Két helyen is csoportosulnak az ellentüntetők, Karácsony Gergely főpolgármester is tiltakozott a Horthyra emlékező felvonulás ellen.
Hinnünk kell abban, hogy Somogyi és Bacsó meggyilkolása, amely nem csak kegyetlen, de tűrhetetlen módon megtorlatlan is maradt, csak akkor nyerhet bármilyen értelmet, ha az értékeket, amelyet egykor lefektettek, nem felejtjük el soha.
A bécsi születésű, kényszerű emigrációja után brit állampolgár szociálpszichológusról érdemes megemlékeznie annak a közösségnek, amely az igazságosság és az egyenlőség szemszögéből próbál gondolkodni a világról.
„Puskával a kezemben, kétezer ember kíséretében végigsétálni a városon, majd gyáván eloldalogni – nos, ez teljes képtelenségnek hatott. A tömeg kinevetett volna. Márpedig az én életem, mint valahány fehér ember élete Keleten, egyetlen szakadatlan küzdelem volt azért, hogy elkerüljem a nevetségességet.”
Ha van az elmúlt évnek bármi gyakorlati tanulsága, az az, hogy mindenkit felkészületlenül értek a decemberi események.
A túlzott politikai korrektséggel mennek szembe az e heti számmal.
Noha a rezsimhez kötődő burzsoázia mesés meggazdagodása miatt érzett düh alkalmanként a felszínre tört, ez a harag mindeddig nem vert éket abba az osztályokon átívelő szövetségbe, amely a Fideszt hatalomra juttatta.
A spontánul lázadó népi erőnek ez a spektákuluma olyan felejthetetlenül rémítő a fönnálló polgári társadalom (a tőkés establishment) számára, hogy a romániai forradalmat azóta is rágalmazni kell (vagy a sose létezett romániai „kommunizmus” elleni öntudatos föllépéssé stilizálni).
A ceaușescu-i éveket románok és magyarok egyformán megszenvedték, és ez a közös szenvedés kellő alapot adott az 1989 decemberi szolidáris éhséglázadáshoz, majd rögtön utána a kollektív eufóriához.
A rabszolgatörvény elleni tiltakozáshullám nem várt egységet hozott, a szakszervezeti mozgalom újra láthatóvá vált, és hosszú idő után az ellenzék is képes volt tematizálni az eseményeket. Felidézzük az eseményeket.
