Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem irányt váltunk, hanem gázt adunk a pusztulás felé vezető úton!

Polányi Károly halálának évfordulóján (1964. 04. 23.) érdemes felidézni alakját, munkásságát, és – ha módunk van rá – a vírusválság adta mérhetetlen szabadidőből, a bezártság, a magány néhány óráját műveinek tanulmányozására fordítani.  Polányi ugyanis sok támpontot ad annak átgondolásához, hogy mit rontottunk el, mit kellene másként csinálni, és talán ahhoz is, hogy mit kellene másképp tenni, ha újra teljes mértékben működőképes társadalom lehetünk.

„Ha egyedül a piaci mechanizmus irányítaná az emberek és természeti környezetük sorsát, sőt még a vásárlóerő mennyiségét és felhasználását is, a társadalom elpusztulna. (…) A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba: meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataiként erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében. A természet elemeire hullana szét, a környezet, a táj szeméttelepekké válna, a folyók elszennyeződnének, veszélybe kerülne a katonai biztonság, összeomlana az élelem- és a nyersanyag-termeléshez szükséges hatalom.” [1]

A leginkább a legutóbbi ötven év piacosítása okozta környezetpusztítás mára mindennapjaink tapasztalatává lett: már a javában folyó intenzív propagandával sem elleplezhető, letagadható. Azonban a műanyaggal borított tengerek, a termőföldek terméketlenné válása, a klímaváltozás okozta szélsőséges időjárás, az emberek tömegét vándorlásra kényszerítő vízhiány, a fajok tömeges kihalása nem volt képes érdemi cselekvésre, változtatásra bírni a bolygót tulajdonának tekintő emberiséget.

A COVID-19 koronavírus okozta járvány és az általa kiváltott pánik avval az eséllyel kecsegtetett, hogy talán ez már akkorra pofon, amely képes lehet észhez téríteni bennünket. De sajnos úgy tűnik az eddig született politikai és gazdasági válaszokból, hogy ez is illúzió marad. Nem irányt váltunk, hanem gázt adunk a pusztulás felé vezető úton, legalábbis itt Magyarországon.

Az élet, a társadalom, a világ, a természet piacosítása nemcsak előidézője és terjesztője a járványnak, de a védekezés legfőbb akadályozója is. A világ első válasza a nemzetállamok bezárkózása, a szabad mozgás korlátozása – mármint az emberek szabad mozgásának korlátozása volt. De az áruk szabad mozgása megmaradt, így a szabadság alanya mára nem az ember, hanem az áru lett.

A globális árutermelés logikája szerint sok országban szinte nem maradt olyan termék, ami helyben előállítható lenne, nem lehet helyben maszkot, védőkesztyűt, de még tejet, zöldséget sem gyártani, illetve megtermelni.

Minden termék, még a legegyszerűbbek is a globális munkamegosztásban haszonmaximalizáló elvei alapján készülnek. A boltban kapható dobozos tej kupakját, dobozát és magát a tartalmát mind máshol állítják elő, ott, ahol legolcsóbb a gyártás. Ha megszűnik az áruk szabad mozgása, megszűnik a tej, ha megszűnik az áruk szabad mozgása, megszűnik a kenyér. Élelmiszer-szuverenitás hiányában, csak az áruk szabad mozgása képes biztosítani élelmiszer szükségleteinket. A fogyasztási javak kivívták saját szabadságukat, végleg bezárva a fogyasztóikat saját börtöneikbe.

Azt gondolhatnánk, a válság rádöbbent bennünket, hogy a piacosítás rossz út, hogy újra társadalmasítani kellene az életünket, hogy a társadalomba visszaágyazhatjuk a gazdaságot, a termelést, hogy a szolidaritás, a kölcsönösség mintázatai erősebbek lesznek a válság nyomán, mint a piac diktálta verseny, a piaci hasznosság, a profit.

Ehelyett a magyar kormány a még megmaradt társadalmi intézményeket is piacosítani szándékozik, kihasználva az emberi szabadság teljes korlátozásának pillanatait. Mert a levéltárakban, múzeumokban, könyvtárakban dolgozó húszezer ember közalkalmazotti státuszának elvétele nem más, mint ezen intézmények piacosítása.

Nem csak privatizációval lehet piacosítani, piacosítás az is, ha piaci logika szerint kezdenek el működtetni intézményeket. Így működik ma szinte minden társadalmi szegmens: az állam, az önkormányzatok, az egészségügy, a nyugdíj-biztosítás, az oktatás.

Általános elv lett, hogy csak arra költünk, ami haszonnal, anyagi, esetleg politikai haszonnal kecsegtet, ami gyorsan megtérül, s amire a piacnak igénye van. Ami ebbe a kategóriába nem fér bele, az haszontalan. Haszontalan a természet, a szépirodalom, a képzőművészet, ami nem reklám-, illetve befektetési célú, a színház, amely nem tömegtermék.

Evvel a lépéssel egy újabb szektor kerül a piac szabályozása alá, olyan intézményekkel, melyek célja megszületésüktől fogva a piac teremtette igazságtalanságoknak, egyenlőtlenségeknek a társadalmi szolidaritás, kölcsönösség általános érvényű felmutatásával, hirdetésével való mérséklése volt.

Ezen intézményeket nem az állam hozta létre, ahogy a betegpénztárakat, a nyugdíjalapokat sem. Ezen intézmények mindegyikét a szolidaritás, a kölcsönös segítségnyújtás, a közösségi értékteremtés természetes érzése szülte, vagyis maga a társadalom.

A települési könyvtárak ősei azok az olvasókörök, egyletek, melyeket a 19. században, munkások, szegényparasztok, kézművesek hoztak létre. Olyan emberek, akiknek az állami oktatás nem biztosította a művelődésükhöz szükséges feltételeket, a piacon pedig képtelenek lettek volna a tudáshoz szükséges könyveket, folyóiratokat, enciklopédiákat, napilapokat egyenként megvásárolni. Az olvasóköröket megszervező szegényparasztság „találta fel” a megosztáson alapuló gazdaságot.

1894-ben a Szántó-Kovács János vezette hódmezővásárhelyi zendülés kiváltó oka a helyi olvasókör dokumentumainak, könyveinek elkobzása volt – nem magasabb bért, rövidebb munkaidőt követeltek maguknak a helyi földmunkások, „csak” a könyveik visszaszolgáltatását, a könyvtárukat, melyet közösen hoztak létre.

A vásárhelyi események az egész ország figyelmét a Viharsarokra irányították, ezért az OMGE 1895-ben Rubinek Gyulát[2] bízta meg azzal a feladattal, hogy tárja fel az eseményeket, vizsgálja meg azok hátterét, a kiváltó okokat, és nem utolsósorban azt, hogy mennyire veszélyesek az alföldi parasztszervezkedések a nagybirtokos rétegre nézve.

1895-ben tehát Rubinek Gyula megbízatásának eleget téve utazott a Viharsarokba, ahol összesen három hetet töltött a terepen, beszélt a helyi agrármunkásokkal, a földbirtokosokkal és a közigazgatási vezetőkkel.

Helyszíni vizsgálódásainak tapasztalatait foglalta össze később Parasztszocializmus c. munkájában, mely az agrárszocialista mozgalomról szóló irodalom egyik első alkotása. Ebben nyolc okot talált, melyek az agrárszocialista mozgalom kialakulásához, megerősödéséhez és a helyi lázadások kialakulásához vezethettek: a munkaalkalom hiányát, a vagyon- és birtokszerzés nehézségeit, a közterhek aránytalanságát, a közigazgatás lanyhaságát és irányzatosságát, az uzsorát, a robotot, a munkáskörök tevékenységét és a szocialista sajtót.

Rubinek a munkáskörökről az alábbi leírást adta:

„A munkáskörök eredeti czélja a közművelődés terjesztése és a munkás érdekeinek képviselete, teljesen helyes és jogos volt, csakhogy az izgatóknak a kik a népet a munkáskörök alakításába belevitték, a legközelebbről sem ez volt a czélja. E munkáskörök keretén belül a népet internacionális irányzatoknak igyekeztek megnyerni, mely irányzatok nemcsak nemzetellenesek, de határozottan a mai társadalmi rendet erőszakosan megbontok.”[3]

Könyvében a leíró elemzésen túl megoldásokat is megfogalmaz minden feltárt ok tekintetében, a munkáskörök problémájára az alábbi javaslattal élt:

„Fel kell karolnunk a népies irodalmat, és annak terményeit ellenőrizni, mert a művelődés elől a népet elzárni nem lehet ugyan, de lehet azt irányítani és különösen meg kell akadályozni azt, hogy a nép tudatlanságával és hiszékenységével lelketlen kufárok visszaéljenek. A népies irodalom felkarolása mellett községi népkönyvtárakról is kellene gondoskodni, melyek különösen az Alföld nagy lélekszámmal rendelkező községeiben bírnának fontossággal. A megalakult munkáskörökre a társadalomnak is érvényesítenie kellene befolyását, hogy azok ne exclusiv természetűek legyenek.”

Rubinek Gyula egy állami népkönyvtár felállítására tett javaslatot, amit ugyan nem fogadtak meg, azonban ennek ellenére világosan látszik, hogy a közművelődés, kultúra ügyét valós társadalmi igénynek tartották még a kor konzervatív gondolkodói is.

A Viharsarok agrárszocialista mozgalma ilyen helyi olvasókörök köré szerveződött, a Dél-Alföld mezővárosaiban a feltörekvő parasztság mellett a birtok nélküli földmunkások is a művelődésen, oktatáson, önképzésen keresztül keresték a merev piac teremtette nyomorból a kiutat.

A Viharsarok mezővárosainak lakosai az olvasóköröknek köszönhetően gazdasági fejlettségüknél, erejüknél jóval jelentősebb kulturális tőkét halmoztak fel. Az írni-olvasni tudók aránya az ország legfejlettebb településeivel volt azonos. 1900-ban az írni-olvasni tudók aránya Szentesen 81,4 %, Szarvason 87,8%, Orosházán 87,3% , Békésben 83,5 % -ezek az arányok magasabbak, mint a komoly oktatási hagyományokkal rendelkező Debrecené, Pécsé, Temesváré.[4]

A Viharsarok számos mezővárosában hamarabb volt középfokú oktatás, mint az iparosodott régiók városaiban. A 19. századi mintázatok nyomai a mai napig felfedezhetők a Dél-Alföld kompetenciatesztjeiben, kulturális életében, oktatási intézményeiben.

A kormány vészhelyzetben benyújtott törvényjavaslata valójában a társadalmi önszerveződés, a szolidaritás, a kölcsönösségen, a megosztáson alapuló társadalom felszámolásának egy újabb állomása, így lesznek az utolsó társadalmi intézmények is a piac áldozatai.

A piaci logika szerint működő könyvtár már nem a társadalmi egyenlőség, a szolidaritás intézménye, nem a megosztáson alapuló gazdaság logikája határozza meg, ott a fizetős szolgáltatások kerülnek előtérbe, a drága fizetségért elérhető adatbázisok, az elitrendezvények, kizárva a szolgáltatásokból azokat a társadalmi rétegeket, csoportokat, amelyek magát az intézményt valamikor megalapították.

Pedig a világjárvány, annak okai, a terjedésének módja, azok a nehézségek, amelyek a kezelése során felszínre kerültek, mind azt támasztják alá, hogy a piac okozta válságokra nincs piaci megoldás.

Ma a leghatékonyabban ott küzdenek a járvány ellen, ahol még működik a társadalom, ahol emberek megszervezik magukat, ahol a helyi közösségekben nem számolták fel a valódi önkormányzást, ahol a helyi közösségek nem engedték, hogy az élet minden területét a piac szabályozza.

Ott tudnak maguk maszkot varrni, ott tudja a közösség megtermelni a számára szükséges élelmet, ott közösen döntenek, és nem katonai parancsokat hajtanak végre, ott támogatják a munkájukat elvesztőket, miközben a helyi termelésnek köszönhetően kevesebben vesztik el a munkájukat.

Most a társadalmasítás ideje van, mi mégis piacosítunk. Polányit idézve: ebbe biztosan belepusztulunk.

[1] – Polányi Károly, A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004.

[2] – Rubinek Gyula korának meghatározó konzervatív gondolkodója, Károlyi Sándor mellett a magyar agrárius mozgalom vezéralakja. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek (OMGE), a nagybirtokosok érdekképviseleti szervének éveken át ügyvezető titkára, majd 1906-tól igazgatója volt, a századvég agrárius politika meghatározó ideológusa, majd a Nagyatádi Szabó István által benyújtott földreform kidolgozója.

[3] – Rubinek Gyula, Parasztszocializmus, 1895.

[4] – Szabó Ferenc, A viharsarki mezővárosok műveltségének polgári tartalmáról. in. Agrármozgalmak Délkelet-Európában. – Budapest: Europa Institut, – p. 45-53. 1997.