A múlt körüli társadalmi viták jellemző dinamikája az áldozati versengés, amely során az áldozatok nevében fellépő társadalmi szereplők két táborra oszlanak, és saját szenvedésük elismertetését követelik a másiktól, és ezen elismerés hiányát az elnyomás egy formájának (az elismerés megtagadásának) tekintik.
Szomorú, bár nem meglepő, hogy a mainstream médiában – beleértve az ellenzéki sajtót – Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján is arról „illett” megemlékezni, hogy egy totalitárius diktatúrát képviselő hadsereg szabadította fel a haláltábort a még életben maradt foglyokkal.
Az emléknapi nyilatkozatok nem a holokausztra mint történelmi eseményre kell emlékeztessenek bennünket, hanem arra a folytonos munkára, ami a holokauszt tapasztalatából következik.
A 75 éve felszabadított táborkomplexum el nem múló botránya, a helyrehozhatatlan történelmi tények a ma élők számára a morális autonómia és a racionális ítélőképesség kifejlesztésének akut szükségességét demonstrálják.
A Partizán Filmklubban a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából Claude Lanzmann Az utolsó igaztalan című filmjét vetítik.
Ma reggel felgyújtották az ARC kiállítás egyik plakátját, amelyen a kompromisszum felirat volt olvasható egy szivárványszínű Nagy-Magyarország alatt.
A Sorsok Háza olyan „kiszervezett” nemzeti múzeumnak ígérkezik, mely reflektálatlanul használ majd kortárs technológiákat konzervatív-vallásos céljai megtámogatására.
A nyugati világ szélsőjobbos áttörése nem egy politikai délibáb, hanem egy valódi probléma, valódi következményekkel – elsősorban a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak életére.
Mi az oka annak, hogy a roma fiatalok is csak később szereznek tudomást a saját történelmük egyik legfontosabb részéről?
Heller Ágnes az életét szerencsés véletlenek sorozataként írta le.
