Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Szolidaritás!”: Jól hangzó rigmus vagy a közös érdekek felismerése?

Elvárjuk-e a buszon utastársunktól, hogy ha köhög, a szája elé tegye a kezét? Igen. És nem csak azért, mert hát milliárdnyi bacilus, meg különben sem esztétikus. Hanem azért is, mert nekünk is ezt tanították, szóval ha mi a szánk elé tesszük a kezünket, minimum tegye meg más is. Közösségi érdekünk, hogy telente óvjuk egymás egészségét.

Ám ha a kérdés az: elvárhatjuk-e más polgártársainktól, hogy szolidárisak legyenek velünk, a mi nyomorunkkal, a válasz már nem lesz ennyire egyértelmű. Pedig.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Jelenleg ott tartunk, hogy a szolidaritás a tüntetésen leggyakrabban skandált szavak közt is igen előkelő pozícióba küzdötte fel magát (érzésre lassan kezdi lenyomni az „Európát”, de persze a „demokráciát” azért még nem). Sőt, immár ott tartunk, hogy függetlenül attól, milyen tüntetésen vagyunk, szónokok sora kiáltja mikrofonba is.

Szóval ideje feltenni a kérdést:

ki mit ért szolidaritáson?

Jellemzően ugyanis azt látjuk, hogy ma leginkább akkor kiált szolidaritást bármilyen csoport, ha éppen őt szorongatják. A szolidaritás tehát egy jól körülhatárolt ügy érintettjeinek szájából hangzik el, potenciálisan az utolsó utáni pillanatban, amikor már lényegében mindegy is, hogy szolidáris-e velük valaki, és ha nem, miért nem.

A szolidaritás ebben az esetben kiüresedett fogalommá válik, elvárt dolog, ami azonban csak általánosságban szólítja meg a társadalmat, anélkül, hogy pontosan megmondaná, hogy kitől vár szolidaritást, és azt is, hogy a szolidaritás azon kívül, hogy mondjuk busongva gondolunk az ő nehézségeikre, miben csúcsosodjék ki.

Az elvárt szolidaritás így azonban legfeljebb szimbolikus, de semmire sem jó gesztusokban testesül meg – mint például petíciók aláírásában, amik e formájukban semmire nem jók, hiszen senkit semmire nem kényszerítenek, de cserébe azt az érzetet keltik az emberekben, hogy ezen egyszerű, erőbefektetést nem kívánó szolidaritási gesztussal mindent megtettek egy adott ügyért, amit meg lehetett. Tudjuk, hogy ez nincs így.

De ha például arról van szó, hogy akkor kimegy-e az ember a Kossuth térre, hogy szolidaritást vállaljon az éppen ott sátorozó diákokkal és az általuk felkarolt ügyekkel, már egészen más a helyzet.

Hideg van. Korán sötétedik. Olyan programok vannak, amik nem feltétlenül érdeklik az embert. Sejtjük, hogy ez a tiltakozási forma (hozzá hasonlók kudarcai okán) nem fog eredményre vezetni. Kimegyünk? Nem, nem megyünk ki.

Szerdán – már csak a szolidaritás és az érdeklődés végett is – én magam kisétáltam a Kossuth térre, de sokáig nem maradtam, leginkább azért, mert fogalmam sincs arról, hogy mibe és hogyan kellene becsatlakozni, és hogy pontosan mi is a célja a táborozásnak.

A CEU elüldözése ellen tiltakozó diákok sátortábora a Parlament előtt a Kossuth téren 2018. november 28-án. Fotó: Mérce

Pedig hosszú idő után most először úgy tűnik, hogy a tüntető diákok megpróbálták egészen más tartalommal feltölteni a szolidaritás szót.

A szombati tüntetésen ugyanis a fő gondolat, amely köré a beszédek csoportosultak – ahogy azt egyébként a 444-en Plankó Gergő elég pontosan megírta – az volt, hogy a megtámadott, kiszolgáltatott, sérülékeny csoportoknak esélyük sincs akkor, ha egyedül próbálnak meg fellépni egyes ügyek mentén.

És ez valóban fontos változás a korábbi, ügyek mentén szerveződött tüntetésekhez (jó példa erre egyébként pont a tavalyi CEU-s tüntetési hullám) képest. Mert persze lehet azt mondani, hogy az oktatás jövője mindannyiunk jövője, de ez túl elvont gondolat ahhoz, hogy valóban aktivizálja ma már a tömegeket. Viszont azt mondani, hogy az oktatás (és ezen belül a felsőoktatás) jövője mellett, az oktatásban részt vevők mellett 4 és félmillió munkavállaló jövőjét is éppen szétveri a kormány – ez már olyan téma, amire minimum az érintetteknek is fel kell(ene) kapniuk a fejüket.

Szóval alapvetően fontos és jó gondolat volt a jövő munkaerő-piaci szereplőitől az, hogy a két ügyet megpróbálták összekapcsolni.

Tüntetés az oktatás szabadságáért, 2018. november 24. (Fotó: Mérce)

Csakhogy azt mondani, hogy szolidaritást kell vállalni a munkavállalókkal, illetve a szakszervezetekhez fordulni már megint egy másik dolog. Merthogy a szolidaritás, az ügyek közti kapcsolatteremtés – legyen bármilyen fontos gondolat is – nem elég, ha kimerül abban, hogy felhívjuk a szakszervezeteket a közös munkára.

Mint bármilyen szolidaritási felhívásnál, úgy itt is fontos belegondolni például abba, hogy az a réteg, amelyet aktivizálni akarunk, hogyan él, milyen problémákkal küzd, milyen segítségre szorul. Az, hogy a Kossuth téren egész héten sátorozik egy csapatnyi diák, és egy másik csapatnyi oktató és prominens személy vagy aktivista (zömében egyébként angolul zajló) előadásait lehet meghallgatni, nem mozgatja meg azt a réteget, akiket meg kívánt szólítani ez a megmozdulás.

A szavak szintjén tehát sikerült ugyan kimozdulni egy szűk réteget érintő részprobléma által lehatárolt térből, viszont ennyitől nem teremtődik meg maga a szolidaritás.

Ahhoz, hogy a szakszervezeteket meg lehessen mozgatni, ennél ugyanis több kell. Például megtalálni azt a pontot, ahol a szakszervezeteknek is érdekük a csatlakozás – ami persze nem könnyű dolog, évtizedek óta bebetonozott, lassú mozgású, a szokásjog elvén működő intézményekről van ugyanis szó, amelyeknek ráadásul jelentősen meg van kötve a kezük (ez persze csak rámutat arra, hogy az érdekvédelem mennyire szörnyű helyzetben van jelenleg Magyarországon, de ahhoz, hogy ez ne így legyen, a szakszervezeteken belül van szükség újratervezésre).

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy a magyar munkavállalóknak csak egy töredéke szakszervezeti tag – a túlnyomó többség ugyanis nem lát már fantáziát a kivéreztetett és eszköztelen szakszervezetek érdekvédelmi megmozdulásaiban -, bár tegyük hozzá, hogy a legutóbbi kafetéria-tüntetés igencsak lelkesítő volt, úgy tűnik tehát, hogy lassan azért kezd végre ébredezni a szakszervezeti virtus is.

A munkavállalókat viszont – és ez ugyancsak fontos szempont szerintem – egységes csoportosulásként kezelni nem lehet, ez éppolyan általános megszólítás, mint a társadalomé: mindenki gondolhatja, hogy majd helyette kimegy más, meg aktivizálódik egy nála könnyebb helyzetben lévő csoport, és így tovább.

A szombati tüntetés ettől függetlenül jó és előremutató volt abból a szempontból, hogy túllépett a saját nyomorán (mondjuk nagyon mást nem is tehetett, sejthető volt ugyanis, hogy egy, a felsőoktatás autonómiájáért kiálló demonstráció 2018 őszének végén már nem fog tömegeket megmozgatni).

Csakhogy ad hoc nem lehet bevonni új csoportokat egy elégedetlenségi hullámba – már csak azért sem, mert az ügyek értelem és konkrétum nélküli összekapcsolása működésképtelen koncepció. És valójában az a helyzet, hogy bár párhuzamosan fut jelenleg valóban a felsőoktatás szétverése és a munkavállalók kizsigerelése, automatikusan nem várható el, hogy azért, mert az egyik (kisebb) csoport szolidáris a másikkal, a másik ezt rögtön, teljes terjedelmében üdvözölje, és nekifogjon egy együttműködésnek.

Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem csak olyan terv kell, amit mindkét fél önazonosan tud és akar képviselni (bár az ilyen egyeztetéseken, és ezt saját tapasztalatból mondom, a Tanítanék is próbálkozott hasonlóval, könnyű megőszülni), hanem egymás iránti bizalom is. Amit viszont bemondásra senki nem szavaz meg a másiknak, sőt, bár erről nem szívesen beszélünk, de azért mindig benne van a pakliban egymás méregetése és egyfajta versengés az ügyek és a szervezőik között: ki jelentett be előbb tüntetést, ki hoz össze nagyobb tömeget, ki tud nagyobbat mondani, és így tovább.

Budapest, 2018. november 24.
Molnár Via, a Budapesti Corvinus Egyetem Corvinus hallgatója felszólal a Tüntetés a tudomány és az oktatás szabadságáért elnevezésû demonstráción Budapesten, a Parlament elõtti Kossuth téren 2018. november 24-én.
MTI/Balogh Zoltán

Szomorú, bár nem meglepő fejlemény, hogy miközben a diákok éppen kockára fagynak a Kossuth téren, a Magyar Szakszervezeti Szövetség bejelentett egy demonstrációt december 8-ra, egy nappal Hadházy Ákosék jó ideje meghirdetett tüntetése elé – ami már önmagában is jól mutatja, hogy az egyes ügyekben érdekelt csoportok egyelőre önszántukból nem ismerik fel az együtt mozgásban rejlő lehetőségeket.

Márpedig a szolidaritáshoz elsősorban közösség kell. Olyan közösség, amit nem egy ügy kapcsán fúj össze a szél (hogy aztán az ügy felszámolódása után szét is szóródjanak újra), hanem olyan, ami értékek, elvek mentén szerveződik, és

hajlandó a saját komfortzónájából kilépni, képes és akar energiát fektetni olyan megmozdulásokba is, amelyek nem feltétenül rövid távon, és nem kizárólag a saját problémájának a megoldására szerveződnek.

Ez lenne a szolidaritás lényege, ahol a támogató közösség önös érdekei elé helyezi a közösségét – vagy ha a saját ügye egyben a közösségé is (az oktatás vagy a munkavállalók helyzete azért nagyjából, de nem teljesen ilyen), akkor azt hatékonyan tudja kommunikálni, hogy miért éppen ebbe az ügybe kell perpillanat mindenki másnak is beleállnia.

Egy ilyen közösséget azonban fel kell építeni.

Ami őrületesen nagy munka, valószínűleg nagyobb is annál, mint amit fel tudunk mérni. Egy pozitív példát azért hoznék, hogy ne tűnjön úgy, hogy lehetetlen feladatról beszélünk.

A Közös Ország Mozgalommal kapcsolatban mára legfeljebb kritikus szemmel tekint vissza a többség (ami nagy kár, egyrészt azért, mert a KOM által felvállat feladatok jórészt a mozgalmon túlmutató okok miatt nem tudtak megvalósulni, másrészt pedig azért, mert a választások után elsumákoltuk azt a munkát, hogy a történtekből levonjuk a következtetéseket, mindannyiunk okulására).

Pedig ha valamit, akkor azt érdemes kiemelni, hogy a mozgalomba sok olyan, korábban közéleti ügyekkel nem foglalkozó ember lépett be, akik a mozgalom kiüresedése után is aktívak maradtak, és más csoportok munkájába csatlakoztak be. Ennyiben tehát igenis sikeres mozgalomról beszélhetünk – talán érdemes lenne azon gondolkodni, hogy van-e olyan tudás, amit érdemes onnan megszerezni.

Tisztában vagyok vele, hogy vannak ma olyan közösségszervezők, akik évek óta foglalkoznak ezzel. És azt is látom, hogy vannak olyan témák, amelyek köré már épült ilyen csoport (az Eleven Emlékműtől a Ligetvédőkig széles ez a skála). És persze vannak olyanok, akik minden egyes tüntetésen fixen jelen vannak, és az adott téma mellett hitet tesznek.

Ezek mind, kivétel nélkül fontos dolgok.

De anélkül, hogy összehangolnánk őket, elszigetelt példák maradnak csupán.

Ez pedig egyetlen szereplőnek kedvez: a kormánynak, amely így szakmányban tudja letörni mindazokat, akikben van potenciál az ellenállásra. A NER az elmúlt években kitermelt egy rakás üzembiztos módszert arra, hogy hogyan ossza meg, fárassza el, törje le azon állampolgárok csoportjait, akik közös fellépéssel képesek lennének rá esetleg nyomást gyakorolni.

Véletlenül sem szeretnék abba a hibába esni, mint Fekete-Győr András és a Momentum, amikor számon kérik a társadalmon, hogy miért nem áll ki magáért.

Mert ez nem így működik, a szolidaritást, az állampolgári öntudatot elvárni nem, legfeljebb megteremteni lehet.

Mert ahogy az emberek többsége is megjegyezte egyszer, hogy köhögéskor tegye a szája elé a kezét – ami aztán automatizmussá válik -, úgy lehet lépésről lépésre megtanulni a szolidaritás gyakorlatát is. És ahogy egyébként nem várhatjuk el senkitől, hogy minden esetben, amikor köhögnie kell, kapja fel a kezét (mert mondjuk mind a kettő tele van szatyrokkal, amiket éppen hazafelé cipel), úgy azt is el kell tudnunk fogadni, hogy vannak, akik még akkor sem tudnak beleállni egyes küzdelmekbe, ha az éppen az ő bőrükre megy, mert mondjuk már így is túl vannak terhelve, mert a munkahelyen megfélemlítik őket, és így tovább.

Szóval ahogy már sokszor, úgy most is a nulladik lépésnél vagyunk. Kár persze, hogy például a CEU ügyében ez a lépés nem másfél évvel ezelőtt jött el, de fontos, hogy most újra van egy olyan csoportja a NER jövőbeli áldozatainak, akik tenni akarnak a változásért. A legfontosabb nyilván az, hogy az ő lelkesedésük ne törjön le, ők maguk ne égjenek ki, még akkor se, ha a konkrét ügyeik éppen elbuknak. Mert azt nyugodtan higgyük el: lesznek más ügyek.

Ha csak annyival előrébb leszünk addigra, hogy a szolidaritás nem pusztán egy jól hangzó rigmus lesz egy tüntetés két végpontja közt, már lesz értelme a Kossuth téri fagyoskodásnak.

 

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!