Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

George Orwell: Elefántvadászat

Eric Arthur Blair az északkelet-indiai Bihar tartományban született 1903-ban, apja a brit Birodalmi Közszolgálatnál dolgozott. A cikkeit, esszéit, regényeit később George Orwell néven publikáló szerző szocialistaként megvetette a pusztító gyarmati rendszert, a birodalom fenntartásának fáradságos munkájából azonban fiatalként maga is kivette a részét, amikor az 1920-as években a gyarmatbirodalom egyik frissebb szerzeményében, Burmában teljesített szolgálatot. Elefántvadászat (To shoot an elephant) című esszéje a gyarmati rendőrtiszti szolgálat élményeit sűríti.

Az életrajzírók egy része vitatja, hogy az eset a leírtak szerint megesett volna, és Orwell valóban meggyilkolta az elszabadult moulmeini (ma Mawlamyaing) elefántot. A fiatal Blairt egy alkalommal biztosan megvádolták egy fakitermelésben hasznosított egyed lelövésével, felettese szerint londoni elitkollégiuma szégyenére, a hatalmas állatok mégiscsak a burmai extraktív gazdaság motorjai voltak. Függetlenül attól, hogy a szöveg milyen mértékben elegyíti a tényeket a szerző képzeletével, az 1936-ban, évekkel az állítólagos eset után közreadott szöveg a gyarmattartó elkerülhetetlen erkölcsi romlásának tapasztalatáról számol be. A szöveget a szerző halálának 70. évfordulóján közöljük, a fordítás Perczel István munkája.

Orwell burmai évek alatt használt útlevélképe

Moulmeinben, Alsó-Burmában rengetegen gyűlöltek – ez volt az egyetlen időszak életemben, amikor elég fontos ember voltam ahhoz, hogy ez megessék velem. Kerületi rendőrtiszt voltam ebben a városban, amelyet értelmetlen, kicsinyes módon vad Európa-ellenesség uralt. Senkinek sem volt mersze lázadást szítani, ám egy európai nő aligha tudott egyedül átmenni a bazáron anélkül, hogy valaki bétellével le ne köpje a ruháját. Rendőrtisztként magától értetődően váltam magam is a gyűlölet tárgyává, s valahányszor ezt biztonsággal megtehették, megkaptam tőlük a magamét. Amikor egy fürge burmai elgáncsolt a futballpályán, és a bíró (egy másik burmai) éppen másfelé nézett, a tömeg hátborzongatóan felröhögött. Ilyesmi nemegyszer megtörtént. Végül a mindenfelé utamba akadó fiatalemberek vigyorgása és a sértések, melyeket tisztes távolból kiabáltak utánam, egészen az idegeimre mentek. A legrosszabbak a fiatal buddhista papok voltak. A városban több ezer ilyen szerzetes akadt, s úgy tűnt, mintha egyiküknek se lenne más dolga, mint hogy ott csavarogjanak az utcasarkokon és gúnyolják az európaiakat.

Mindez kínos és dühítő volt. Ekkorra ugyanis már eldöntöttem, hogy az imperializmus gonosz dolog, s hogy feladván az állásomat minél hamarabb szabadulok meg tőle, annál jobb. Elvileg – és természetesen titokban – teljes mertekig a burmaiak oldalán és teljes mértékig elnyomóikkal: az angolokkal szemben álltam. Munkámat sokkal mélyebben utáltam, mintsem azt leírhatnám. Egy ilyen munkakörben közvetlen közelről látja az ember a birodalom valahány szennyes praktikáját. A zárkák bűzlő ketreceiben összezsúfolt szerencsétlen letartóztatottak, a sok évre elítéltek szürke, megrettent arca, a bambuszbottal megvesszőzött emberek heges ülepe – mindez elviselhetetlen bűntudattal nyomasztott. Ráadásul nyomasztó helyzetemből semmifele kiutat nem láttam. Fiatal voltam és műveletlen, és kérdéseimet abban a dermesztő csendben kellett átgondolnom, amely minden Keleten elő britre ránehezül. Nem tudtam, hogy a brit birodalom haldoklik, még kevésbé, hogy ez a birodalom még mindig sokkal jobb, mint azok az eljövendő újabbak, melyek majd a helyére lépnek. Mindössze annyit tudtam, hogy az általam szolgált birodalom iránti gyűlöletem s a munkámat ellehetetleníteni vágyó komisz kis vadállatok iránti haragom két oldalról szorítanak sarokba. Elmém egyik felével úgy gondolkodtam a brit Radzsról[1], mint megtörhetetlen zsarnokságról, amely in saecula saecurorum [2]maga alá gyűri a Föld népeinek akaratát; másik felével viszont azt fontolgattam, mi lehetne nagyobb gyönyörűség a világon annál, mint bajonettel átdöfni egy buddhista pap hasát. Az efféle érzések az imperializmus természetes melléktermékei. Kérdezzék csak meg bármelyik indiai angol tisztviselőt, ha éppen szolgálaton kívül találják.

Egy nap történt valami, aminek – közvetve bár – megvilágító ereje volt. Önmagában jelentéktelen esemény lett volna, mégis minden korábbinál mélyebb betekintést engedett számomra az imperializmus valódi természetébe – a despotikus kormányzás igazi mozgatórugóiba. Kora reggel felhívott telefonon az egyik rendőrőrs helyettes felügyelője a város másik végéből, azzal a hírrel, hogy a bazárnegyedben egy elszabadult elefánt dühöng. Szíveskednék talán odamenni, és tenni valamit. Nem tudtam, mit is tehetnék, de látni akartam, mi történik, úgyhogy pónimra kaptam és elindultam. Magamhoz vettem a puskámat, egy öreg 0,44-es winchestert, amely elefántöléshez ugyan túl kicsi volt, ám azt gondoltam, a hangja in terrorem [3] talán megteszi. Útközben több burmai is megállított, hogy beszámoljon az elefánt rémtetteiről. Természetesen nem vadelefánt volt, hanem domesztikált, amelynek pározhatnékja támadt. Megláncolták, ahogy házi elefántokkal tenni szokták, amikor a pározhatnéktól megvadulnak, ám az előző éjjel széttörte láncait, és elszabadult.

Mahoutja[4], az egyetlen, aki ebben az állapotban képes volt bánni vele, utána indult, de rossz irányba ment, és már tizenkét órányi járásra távolodott, mikor reggel az elefánt váratlan ismét feltűnt a városban. A burmaiaknak nem volt fegyverük, s így teljesen tehetetlenek voltak az elefánttal szemben. Mire odaértem, már összedöntött egy bambuszkunyhót, megölt egy tehenet, felborított néhány gyümölcsösstandot, az árut pedig felfalta. Útjában összetalálkozott a városi szemeteskocsival is, és mi után a sofőr kiugrott és elszaladt, felborította a teherautót, és összetiporta azt.

A burmai felügyelőhelyettes és néhány indiai rendőr annál a negyednél várt rám, ahol az elefántot látták. Nagyon szegény negyed volt, lepusztult pálmalevél tetejű bambuszkunyhók labirintusa, egy meredek domboldalt egészen elborítva. Emlékszem, felhős, fullasztó reggel volt az esős évszak elején. Elkezdtük az embereket faggatni, merre látták az elefántot, de mint annyiszor, most sem kaptunk semmi egyértelmű választ. Kivétel nélkül mindig így van ez Keleten: a történetek távolról meg aránylag világosnak tűnnek, ám minél közelebb kerülsz az események színhelyéhez, annál zavarosabbá válnak. Némelyek azt állították, hogy az elefánt jobbra ment, mások szerint balra, megint mások azt bizonygatták, hogy nem is hallottak semmiféle elefántról. Magamban már majdnem arra jutottam, hogy az egész történet merő kitalálás, amikor távolról üvöltözést hallottunk. Hangos, feldúlt kiáltozás volt: „El innen, gyerekek! Menjetek szaporán!”, majd az egyik kunyhó mögül egy öregasszony bukkant elő vesszővel a kezében, meztelen gyerekhadat kergetve maga előtt. Újabb asszonyok követték, nyelvükkel csettintgetve és kiabálva: láthatólag volt ott valami, amit a gyerekeknek nem volt szabad látniuk. Megkerültem a kunyhót és egy férfi holttestére leltem, amint ott hevert a sárban kiterülve. Indiai volt, fekete dravida kuli, csaknem meztelen, alig pár perce lehetett, hogy meghalt. Az emberek azt mesélték, hogy az elefánt hirtelen megtámadta a kunyhó mögül, ormányával megragadta, rálépett a hátára, és beletaposta a sárba. Az esős évszak miatt a föld puha volt, így arca egy láb mély, s két yard hosszú árkot vájt a talajba. A hasán feküdt, széttárt karokkal, feje enyhén félrebillent. Arcát sár borította, szemei tágra nyúltak, ínyét vicsorgón felvonta az elviselhetetlen gyötrelemtől. (Mellesleg ne mondja senki, hogy a halottak arcán megbékélés ül. A legtöbb hulla, amit láttam, rémséges volt.) A behemót állat patájának horzsolása úgy lerántotta a bőrt a szerencsétlen hátáról, mintha csak egy megnyúzott nyúl volna. Mihelyt megláttam a halottat, elküldtem egyik segédemet egy közelben lakó barátomhoz, hogy kérjen kölcsön egy elefántölő puskát. A pónit már korábban visszaküldtem, mivel nem akartam, hogy az ijedségtől megbokrosodva ledobjon, ha megérzi az elefánt szagát.

Segédem pár perc múlva egy puskával és öt tölténnyel tért vissza, miközben néhány burmai érkezett oda, akik elmondták, hogy az elefánt odalent a rizsföldeken van, alig pár száz yardnyira tőlünk. Amint elindultam, gyakorlatilag az egész negyed kiözönlött a házakból, és jött utánam. Látták nálam a puskát, és lelkesen kiáltoztak, hogy le fogom lőni az elefántot. Mindaddig nem mutattak túl nagy érdeklődést az elefánt iránt, amíg csak a házaikat dúlta, de egészen más volt a helyzet most, hogy a lelövését várták. Alkalmi mulatságot jelenthetett ez számukra, ahogyan azt jelentette volna egy angol sokaságnak is, ráadásul a húst is szerették volna megkapni. Mindez homályosan valami kellemetlen érzést támasztott bennem. Hiszen nem akartam én az elefántot lelőni – csak azért küldettem a puskáért, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magam -, no meg mindig is nyugtalanító, ha egy egész tömeg követi az embert. Ahogy levonultam a domboldalon; úgy néztem ki, és úgy is éreztem magam, akár egy bolond, puskával a vállamon, növekvő tömeggel a sarkamban. A domb lábánál, ahol kiért az ember a kunyhók közül, vasúti sín húzódott, s azon túl mocsaras, puszta rizsföldek, körülbelül ezer yard szélességben; még felszántatlanul, de már nedvesen az első esőktől, durva fűcsomóktól tarkítva. Az elefánt az úttól nyolcyardnyira állt, és bal oldalát mutatta felénk. A tömeg közeledtét a legkisebb figyelemre sem méltatta. Fűcsomókat tépegetett, a térdéhez ütögetve akkurátusan, hogy a földtől megtisztítsa, majd beletömte a szájába.

Megálltam az úton. Mihelyt megláttam az elefántot, teljes bizonyossággal éreztem, hogy nem szabad lelőnöm. Egy munkára fogott elefánt megölése igen súlyos dolog – valami olyasmi, mint elpusztítani egy nagy és drága gépezetet -, s nyilvánvalóan nem szabad megtenni, ha bármi módon is elkerülhető. Ebből a távolságból a békésen legelésző elefánt különben sem látszott semmivel sem veszélyesebbnek egy tehénnél. Azt gondoltam, s most is azt gondolom, hogy a párzáskényszerből támadt rohama már elmúlt, s így alighanem ártatlanul kóborolt volna, amíg a mahout visszajön és befogja. Ráadásul semmi kedvem nem volt lelőni. Úgy döntöttem, egy ideig még figyelem, hogy megbizonyosodjam róla, nem vadul-e meg ismét, aztán hazamegyek.

Ámde ekkor egy oldalpillantást vetettem a tömegre, amely követett. Hatalmas sokaság volt, legalább kétezer ember, amely nőttön nőt minden pillanatban, egy jó darabon mindkét irányban elzárva az utat. Néztem a sárga arcok tengerét a rikító ruhák fölött: csupa boldog, boldog, lelkesen fénylő arc, hogy végre egy kis mulatsága akadt, és mind bizonyos abban, hogy lelövöm az elefántot. Úgy néztek rám, mintha egy mutatványra készülő bűvészt figyeltek volna. Nem szerettek ugyan, de a varázspuskával a kezemben e percben mégis méltó voltam a figyelmükre. Hirtelen megértettem, hogy végül is le kell lőnöm az elefántot. Az emberek ezt várták tőlem, és én kénytelen voltam megtenni. Éreztem, hogy kétezer akarat taszít előre ellenállhatatlanul. Ahogy ott álltam a puskával a kezemben, egyszerre megértettem, micsoda talmi és hiú dolog a fehéruralom Keleten. Ott álltam, fehér ember, puskával a kézben, szemben a fegyvertelen bennszülöttsokasággal – látszólag mint a dráma főszereplője. Ám valójában csak nevetséges báb voltam, melyet a háttérben lévő sárga arcok akarata taszigál ide-oda. Ebben a pillanatban felfogtam, hogy amikor a fehér ember zsarnokká lesz, önnön szabadságát pusztítja el. Üres, hivalkodó bábbá válik, a megszokott száhib [5] figurává. Uralmának feltétele, hogy egész életében buzgón azon van, hogy lenyűgözze a ,,bennszülötteket”, és ekképp minden válsághelyzetben azt kell tegye, amit a ,,bennszülöttek” várnak tőle. Álarcot hord, amely egy idő után tulajdon arcát is a maga képére formálja. Kénytelen voltam lelőni az elefántot. Abban a pillanatban, amikor a puskáét küldtem, elvállaltam, hogy megteszem. A száhib köteles száhibként viselkedni; köteles eltökéltnek látszani, tudnia kell, mit akar, és határozottan kell cselekednie. Puskával a kezemben, kétezer ember kíséretében végigsétálni a városon, majd gyáván eloldalogni – nos, ez teljes képtelenségnek hatott. A tömeg kinevetett volna. Márpedig az én életem, mint valahány fehér ember élete Keleten, egyetlen szakadatlan küzdelem volt azért, hogy elkerüljem a nevetségességet.

Ám akárhogy is, én nem akartam lelőni az elefántot. Elnéztem, amint a maga kis fűcsomóját a térdéhez verdesi, azzal az elfogult, nagymamás kifejezéssel, amely olyannyira jellemző az elefántokra. Úgy éreztem, lelövése felérne egy gyilkossággal. Abban az időben nem voltak skrupulusaim, ha állatot kellett ölni, de elefántot még soha nem lőttem, és nem is akartam. (Valamiképp mindig is nagyobb véteknek tűnik egy nagy testű állatot elpusztítani.) Azonkívül még számolnom kellett az állat gazdájával is. Elevenen az elefánt értéke legalább száz font volt; döglötten viszont legfeljebb annyit ért, amennyit az agyara, talán ha öt fontot. Csakhogy gyorsan kellett cselekednem. Odafordultam hát néhány tapasztalt külsejű burmaihoz, akik már akkor ott voltak, mikor mi megérkeztünk, és megkérdeztem, miként viselkedett az elefánt. Mind ugyanazt mondtak: amíg békén hagyták, tudomást se vett senkiről, ami persze nem jelenti, hogy nem támadna, ha valaki netán túl közel merészkednék hozzá.

Tökéletesen világos volt, hogy mit kellene tennem. Be kell cserkésznem, mondjuk, úgy huszonöt yard távolságra és kipróbálni, hogyan viselkedik. Ha támad, akkor lőhetek, ám ha figyelemre sem méltat, úgy biztonsággal magára hagyhatom mindaddig, amíg a mahout visszatér. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem ezt teszem majd. Puskával gyatrán céloztam, s a talaj is merő puha sár volt, amelybe minden lépésnél belesüppedtem volna. Ha az elefánt rám támad, és én elvétem, körülbelül ugyanannyi esélyem van, mint egy békának az úthenger alatt. Mindamellett, nem is annyira a saját bőrömre gondoltam, inkább a mögöttem figyelő sárga arcokra. Abban a pillanatban, hátam mögött a figyelő tömeggel, nem féltem a szó szokásos értelmében, ahogyan mondjuk akkor féltem volna, ha egyedül vagyok. A fehér embernek nem szabad félénknek mutatkoznia a ,,bennszülöttek” szeme láttára; így hát általában nem is ijed meg. Mindössze arra gondoltam, hogy ha valami félresikerül, akkor ez a kétezer burmai látni fogja, amint az elefánt üldöz, utolér, rám tapos, és én, akár az az indiai odafent, vicsorgó hullává válok a lába alatt. S ha ez megtörténik, nyilván akad majd közöttük néhány, aki nevetni fog. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Nem volt hát más választásom. Beraktam a tárba a töltényeket, és nekifeküdtem az útszéli töltésnek, hogy biztosabban célozzak.

A tömeg teljesen elcsitult, és egy mély, halk, boldog sóhaj szakadt fel a megszámlálhatatlan torokból, mint amilyennel a színházi közönség fogadja, ha a függöny felgördül végre. Íme hát mégiscsak meglesz a maguk kis szórakozása. A puska pompás német gyártmány volt, célkeresztekkel felszerelve. Akkor még nem tudtam, hogy aki elefántot lő, úgy kell céloznia, mintha lövésével az elefánt két hallójáratát összekötő képzeletbeli tengelyt akarná kettévágni. Így, minthogy az elefánt oldalt fordult felém, közvetlenül a hallójáratát kellett volna célba vennem. Valójában azonban többhüvelyknyivel előrébb céloztam, mert azt hittem, ott van az agya.

Amikor meghúztam a ravaszt, sem a lövést nem hallottam, sem az ütést nem éreztem – akárha a töltény besül -, csupán a tömeg sátáni diadalüvöltését észleltem. Abban a pillanatban – az ember azt hinné, még ahhoz is túl hamar, hogy a golyó odaérjen – az elefánt valami szörnyű és rejtélyes változáson ment át. Nem ingott meg, nem zuhant el, ám testének minden vonala egyszerre megváltozott. Hirtelen összetörtnek, elesettnek és végtelenül öregnek tűnt, mintha csak a golyó félelmetes hatása megbénította volna anélkül, hogy a lábáról leverte volna. Végül, számomra úgy tűnt, hosszú idő múlva – lehetett vagy öt másodperc – ernyedten földre rogyott. Szájából csorgott a nyál, mintha csak valami végtelen szenilitás kerítette volna hatalmába, akár ha több ezer éves volna. Ismét tüzeltem, ugyanoda célozva. A második lövésre sem esett össze, mi több: keserves lassúsággal feltápászkodott s remegve megállt, rogyadozó lábakkal, lekókadt fejjel. Harmadszor is tüzeltem. Ez a lövés végre elintézte. Az agónia egész testében megrázta, maradék erejét is kiszívta lábaiból. Zuhantában még egy pillanatra úgy tűnt, mintha felágaskodnék, mivel ahogy hátsó lábai összerogytak alatta, felmagasodni látszott, mint egy lezuhanó, hatalmas sziklatömb – törzse függőlegesen állt, akár egy fáé. Még trombitált egyet, azután a földre zuhant, hasával felém, olyan dübörgéssel, amitől a föld mintha még ott is megrázkódott volna, ahol én feküdtem.

Felálltam. A burmaiak ekkor már sorban rohantak el mellettem, átgázolva a sáron. Világos volt, hogy az elefánt már nem kel fel többé, bár még nem döglött meg. Ritmikusan lélegzett, elnyújtott hörgéseket hallatva, amint oldalán heverő testének nagy dombja fájdalmasan emelkedett és süllyedt. Szája tátva volt, melyen beláttam halványrózsaszín torkának járataiba. Sokáig vártam, hogy kimúlik-e végre, de lélegzése csak nem akart alábbhagyni. Végül belelőttem két maradék töltényemet oda, ahol a szívét sejtettem. A sűrű vér vörös bíborként szökellt fel belőle, de még mindig nem múlt ki. Teste még csak meg se rándult a lövésektől, gyötrött lélegzése szakadatlanul folytatódott. Haldoklott, lassan és rettentő kínok közt, de már valami tőlem távoli világban, ahol a golyók sem árthattak neki többé. Úgy éreztem, véget kell vetnem e szörnyű zihálásnak. Rémisztő volt a nagy állatot látni, amint ott fekszik, képtelenül arra, hogy megmozduljon, de arra is, hogy kimúljon, miközben én még csak kivégezni sem tudom. Elküldtem valakit a kis puskámért, majd egyik lövést a másik után eresztettem a szívébe és a torkába. Látszólag semmi hatás. Ám a kínos lihegés éppoly konok egyformasággal folytatódott, akár az óra ketyegése.

Végül már nem bírtam tovább, és elmentem. Később hallottam, hogy még jó félórába telt, mire kimúlt. A burmaiak mar távozásom előtt kosarakat hoztak, és mint később elbeszélték nekem, még aznap délután úgyszólván csontig elhordtak minden húst a testéről.

Utóbb persze az elefántölés vég nélküli viták tárgya lett. A tulajdonos dühöngött, ám ő csak egy indiai volt, s így nem tehetett semmit. Ráadásul jog szerint helyesen jártam el, hiszen a megvadult elefántot, ha gazdája nem képes megfékezni, ugyanúgy meg kell ölni, mint a veszett kutyát. Az európaiak véleménye megoszlott. Az idősebbek azt mondták, igazam volt, a fiatalok szerint gyalázat volt lelőni az elefántot csupán azért, mert megölt egy kulit, hisz az elefánt sokkal többet ér, mint bármelyik nyomorult kuli. Utóvégre még magam is örültem neki, hogy az elefánt megölte a kulit; mivel ez törvényesen igazolta eljárásomat, és kellő indokul szolgált az elefánt megöléséhez. Ma sem tudom, vajon akadt-e bárki, aki észrevette: az egészet pusztán azért csináltam, nehogy bolondnak nézzenek.

George Orwell: Elefántvadászat. (To shoot an elephant). Eredeti megjelenés: New Writing, 1936/2. Magyarra fordította: Perczel István. In: Orwell, G.: Az oroszlán és az egyszarvú, esszék, tanulmányok, publicisztikák (szerk, Nóvé Béla). Budapest: Cartaphilus Kiadó, 2000. I. kötet, 19-29.

[1] – Radzs (hindi): uralom, királyság, birodalom. (A fordító jegyzete)

[2] – In saecula saeculorum (latin): mindörökkön örökké. (A fordító jegyzete)

[3] – In terrorem (latin): megfélemlítésül. (A fordító jegyzete)

[4] – Mahout (hindi mahaut, mahawat): elefántvezető. (A fordító jegyzete)

[5] – Száhib: az európai férfiak indiai elnevezése. (A fordító jegyzete)

Kiemelt kép: Wikimdia Commons