Legalább fájjon nekik
Az elmúlt napokban volt több olyan – akárcsak szimbolikusnak is tekinthető – sikerünk, ami azt mutatja, hogy van még hová bővülnie ennek a tiltakozáshullámnak.
Üdvözlünk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének az oldalán. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít.
Az elmúlt napokban volt több olyan – akárcsak szimbolikusnak is tekinthető – sikerünk, ami azt mutatja, hogy van még hová bővülnie ennek a tiltakozáshullámnak.
A jelenlegi rezsimmel szembeni ellenállás egyetlen fegyvere, a szabadság barátainak végső menedéke nem más, mint az őszinteség, az integritás, a hitelesség.
A nemzetállami keretek között elképzelt önrendelkezés illúzió volt száz évvel ezelőtt is, és szükségszerűen illúzió mind a mai napig.
Ha az esemény pillanatában nincs megfelelő eszme, történet, képzelet, amely azt szituálja, elhelyezi, akkor csak a régi elbeszéléseken lesz képes megformálódni.
Miért szállt be az autóba? Miért nem szállt ki az autóból? Miért hallgatott az esetről húsz éven át? Miért szólalt meg most? Miért ment egyáltalán színésznőnek?
Politikatudomány szakos, CEU-s doktori hallgatóként én is azok közé tartozom, akik tegnap szembesültek azzal: vége, nincs tovább.
Ideje feltenni a kérdést: ki mit ért szolidaritás alatt?
„Nem csak arról van szó, hogy mostanra beláttam, nem szégyen utópistának lenni, álmodozónak. Hogy erkölcsileg és politikailag is értékes lehet időnként a lehetetlent kívánni. S hogy ez nem azonos a hazugsággal.”
Bármilyen színezetű főpolgármester-jelölt feladata az lenne, hogy Budapestnek egy modern nagyváros vízióját adja, egy olyan nagyvárosét, amelybe nem csak hazalátogatni lehet, hanem hazatérni is.
A jobboldal követeli a saját „safe space-ét”, csak éppen a történelmileg elnyomott kisebbségek elleni harc, a különböző csoportok megalázásának folytatásaként.