Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Varufákisz: Marx megjósolta a jelenlegi válságunkat – és kiutat is mutat

Napjaink fiataljai egy dilemmával szembesülnek: alkalmazkodjanak-e egy hangosan recsegő, magát újratermelni képtelen rendhez, vagy komoly személyes kockázatok árán ellenállnak és kidolgoznak új módokat az együttélésre és együtt dolgozásra? – véli Jánisz Varufákisz egykori görög pénzügyminiszter. A Karl Marx és Friedrich Engels által 170 évvel ezelőtt írt Kommunista Kiáltvány idei kiadásához írt bevezetőjében Varufákisz megállapítja, hogy ugyanez a választás állt a két baloldali gondolkodó kortársai előtt is, a Kiáltvány pedig nem csupán diagnózist és cselekvési tervet, de reményt és lelkesedést is adott ezeknek az embereknek.

Az egykori szirizás politikus és közgazdász szerint a Kiáltvány megírásának idejében a kapitalizmus még gyámoltalan, töredezett és helyhez kötött volt, de a szerzők már akkor előre látták azt a mindenre kiterjedő, globalizált és financializált alakot, amelyet mára a kapitalizmus magára öltött.

Marxék jóslata, miszerint

„[a]z egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie”,

nem saját korukban, és nem is a 20. század folyamán, de mára valósult meg igazán.

És hogy így történt, abban magának a Kiáltványnak is szerepe volt Varufákisz szerint.

Sokan vádolják Marxot azzal, hogy gondolataival szörnyű diktatúrákat ihletett és rémtetteket igazolt. Varufákisz szerint erre nem defenzívába vonulva kell válaszolnunk, mondván: senki nem vádolja Adam Smith-t a Wall Street túlkapásai miatt, vagy a Bibliát a spanyol inkvizícióért. Ehelyett arra kell felhívni a figyelmet, hogy két évszázad távlatából Marx és Engels is elismerné érvelésének egy hatalmas hibáját: a nem elegendő reflexivitást. Vagyis annak nem számbavételét, hogy vajon elemzésüknek milyen hatása lehet arra a valóságra, amit épp elemeznek.

Márpedig ez a hiány több formában is megnyilvánul.

Egyrészt Marxék nem számoltak azzal, hogy az ilyen erős, előíró szövegek nem ritkán követőkre, hívőkre tesznek szert, akik aztán saját előnyükre használhatják a szöveg által rájuk testált befolyást: hatalmi bázist építhetnek, visszaéléseket követhetnek el elvtársaikkal szemben, embereket börtönözhetnek be, és így tovább. Ez azonban minden hasonló programatikus szövegnek a velejárója (ld. Biblia és spanyol inkvizíció).

Emellett Marx és Engels nem számoltak azzal, milyen hatással lehet munkásságuk magára a kapitalizmusra. Márpedig mind a szovjet mintára létrejövő államok, mind pedig a nyugati szociáldemokrácia megizmosodása nagymértékben alakította a kapitalizmus irányát. A bolsevik forradalom és a második világháború után, a kommunizmustól való félelem rákényszerítette a kapitalista rezsimeket olyan vívmányok elfogadására, mint a nyugdíjrendszer, a társadalombiztosítás, az ingyenes egészségügy, vagy az ötlet, hogy a gazdagabbak fizessék ki annak az árát, hogy szegény és alsó-középosztálybeli gyerekek egyetemre járhassanak.

Két évszázad távlatából visszanézve talán elégedetlenek lennének, amiért elsiklottak az elemzéseikben egyébként oly fontos dialektika fölött: hogyan válhattak a munkások államai bezárt, totalitárius masinériákká, válaszképp a kapitalista agresszióra, és hogyan válhattak egyre emberségesebbé a kapitalista országok a kommunizmustól való félelmükben.

Az irónia csúcsa Varufákisz szerint az, hogy épp azután következhetett be a Kiáltvány által megjósolt kapitalizmus kiteljesedése, hogy a Kiáltvány által inspirált rendszerek és pártok összeomlottak, megszűntek létezni.

De ha így állnak a dolgok, akkor mégis miért kellene Marxra hallgatnunk?

Sokszor felmerül, hogy a kapitalizmus igazságtalan, hogy hatalmas vagyoni szakadékokat teremt a tőke tulajdonosai és a tőkével nem rendelkező többség között. Hogy felemészti a saját újratermelődéséhez szükséges természeti és emberi erőforrásokat.

Ez mind igaz, és ezeknek az összefüggéseknek a felismerését is mind Marxnak köszönhetjük. De Varufákisz szerint létezik egy ennél sokkal alapvetőbb szempont: a kapitalizmus irracionális.

„A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak” – olvasható a Kiáltványban.

A boszorkánymester mindig azt hiszi, hogy az újabb és újabb technológiai fejlesztések, az applikációk, keresőmotorok, robotok és génmódosított vetőmagok elhozzák majd a jólétet és a boldogságot mindenkinek. A kapitalizmusban a beteljesülés mindig épp csak egy sarokra van tőlünk. Ám amikor ezeket az appokat, keresőmotorokat, robotokat és génmódosított vetőmagokat beszabadítjuk a tőketulajdonosok és bérmunkások felosztására épülő valóságba, akkor általában lefele tolt munkabéreket vagy épp alacsonyabb kisvállalkozói profitokat eredményeznek: egyedül csak egy nagyon szűk nagytőkés elit profitál belőlük.

Legalábbis anyagi értelemben. Mert a boldogság szempontjából nekik is a folyamatos profithajhászás, a pozíciók elvesztésétől való félelem és az elidegenedés az osztályrészük.

„Amint láttuk, minden eddigi társadalom az elnyomó és elnyomott osztályok ellentétén nyugodott. De ahhoz, hogy valamely osztályt el lehessen nyomni, biztosítani kell számára azokat a feltételeket, amelyek közt legalább szolgai létét tengetheti. A jobbágy a jobbágyság idején a kommuna tagjává küzdhette fel magát, éppúgy, mint ahogy a kispolgár a feudális abszolutizmus járma alatt burzsoává. Ezzel szemben a modern munkás nemcsak hogy nem emelkedik fel az ipar haladásával, hanem mind mélyebben süllyed saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré válik és a pauperizmus még gyorsabban nő, mint a népesség és a gazdagság. Ebből világosan kitűnik, hogy a burzsoázia képtelen arra, hogy továbbra is a társadalom uralkodó osztálya maradjon és szabályozó törvényként ráerőszakolja a társadalomra osztályának életfeltételeit. Képtelen az uralkodásra, mert képtelen arra, hogy rabszolgájának létét akár csak rabszolgaságának keretében is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amelyben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal” – szólnak a Kiáltvány sorai, amelyek 2018-ban talán még igazabbnak hangzanak, mint írásuk pillanatában.

A magántulajdon szentségén, valamint a tőketulajdonosok és bérért dolgozók felosztásán alapuló világban minden technológiai fejlődés, minden pozitív újítás embertelen eredményekkel jár, mind az elnyomottak, mind pedig az elnyomók számára, állítja Marx nyomán Varufákisz, és innen vonja le a következtetést a kapitalizmus irracionális jellegével kapcsolatban.

Irracionális, mert képtelen biztosítani a boldogságot, az önazonosságot és az önbeteljesülést a benne élők számára. A kisemmizettség, az elidegenedés, a folytonos versenyhelyzet okozta pszichés terhek, a társadalmi szegregáció mind olyan jelenségek, amelyek csak erősebbek lettek a kapitalizmus kiteljesedésével.

A tőke és a bérmunka problémás rendszere meggátol abban, hogy élvezzük munkánkat és annak gyümölcseit, illetve munkaadót és munkavállalót, szegényt és gazdagot esztelen, reszkető bábokká változtat, amelyeket ellenőrzésükön kívüli erők meneteltetnek egy értelmetlen létezésbe – foglalja össze a kapitalizmus természetét Varufákisz.

Szerencsére Marxtól és Engelstől a kiútra is javaslatot kapunk. A kiút pedig a politika. A politika, amellyel ma szinte már senki nem akar foglalkozni, a politika, amely költséges, unalmas, és időpazarló. Csakhogy egy irracionális rendszer idiotizmusát nem fogjuk egyéni stratégiákkal megváltoztatni, és nem fog felemelkedni olyan piac, amely ellenszert kínál a problémákra. Csak a közösségi, politikai cselekvés adhat esélyt a felszabadulásra és a boldogságra. A közösségi politikai cselekvés, a gazdaság demokratikus ellenőrzés alá vétele, a magántulajdon szentségének és tőkés-bérmunkás felosztásnak a megszüntetése.

Az emberiség elérheti egy olyan társadalmi berendezkedés megvalósulását, „amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele”, vagy kiköthet nukleáris apokalipszisben, környezeti katasztrófában és gyötrő, ellenségeskedést szülő elégedetlenségekben is. Fordulhatunk a Kiáltványhoz inspirációért, reményért, energiáért és bölcsességért, de hogy melyik forgatókönyv valósul meg, az végső soron rajtunk múlik.

(nyitókép: Facebook / DDR Museum)

Olvass tovább!