Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A baloldal feladata nem a kivárás, hanem a felszabadulás előkészítése

„Totális, megsemmisítő vereség” – így számolt be a 444.hu a CEU Magyarországról való elköltözésének  híréről. És igaza van, megsemmisítő vereség. Nem is az első.

Mondhatnám, hogy a baloldal 2010 óta számtalan megsemmisítő vereséget szenvedett el, ha nem azt gondolnám, hogy 2010-ig is számtalan megsemmisítő vereségben volt része. A CEU elköltözése persze nem is a baloldal veresége, hanem egyszerűen csak az egyetemes emberié. Ugyanakkor a baloldalt mégis különösen érzékenyen érinti, ebben egyáltalán nem téved az a cinikus kalkuláció, amely megfojtotta az egyetemet. Nem mintha a CEU a baloldali gondolkodás műhelye lett volna, sőt.

Valójában Magyarországon egyetlen egyetem sem a baloldali gondolkodás műhelye, bármit is gondoljon erről a 888. Mindenütt ugyanaz az apolitikus, pragmatikus, sőt technicista szemlélet uralkodik.

A baloldali gondolkodók mindenütt egyedül, magukra hagyva küzdenek azért, hogy a tudás termelésének e szentélyeibe bátortalanul bevezessenek olyan szentségtörő gondolatokat, mint az ideológiakritika, a társadalmi konstruktivizmus, a demokratikus tudástermelés elmélete és gyakorlata, a kritikai tudományelmélet és így tovább.

Az, hogy az egyetem maga is a piacosított tudástermelés eszközévé vált, senkit nem lep meg többé, az egyetemi oktatók ebbe rég beletörődtek, hogy a szellemi túlélésükhöz szükséges kompromisszumaikat megköthessék. Nem lehet hibáztatni őket, mert e nélkül a parázs nélkül, amely szellemi túlélésükben adódik, aligha lenne bármiféle remény.

A hallgatók, ha lehet, még az oktatóknál is reménytelenebbül vetik alá magukat az apolitikus, feltételezetten ideológiamentes, a megszerzendő „képesítés” ideológiájának alávetett oktatásszervezésnek. 2012-13 diákmozgalmai valóban hatalmas jelentőségűek voltak, de a diákság töredékrészére terjedtek csak ki és azóta se sikerült akár csak ilyen arányú megmozdulást létrehozni. A Hallgatói Önkormányzatok semmiféle reformon nem mentek át, működésük demokratikussága elkötelezett vagy csak jóindulatú vezetőkön múlik, sokszor pedig egyáltalán nem demokratikus. Részvételi demokratikus mozgalmak nem működnek a felsőoktatásban, általános bármiféle emancipatórikus aktivizmus elutasítása. Az egyedüli kivételt a szakkollégiumi mozgalom jelenti, amely a maga chartája szerint, a maga valódi önkormányzatiságával és lényegében részvételi elvek mellett működik.

De ami 2010-ig csupán a piac és a liberális ideológia elidegenítő tevékenysége volt, az mára rendszerszintű, tudatos csonkolássá vált. A magyar felsőoktatási rendszer ma egészében válik egyre inkább alkalmatlanná bármiféle tudáskritikai feladat ellátására. Egyben természetesen bármiféle tudomány művelésére is, de itt most nem ez a témánk. A 68-as egyetemet, a tudás egyenlőségelvű, együttműködő, részvételi módon működő termelésének intézményét lényegében megsemmisítették:

a közgazdasági karok mindenütt menthetetlenül válnak kizárólag buiseness schoolokká, a jogi karokról a közjogi képzés ideológiai monopóliummá válik, a médiajog megszűnt, a bölcsészkarok tanárképző intézményekké válnak, a természettudományi, műszaki, orvosi képzést ma a külföldi hallgatók gyakorlati képzése, nem pedig a tudományos, pláne nem a kritikai projektek dominálják.

Az egyetem nem csupán tudásgyár, az egyetem egy politikai közösség és az egyetemes emberiség felszabadításának kiemelt intézménye, amelynek feladata a már adott tudás kritikai felülvizsgálata és új, egyetemes érvényű tudás létrehozása. A baloldali, a tudás emancipációja, felszabadítása mellett elkötelezett egyetemi polgárok számára pedig ezen túlmenően a tudás általános kritikájának a színtere. A CEU elüldözése egyik eleme annak a politikai stratégiának, amely ezen feladatok mindegyikének és összességüknek az ellehetetlenítésére tör.

Tenni ez ellen természetesen sok mindent lehetne, de ezek közül nagyon kevés alternatívának van realitása. Mozgalmi szinten minden kétséget kizáróan a társadalmi szolidaritás, a szakszervezetekkel, dolgozói szervezetekkel, és a társadalmi hálózatból kiszorultakkal, lakászszegénységben élőkkel, mélyszegény régiókkal való együttműködés a legfontosabb. Ugyanakkor továbbra sem látszik, hogy a politikai aktivizmusnak bármiféle pozitív eredménye lehetne a közeljövőben . Az aktivizmusra szükség van, égető szükség, de nem elég.

Mit tehetnek azok a szellemi műhelyek, amelyek ma a baloldali gondolat progresszióját képviselik Magyarországon, és amelyek hálózatosodása, egymásra találása ma már tény? Mit tehetnek az egyetemi polgárok: oktatók és hallgatók? Mit tehetnek az értelmiségiek? Mit tehetnek mindazok, akiknek igénye és joga a tudás megszerzése, de reménytelenül el vannak tőle szakítva, mert Magyarországon megszűnt a társadalmi mobilitás? Mit tehetnek az olvasókörök, a vitakörök, az önszerveződő csoportok, a tanodák, a közoktatásban dolgozók, a kulturális szervezők?

Látszólag nagyon keveset. Nem fogunk forradalmat csinálni, még csak kulturális forradalmat sem.

Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy amikor majd valóban lesz bármi esélye a változásnak (legyen az holnap vagy évtizedek múlva) – mert lesz ilyen időpont, egyetlen zsarnokság sem tartott még örökké, a totális és megsemmisítő vereség éppen a mindent újraformáló kezdet szükségét teszi világossá – szükségünk lesz arra az elméleti munkára, amelyet ma kell elvégeznünk. A baloldali politikai cselekvés mindig egy eszmén, egy egyetemes vezérlő gondolaton alapul. Az olyan baloldali gondolkodást, ami nem azon alapul, édeskevés különbözteti meg a jobboldali populizmustól.

Bérkövetelésekkel állni elő nem túlságosan emancipatórikus, amíg az csak bizonyos osztály vagy csoportok számára nyújt előnyöket. A „dolgozók érdekeit” éppúgy lehet rasszista, kirekesztő vagy szektárius módon védeni, mint az egyenlőség eszméje mellett.

A felszabadító, egyetemesen érvényes politikai követelésekhez ezeknek megfelelő eszmék szükségesek. Ha az esemény pillanatában nincs megfelelő eszme, történet, képzelet, amely azt szituálja, elhelyezi, akkor csak a régi elbeszéléseken lesz képes megformálódni.

A történelmi jelentőségű események – ha hihetünk a 20. végének kiábrándult forradalmárainak – végső sorban mégis inkább csak megtörténnek, nem pedig előre eltervezettek. Azok, akik látták a forradalmi tömegmozgalmak utolsó nagy fellángolásait, de látták azt is, hogy hová vezet az államilag és intézményileg kisajátított tömegmozgalom, amely a tervezettség, sőt a szükségszerűség látszatával ruházta fel az eseményszerűt, és ezzel igazolta az új zsarnokságot, azt állítják: az esemény nem következik előzményeiből. Az esemény uralhatatlan, legfeljebb utólag lehet hozzá hűnek lenni vagy éppen elárulni azt. De minden eseménynek van valamilyen szituációja, minden esemény – bármennyire is csupán megtörténik – csak akkor történhet meg, ha megtörténhetővé tesszük.

A progresszió nem messiásvárás, hanem az esemény előkészítése, szituációjának megteremtése: politikai képzelet, eszmék, történetek termelése.

A szabadság kis körei nem csupán otiumot, szellemi menedékhelyet jelentenek számunkra, hanem azt a munkát teszik lehetővé, ami aztán egyáltalán bármiféle értelemmel képes lehet ellátni a változást.

Címlapkép: Hallgatói Hálózat/Facebook
Olvass tovább!