Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Látványosan nem tüzelt fel senkit az ellenzéki tüntetés

Ha délelőtt Orbán Viktor miniszterelnök beszédét erőtlennek minősítettük, akkor az összellenzéki tüntetést is hasonló jelzőkkel illethetjük. A különbség annyi: Orbán legalább csak egy felszólalót hívott fel maga mellél a színpadra.

Ahogy azt sejteni lehetett, az ellenzéki pártok is egyfajta EP-választási előszobának tekintették az idei nemzeti ünnepet. Ha mi is így teszünk, akkor nem sok okunk van az optimizmusra, ugyanis bár ez volt az a tüntetés, amit úgy harangoztak be, mint a teljes ellenzéki összefogás eddigi legnagyobb eseményét, látványosan kevesen (legfeljebb ötezren) voltak a demonstráción.

Vagyis rögtön a startvonalnál eldőlt, hogy ez a teljes összefogás azért mégsem az a mézesmadzag, amivel be lehet csalogatni az embereket a pártok utcájába.

Igaz, voltak gondok a mozgósítással is: nem igazán volt látványosan kommunikálva a mai közös tüntetés, így legfeljebb azok a pártok tudtak értékelhető bevonulást felmutatni, akik előzetesen saját körben is mozgósítottak. Ebből a körből a Demokratikus Koalíciót érdemes kiemelni, Gyurcsány Ferenc például az utóbbi idők legvehemensebb DK-beszédével lepte meg híveit – amit egyébként Dobrev Klára, a párt EP-listavezetője is megfejelt egy hasonlóan energikus beszéddel. A DK-szimpatizánsok legnagyobb örömére.

Nagyobb tábort a zászlók fényében még a Jobbik, és talán az MSZP tudott felmutatni.

De nem is ez volt az igazán komoly baj. Hanem az, hogy 2019. március 15-re az ellenzéki pártok totálisan kifogytak a mondanivalóból.

Azt, hogy összefogásra van szükség, és hogy „egyedül nem megy, csak együtt tudjuk leváltani a kormányt”, jó ideje hallgatjuk. Viszont ezen a lassan kiüresedő szólamon kívül nem sikerült ma sem újdonságot mondani a tüntetőknek, és mivel ma minden eddiginél többen álltak fel a színpadra, hogy még hosszúságban is egymásra licitálva ecseteljék ezt, nem csoda, hogy már a tüntetés utáni vonulás sem vonzotta igazán, csak a legelszántabbakat.

Tipikus példája ennek Donáth Anna – legalább üdvösen rövid – beszéde, melynek fő üzenete az volt:

„Ahhoz, hogy valódi egységet teremtsünk, nem elég valamit tagadni, előbb meg kell neveznünk a közös értékeinket.”

Ugye, hogy ezt már elég sokszor hallottuk? De arról, hogy mégis mik lennének ezek a közös értékek, még mindig nem tudunk semmit.

Márki-Zay Péter és Hadházy Ákos pedig szinte ugyanazt a beszédet tartotta meg ma is, mint a Mindenki Magyarországa Mozgalom indulásakor (Márki-Zay talán kicsit arrogánsabban hangsúlyozta saját szerepét az ellenzéki összefogás tető alá hozásában, immár teljesen elfelejtkezve arról, hogy ő maga is úgy jutott polgármesteri székhez, hogy az ellenzéki pártok tolták hátulról).

Ráadásul Hadházy mindezt megfejelte egy újabb vonulással is az MTVA épületéhez, ami igencsak messze van a tüntetés helyszínétől ahhoz, hogy egy ilyen hosszúságú tüntetés végén tömegeket vonzzon.

Viszont talán ez mutatja meg a legjobban, hogy miben áll jelenleg az ellenzék gondja.

Leginkább abban, hogy az ellenzék már megint nem figyel oda a saját választóira, hanem saját nünükéin pörög. Bármennyire is tiszteletre méltó az a következetesség, ahogyan Hadházy Ákos kitart az MTVA csepülése mellett, azt nem belátni, hogy ezeknek a vonulásoknak semmilyen értelme vagy vonzereje nincsen – szűklátókörűségre utal.

De ugyanígy kezdik szem elől veszteni a pártok azokat az ügyeket, amelyek valóban fontosak a társadalom szempontjából (e szempontból még látványosabb volt, ahogy tegnap legfeljebb félmondatos gesztusok szintjén támogatták a közszolgálati dolgozók sztrájkját).

Persze, érthető, hogy ma az ellenzék elsősorban az EP-választásra koncentrál, ám mivel arról mondanivalója az európázáson meg a szabadságon túl nincsen, ezért igencsak kétséges, hogy a mai megmozdulás után mennyire lesz ez mozgósító erejű.

Az EP-választás amúgy nem meglepő módon – legyen bármekkora is a tétje – soha nem fog akkora tömegeket mozgósítani, mint amekkora jelentőséget a pártok tulajdonítanak neki. Ráadásul májusban még nem valósul meg az a totális összefogás, amivel az ellenzék már most kampányol – ez viszont agában hordozza azt a veszélyt, hogy a választók az esetleges kudarc után még nagyobb apátiába süllyednek majd, és az összefogásban is elvesztik a hitüket.

Egyelőre itt még nem tartunk, de már most van ok az aggodalomra. Mert bármennyire is úgy tűnik, hogy minden párt az összefogásról és a közös célokról, meg a közös eszmékről beszél, azzal, hogy nem bírják elengedni a saját felszólalóikat, és mindannyian szükségét érzik annak, hogy felmutassák saját erejüket is ebben a nagy összeolvadásban, nem kifejezetten erősítik meg azb emberben a hitet, hogy egyáltalán képesek lesznek arra, amiről folyamatosan beszélnek.

Ebből így nehéz kimazsolázni, hogy ki és hogyan szüli majd meg az ellenzéki egységet.

Ráadásul a helyzet az, hogy ez a mai tüntetés nem csak a pártok miatt fulladt teljes érdektelenségbe. A „civil blokk” sem lépett túl a saját árnyékán: hogy minden szar, azt eddig is tudtuk, hogy miért kell még egyszer elmondani, ráadásul lassú, vontatott formában, az nem igazán érthető.

Egy elementáris gesztussal, egy felszólalóval, aki végre mond valamit, egy váratlan, meglepő húzással sokkal nagyobb lelkesedést lehetett volna kiváltani.

Ehelyett egy kétórás, verssel, Molnár Péter lassan minden tüntetésen felcsendülő slammelésével, közös kórussal és egyebekkel sikerült totálisan dekoncentrálni az emberek figyelmét. Külön ironikus, ahogy Turcsán Szabolcs az LMP-től még meg is próbálta magyarázni, hogy az az értetlen, aki a túl sok felszólalón gúnyolódott előzetesen – miközben maguk a beszédek jócskán igazolták az előzetes aggodalmakat.

Nem szívesen idézek Orbán Viktortól, de a legjobban talán a következő dakota közmondást szívlelném meg az összefogást szorgalmazó pártok és mozgalmak helyében:

„Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla.”

És most nem arra gondolok, hogy el kell engedni az összefogást – már csak azért sem, mert valóban nincs jelenleg olyan politikai erő, ami önmagában versenyre kelhetne a Fidesszel. De ideje észrevenni, hogy a szavak és a szimbolikus gesztusok immár kevesek: vagy konkrét cselekvési tervvel* is előáll az ellenzék, vagy elkezd végre politizálni a szó eredeti értelmében, vagy végleg felőrli (újra) a kormányváltás után láthatóvá vált társadalmi elégedetlenséget.

*Általában amikor ezt írom, akkor meg szoktam kapni, hogy de hát nézzem meg, hány helyen sikerült már leegyeztetni az egyetlen ellenzéki jelöltet az önkormányzati választásra, stb. Ez azonban nem jó érv jelenleg: mivel ezek az alkuk jelenleg csupán amolyan zárt ajtók mögött megkötött megállapodások, 2018 áprilisa meg nincs olyan messze, hogy ne emlékezzünk arra, mi ezeknek a megállapodásoknak a rákfenéje – először ideje lenne valóban letenni azokat a közös értékeket, amelyek minden ellenzéki párt számára elfogadhatóak, és amelyek garantálják, hogy bármelyik ellenzéki párt jelöltje áll majd egyedüliként szemben a Fidesszel, az nem erőszakolja rá a saját ideológiai és elvi elhajlásait az összefogást támogató (vagy támogatni akaró) minden más elkötelezettségű választópolgárra sem.

Vagyis e tekintetben ideje lenne kitenni a csizmákat az asztalra.

Címlapkép: MTI/Mónus Márton