„Az általános sztrájk egy mindenhol és sehol sem jelen levő forradalom, ahol a termelőeszközök kisajátítása házról házra, utcáról utcára, kerületről kerületre történik… Megvalósul a pékek minden csoportjának szabad egyesülése minden pékségben, a lakatosok minden csoportjának minden lakatosműhelyben, egy szóval: a szabad termelés.”
Ha ennyi telik a nemzeti tőkétől válságmenedzsment címszó alatt, akkor kár volt az ő kezükre játszani az ország vagyonát.
Arról, hogy most itt tartunk, mindannyian tehetünk, de szeretünk ide és oda mutogatni, ahelyett, hogy hátralépnénk egyet, és körbenéznénk, hogy nekünk és a szűk közösségünknek ebben milyen szerepünk van.
A rendszer megdöntése nélkül nem fog megszűnni a nők rendszerszintű elnyomása.
Végre nem csak gyámoltalanul sodródunk a Tarlós-éra öröksége mentén, ahol az autózás minden más közlekedési és köztérhasználati mód fölé volt emelve: az enyhe menetidő-növekedés nem nagy ár egy biztonságosabb, élhetőbb, emberibb városért.
A válság rádöbbenthetett volna bennünket, hogy a piacosítás rossz út, de a magyar kormány a még megmaradt társadalmi intézményeket is piacosítani szándékozik. Mert a levéltárakban, múzeumokban, könyvtárakban dolgozó húszezer ember közalkalmazotti státuszának elvétele nem más, mint ezen intézmények piacosítása.
A szociális munkások a legnehezebb helyzetben élő, legkiszolgáltatottabb embereket támogatják és segítik, úgy, hogy közben gyakran saját egzisztenciájukért is küzdenek.
A heroikus jótevés nevében fenntartott kontár küldetéstudat katasztrofális károkat okoz a magyar közéletnek és közbeszédnek, a szereplők passzív jelenlétükkel voltaképpen aktívan akadályozzák a társadalmi átalakulást.
Ha a hivatalos, 2583 fertőzöttel számolunk, akkor a 13% 335 megfertőzött egészségügyi dolgozót jelent.
Röviden: a társadalmi többség veszìtett az elmúlt 10 évben.
