gulyás azonnal lecsapott a „nihilista, dekonstrukciós liberális-baloldal”-ra, amelyre beszéde szerint 2016-ban az USA-ban és 2018-ban a magyar választásokon a néppel szövetkezett kormány újabb és újabb végső csapásokat mért. Gulyás szavaiból tehát a „liberalizmus a liberalizmus ellen” című értelmiségi fogyasztásra szánt mese rajzolódott ki a színpadon.

Bannon előadása az utólagosan publikált videó tanúsága szerint viszont a „populizmus” kérdéskörét járta körül. Bizonyára rendkívül érdekfeszítő fejtegetését azonban élőben a magyar- és nemzetközi sajtó jelentős része egyáltalán nem követhette a Várkert Bazárból, helyhiányra hivatkozva ugyanis többek között mind a brit Guardian, mind az Index, a HVG, a 168 óra, a Zoom.hu és a Hír TV regisztrálni kívánó tudósítóit kizárták a szervezők.

Így kérdezni, interjúzni, lekövetni az elhangzottakat a kritikus sajtó számára lehetetlen volt.

Történt mindez egy olyan rendezvényen, ahol a – többnyire a szélsőjobboldali nézeteiket 1968 mozgalmainak kritikájába csomagoló – előadók mind a sajtó- és szólásszabadság bajnokainak tartják magukat, akik szerint bárhol, bárki, bármit elmondhat, tekintet nélkül annak esetleg propagandisztikus tartalmára is, ezen pedig megsértődni sincsen joga senkinek. Ráadásul Eötvös József égisze alatt, aki vezető reformkori politikusként éppen a sajtó vitáitól várta leginkább az általa áhított demokratikus berendezkedés eljövetelét, és aki a legnagyobb védelmezője volt a 19. századi Magyarország viszonyaihoz képest nagyon is szabados 48-as (és 67-es) sajtótörvénynek.

Most e sajtótörvény egyik fő támogatójának nevével ugrottak neki a sajtónak, és más, a kormány egyre korlátlanabb hatalmát így, vagy úgy ellenőrizni, megkérdőjelezni kívánóknak.
Szép.

Az persze már külön kérdés, mi az üzenete egy mai magyar társadalomban annak, mit mond Bannon, akit még az excentrikus amerikai elnök is azokkal a szavakkal bocsátott el, miután őt kritizálta, hogy „A maradék eszét is elvesztette”?

Bannon erre röviden próbált választ adni. Ennek lényege az volt, hogy így a Fehér Házból kipenderítve ő Orbán Viktor magyar miniszterelnökben látja a jövő zálogát. Szerinte jól teszi a nyugati média, hogy fél illiberálisnak hirdetett autoriter rendszerétől, hiszen a New York Times-t, a Financial Times-t és más, nyugati sajtócézárok, tech-vállalkozók által pénzelt liberális lapokat Orbán, és az ő nyomán Bannon is mint „a valódi ellenzéket” nevezte meg.

Szerinte ők és a liberális humanista, valamint baloldali média, civil szervezetek egyszerűen a „nyugati civilizáció elpusztításán” munkálkodnak akkor, amikor lényegében annyit mondanak: akkor is ember vagy, ha nem vagy fehér, nyugati és keresztény.

Érvényes kérdés tehát, miféle jelentősége van a jövőnk szempontjából annak 2018-ban, mit tart Bannon a 2016-os USA-kampány populizmusáról, vagy a magyar miniszterelnökről? Hiszen nem társadalomtudósról, filozófusról, valós hatalommal rendelkező politikusról van itt szó, hanem egy valamikori hollywoodi producerről, és a Mercer-oligarchacsalád dollármillióiból működtetett, a nyugati rasszizmus kiélezésén fáradhatatlanul dolgozó Breitbart egykori főszerkesztőjéről. Mivel Bannon Breitbartja nagyjából azonos hangot ütött meg a menekültellenes- és kultúrharcról szívesen deliráló kormánypropagandával, ezért a kormánytagok és a NER-elit rajongása persze érthető.

Ugyanannak a kritikátlan Nyugat-rajongásnak a fonákja ez, amelyet 1990 és 2010 között még Tony Blair vagy Bill Clinton tanácsadói iránt éreztek, jó részt ugyanezek a magyar történész-ideológusok.

Ebben persze semmi új nincs. A dolog magyar „klasszikus” liberális köntöse az, ami most különös cinizmusként hatott. Mintha klasszikus liberálisok valaha is gazdasági protekcionizmust, vallási, faji vagy nemzetiségi türelmetlenséget hirdettek volna, és mintha az „etnikai homogenitásról”, erről az Orbán Viktor által kedvelt huszadik századi mítoszról ők bármit is gondoltak volna 150 évvel ezelőtt.

Mi ez, ha nem az Orbán által sokszor kárhoztatott ideológiai nihilizmus államrezonná emelése, és a Gulyás Gergely által olyannyira elítélt „dekonstruckció” igazi, értéksemleges gyakorlata? Tegnap valódi konzervatívok és keresztények voltak, ma ők az igazi, klasszikus liberálisok, holnap meg valódi baloldaliak, hétfőn pedig kezdődik a sor előlről. A szavak elválaszthatóak jelentésüktől, és pillanatnyi célokat szolgálnak.

A magyar és nemzetközi szélsőjobboldal kisebbrendűségi komplexusa tehát 1968 radikális érték-kritikájával, a polgári társadalom kegyetlenségének örök érvényű felmutatásával szemben továbbra is töretlen.

Még akkor is, amikor a baloldal most, az ötvenedik évfordulón már vitatkozik az akkori politikai és gondolkodásbeli változások pozitív és negatív hozadékairól, a jelenleg domináns, hegemón jobboldal vallásos félelme és rajongása Guy Debord vagy Herbert Marcuse irányában szinte megható.

Ezek után csak remélni tudom, hogy az újságíróktól is félő Schmidt Mária, illetve Steve Bannon nem fordul végül a Tiqqun kiáltványai felé.

Olvass tovább!