A mindenáron kritizálás ugyanúgy a semmibe visz, mint a kritikátlanság
Ne a kritikákért mondjunk kritikát.
Ne a kritikákért mondjunk kritikát.
A húszas évek jobboldalának „hátbaszúrás”-nyelvezete még mindig elfedi a valóságot: Trianont a magyar munkásmozgalom ugyanolyan tragédiaként élte meg, mint a jobboldal. Még a kommunisták is.
Egyszemélyes kiáltvány nincs. Egy kiáltványt nem csak azért írunk, mert nekünk rossz, hanem azért mert másoknak még rosszabb, mint nekünk.
A szavazatok 95 százalékának feldolgozása után egy ötpárti koalícióra van a legnagyobb esély a szlovén választások után.
Jól látszik, hogy a Fidesz rendelkezik azzal a politikai képességgel, hogy még baloldali témák képviseletében is hitelesebbnek tűnjön vetélytársainál, még akkor is, amikor a valóságban épp ellentétes szellemiségű lépéseket tesz.
A populizmus születésekor baloldali volt. Ugyanazok a problémák hívták életre, mint a korabeli európai szociáldemokrata pártokat: a kíméletlen, taposó gazdasági verseny kárvallottjainak védelme, a veszteseké, a szegényeké.
A kifejezés a magyarnál sokkal emberségesebb közmunkaprogramot takar.
A nacionalista-populista jobboldal kortárs politikai sikerei elemi erővel mutatják azt, hogy véget kell vetni az önbecsapás korának, s a baloldalnak ki kell dolgoznia önálló demokráciaelméletét.
A tőke és a bérmunka problémás rendszere meggátol abban, hogy élvezzük munkánkat és annak gyümölcseit, illetve munkaadót és munkavállalót, szegényt és gazdagot esztelen, reszkető bábokká változtat, amelyeket ellenőrzésükön kívüli erők meneteltetnek egy értelmetlen létezésbe.