Antonio Negri

Mi köze a forradalomnak a futballhoz? Bár a baloldal sokszor gyanakodva tekint a sportipar gigantikus gépezetére, Antonio Negri szavai arra emlékeztetnek, hogy a lelátók és a pályák világa mindig is a politikai küzdelmek színtere volt. Habár azt, ahogyan a sportot megszervezzük, és ahogyan a saját testünkhöz és egymáshoz viszonyulunk különböző sportokon és mozgásformákon keresztül, mindig az éppen uralkodó társadalmi környezet és kontextus határozza meg, az idézet arra is felhívja a figyelmünket, hogy a játéktér sosem semleges. A baloldali kritikának a sport társadalmi mezőjét sem szabad kiengednie a kezei közül.

Ez a tétje annak a vitának is, amely a 2026-os parlamenti választások előtt alakult ki a magyar sport helyzetéről, annak elmúlt 16 évéről, lehetséges jövőjéről, azaz a hazai sportpolitikáról.

Ennek (spektakuláris) kicsúcsosodása a Hír Tv-n megrendezett Lelátó nevű műsor egyik adása volt, ahol az uralkodó osztály két domináns hangja, az akkor még kormányzó jobboldal – Szölőssi György személyében – és a főáramú-centrista-liberális narratívája – Kele János személyében – ütköztették a véleményüket.^[1] Ez a vita rögtön világossá tette számunkra, hogy

a sport világa sem mentes a tágabb társadalmi-strukturális valóságtól, hanem sokkal inkább egy újabb társadalmi mező,

ahol az uralkodó osztály két oldala (vagy Éber Márk szerint jobb és bal keze) harcol egymással annak érdekében, hogy érvényesítsék a számukra kedvező kapitalista struktúrák, s így a különféle elnyomásrezsimek fenntartását.

Eddig a történetben nincsen semmi meglepő: az uralkodó osztály tőkebarát gondolatait (ideológiáit) terjeszti a nyilvánosságban, hogy dominálja annak különböző intézményeit. Azonban míg a legtöbb felmerülő témában (pl. oktatás, egészségügy, kultúra stb.) ismerünk valamilyen valóban baloldali (azaz tágan értelmezve: antikapitalista) véleményt vagy víziót (vagy akár gyakorlatot), addig a sport ügyében ez kevéssé mondható el. Ennek alapvetően három oka lehet: (1) a fent említett uralkodó narratívába illeszkedő vélemények uralják – az általunk elképzelhető – sporttal kapcsolatos szemléletünket és gyakorlatunkat, (2) felismerjük, hogy az elit/professzionális sport problémás, ezért a tömeg- vagy szabadidősport (népsport) fontosságának hangsúlyozására fókuszálunk, vagy (3) lesöpörjük a kérdést az asztalról az – egyébként sok szempontból igaz – „ópium/cirkusz” diskurzusával.

Azonban, mint minden diskurzus, ezek is kizáró jelleggel működnek, nem sok teret hagyva a mélyebben működő kapitalista mechanizmusok feltárására és e vélemények megjelenítésére (ez természetesen nem csak a közéletre igaz, a sportról szóló társadalomtudományos diskurzust is ez a felfogás dominálja). A helyzet így a következő:

a sportról való kapitalizmusbarát közéleti és intellektuális gondolkodás szinte totálisan lefedi az elképzelhetőt és a megvalósíthatót

(tehát magában foglalja a tézist és az antitézist, lásd a bevezetést és az elsőnek listázott okot), míg a valóban kritikus vélemények (másodiknak és harmadiknak listázott okok) marginálisak maradnak, és csak kis résekben tudnak, itt-ott, részleges, kevés mélységet mutató gondolatokként megjelenni.

Véleményhegemónia

Kezdjük tehát az elsővel. E két vélemény (hívjuk jobboldalinak és liberálisnak) a sport világában is ugyanazt a lufit fújja (egyébként a tőkéét, de erről bővebben picit később). Mindkét álláspont megkérdőjelezhetetlen célja, hogy a magyar sport újra olyan nagyra nőjön, mint amilyen egykor volt. Ezek a referenciapontok persze sokfélék lehetnek: kinek az Aranycsapat, kinek Pap Laci, kinek a férfi vízilabda-válogatott olimpiai aranyai, de a cél mindig a nagyszabású sikerben volt/van meghatározva. Amin vitáznak ezek a megközelítések, azok pusztán a cél elérését szolgáló eszközök.

A jobboldali narratíva igyekszik megvédeni az elmúlt 16 év nagyszabású sporttámogatásai által elért sikereket (pl. stadionok, egyéb létesítmények, TAO), felhívni a figyelmet a sokszor valóban látványos (infrastrukturálisan és financiálisan legalábbis biztosan) eredményekre, és törekszik elfedni a gyakran felmerülő támogatási, fejlesztési, üzemeltetési, jólléti és eredményességi ellentmondásokat.

Ezzel szemben a liberális narratíva megpróbálja kidomborítani ezeket az ellentmondásokat, és felhívni a figyelmet az állami támogatások (értsd adófizetői pénzek) óriási mértékére, azok átláthatatlanságára, elszámoltathatatlanságára, igazságtalanságára (kitüntetett 6 látványsport a TAO-támogatásban, amely a további sportok gyakorlóinak lehetőségét hátrányba szorítja) vagy korrupciójára, a piaci mechanizmusok hiányára, a befektetett tőke vs. eredmények aránytalanságára, hogy árnyalja és kritizálja a jobboldali narratíva felmutatott sikereit.

A hozzáférhetőség, a mozgás fontossága, az egészség szerepe, azaz a mindenki számára – nemtől, osztálytól, életkortól, rassztól, képességektől stb. – elérhető sport kitüntetett célként való megnevezése, az elitsport/versenysport támogatásának megszüntetése, limitálása, megkérdőjelezése ezekben a diskurzusokban nem vagy ritkán merül fel.

Tegyük hozzá, hogy a Tisza Párt programjában a – fentebb felsorolt liberálisnak titulált érveken túl – megjelent az ország minden pontján elérhető, fenntartható és bárki számára hozzáférhető sportinfrastruktúra létrehozásának igénye mint eszköz a drasztikusan rossz egészségnek örvendő magyar népesség állapotának javításához (tudniillik Magyarországon a születéskor várható élettartam kb. 5 évvel kevesebb, mint az EU-átlag), mindamellett, hogy mélyebb, valóban strukturális változások jeleit eddig nem láttuk. A tisztesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt 16 év kormányzata sem hanyagolta el teljesen a szabadidős sporttevékenységek űzésének népszerűsítését (ennek egyik példája lehet a  „Nemzeti Szabadidős Egészség Sportpark Program”, amely szabadtéri sportparkok létesítését támogatta), pusztán lényegesen nagyobb anyagi és diszkurzív támogatásokkal illette az elitsport/élsport/professzionális sport világát azzal a nem titkolt céllal, hogy újra megkonstruálja a nagy sportnemzet képét önmagáról^[2] (ami ugye nem egyenlő a sportoló nemzettel).

A helyzet rövid felvázolása után joggal gondolhatnánk, hogy a megoldás a baloldali kritika felől nézve egyszerű: a tömeg- vagy szabadidősport^[3] (népsport) nagyszabású támogatása szükséges a népjóllét és a népegészség javítása érdekében.

A sportolás mítosza

Ezzel el is érkeztünk a másodiknak megjelölt okhoz. Mert hát mi is lehetne a probléma a szabadidősport támogatásával, és mi lehet a baj azzal, ha ezt helyezzük a sportpolitika fókuszába?

A témát a legalapvetőbb kérdéssel szükséges kezdenünk annak érdekében, hogy valóban megérthessük és felfedhessük az előfeltevéseinket. Mi az a sport? Pontosabban, mi is az a modern sport? Mert ez az a jelenség, amely a napjainkban létező sportágakat kitermelte és amelyet a spektákulum társadalmának egyik „legnagyszerűbb” és leghatásosabb résztvevőjévé duzzasztottak – bizonyos részeit jobban, más részeit kevésbé. Ezzel kapcsolatban a népszerű előfeltevés valahogy így szól: hogyha többen tömeg- vagy szabadidősportolnak, akkor egy egészségesebb társadalomban fogunk élni. Azonban évtizedek óta tudjuk^[4], hogy ez a népszerű gondolat (amely sok helyen a közpolitikát vezérli^[5]) nem feltétlenül igaz. A sportolás vezethet pozitív változásokhoz, de ez közel sincs mindig így. Ez pedig szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy mit értünk a sport fogalma alatt, mikor beszélünk róla.

A sporttal foglalkozó kritikai társadalomtudósok három fontos fogalmi kategóriát határoznak meg (zárójelben az angol megfelelőjük, a könnyebb megértés érdekében): a fizikai aktivitást (physical activity), a sportot (sport) és a teljesítménysportot (performance sport). A köznyelvben, de túl sokszor a szakpolitikában és a tudományos diskurzusokban is, ezen a ponton szokták a három, általam itt^[6] megkülönböztetett kategóriát összemosni, és állítani, hogy mindegyiknek pozitív hatása van az egyénre és a társadalomra egyaránt.

Az igazság azonban ennél árnyaltabb. Ha külön-külön megnézzük a fogalmakat, akkor a fizikai aktivitást (physical activity) a következőképpen határozzák meg: olyan tevékenység, „amely magában foglalja az emberek mozgását, cselekvését és teljesítményét kulturálisan sajátos terekben és kontextusokban, és amelyet az érdekek, érzelmek, gondolatok, utasítások és kapcsolatok egyedi összessége befolyásol.”^[7] Tehát ez egyfajta gyűjtőfogalom, amely különböző értelmű, élményű és célú mozgások összességét jelenti, amelyek hozzájárulhatnak – de nem minden esetben – az egészséghez vagy a jólléthez.

Ehhez képest a sportot a fizikai aktivitás egy specifikus formájának érdemes tekinteni, amely versenyeken, szabályokon és a képességek fejlesztésén alapul egy strukturált környezetben. Ez persze szintén vezethet – de nem minden esetben – jó egészséghez és jólléthez.^[8]

Azonban itt jön a képbe a harmadik fogalmunk: a teljesítménysport (performance sport), amely a kritikai sportszociológia nagyjaira (mint pl. Jean Marie-Brohm, Allen Guttman, Bero Rigauer) támaszkodva megállapítható, a sport egy még specifikusabban kialakult formája, amely a 19. század késői felének kapitalizmusában annak termékeként/kreálmányaként jött létre. ^[9]

Jellemzője, hogy erősen strukturált és szervezett, racionalizált edzéseken alapszik, különféle sportágakra specializált, eredménycentrikus, győzelmet glorifikáló, mérhető, rekordokat feljegyző munkaként funkcionál, amelyet nagy szervezetek és szövetségek kontrollálnak, mindamellett, hogy a neoliberális kapitalizmus kulturális logikái dominálják (pl. önfeláldozás, individualizmus, zéróösszegű verseny, profitorientáció, professzionalizáció, teljesítménykényszer).

A teljesítménysport azonban nem csak hogy nem feltétlenül egészséges, hanem bizonyos esetekben kifejezetten káros is (természetesen ez sportágtól függő, de a kontaktsportokra alapvetően jellemző). Ilyen káros hatások lehetnek többek között a sérülések, túlterhelések, kiégések, szexuális bántalmazások/visszaélések, mentális problémák vagy az étkezési zavarok, amelyeket nagyrészt a fentebb említett, a sportban is jelenlévő kulturális logikák normalizálnak és idéznek elő. ^[10]

Mindezek a fogalmi elhatárolások abban segítenek nekünk, hogy felismerjük,

a sport konkrét formája, szerveződési módja és logikája alapvetően határozza meg annak hatását.

Így amikor azt látjuk, hogy az uralkodó narratívák a sport (legyen az elit- vagy szabadidős jellegű) pozitív hatásait ecsetelik, akkor nagy általánosságban elfelejtik részletezni, hogy pontosan milyen mozgásformákra gondolnak.^[11] Ez létfontosságú kérdés, mert a nyugati kortárs kapitalista társadalmak már régen naturalizálták a teljesítménysportot a sport fogalma alatt, és így ezzel implicit módon az elképzelhetőt és megvalósíthatót is meghatározták.

Így tehát, amikor akár a baloldal, akár a jobboldal gondolkodik a sportnemzet kérdésköréről, nem elég csak felhívni a figyelmet arra, hogy érdemes lenne sportoló nemzetté válni (sportnemzet helyett), hanem szükségessé válik végiggondolni azt is, hogy céljainkhoz milyen mozgásformákat tartunk megfelelőnek, mert bizony ezek sem elválaszthatóak a kapitalizmus történeti-társadalmi alakulásaitól, és közel sem egyértelműen járulnak hozzá a társadalom jóllétéhez.

A sportolás egyértelmű pozitív megítélése mítosz, amelyet a baloldalnak le kell rombolnia, ahelyett, hogy tovább erősítené.

Sport a társadalomban

Ez át is vezet minket a harmadik népszerű okhoz/véleményhez, amely a sportot csak a tömegek kontrollálására, figyelmének elterelésére látja alkalmasnak, és a nép egy újfajta ópiumának tartja. Ezzel az érvvel persze a globális sportipar folyton növekvő piacán, a történelemből ismert autoriter rezsimek sportpolitikai gyakorlatait végiggondolva (pl. olimpia- és világbajnokság-rendezések), a sport áruvá válásának fénykorában nehéz lenne vitatkozni (ezen írásban a felsorolt fontos jelenségek mélyebb elemzése nem cél, de természetesen mindegyik témáról külön-külön tanulmányokat lehetne írni). Jelen gondolatmenet kizárólag arra hívja fel a figyelmet, hogy

a sport – és különösképpen a nagy tömegeket megmozgató sportágak, mint például Magyarországon a labdarúgás – ennél az egyszerűsítésnél lényegesen komplexebb társadalmi jelenség, amely teret adhat ellenállásnak, lázadásnak az uralkodó rendszerrel szemben, nem is beszélve a jelentőségéről a különböző munkásosztálybeli közösségekben

(persze ez sajnos egyre inkább nem igaz, ha egyáltalán még a posztmodern ipari-fogyasztói kapitalizmus ezt teljesen le nem döntötte).

Például a futball politikai eszközzé válásában kevés szerepe van magának a játéknak. A hatalommal rendelkezők mindent a saját érdekeik szerint instrumentalizálnak, legyen szó sportról, művészetről vagy oktatásról. Tehát úgy is felfoghatjuk, hogy nem a futball az oka az ópiumnak; ha nem lenne futball, akkor az „ópium” mást talált volna, ami erre alkalmas. Ebből fakadóan nem maga a sport ellen szükséges fellépni, hanem a kapitalista hatalmi struktúrák ellen, amelyeknek tömegkontrollra és figyelemelterelő praxisokra van szükségük.^[12] Mert a (modern) sport mindig politika (ezt az ópiumérvelés jól látja), azonban az uralkodó érvelés, miszerint a sport semleges (vagy legalábbis azzá kéne tenni, ahogy a liberális diskurzus szeretné), egy hazugság, amelyet arra használnak, hogy a kizsákmányolást elfedjék és a sportot mint látványosságot eladhatóvá tegyék.

Így tehát a baloldali sportról való gondolkodás nem merül ki az ópiumérvelés és ítélkezés gyakorlatában. Feladata inkább az, hogy feltárja azokat az uralkodó hatalmi viszonyokat, amelyeket az iparág igyekszik elrejteni, és lerombolja azt az illúziót, hogy a játék valaha is csak játék.

A sport mély társadalomba ágyazottsága miatt sok helyen igenis összefonódik a baloldal számára fontos kérdésekkel, és szerepe lehet a radikális társadalmi változások elősegítésében,

akár mint az uralkodó rendszerrel szembeni ellenállás, vagy mint az alternatív, autonóm, egalitáriánus közösségi terek gyakorlataként.

Ha csak a labdarúgás példájánál maradunk, akkor máris rendkívül különböző példákat tudunk felhozni, legyen szó antifasiszta, antikapitalista szurkolói közösségekről (pl. Celtic FC: Green Brigade), baloldali és kommunista identitással rendelkező professzionális egyesületekről (pl. FC St. Pauli), identitásukat nyíltan vállaló egyéni szereplőkről (pl. Cristiano Lucarelli) vagy alulról szerveződő, autonóm és anarchista futballklubokról (pl. Easton Cowboys and Cowgirls) és eseményekről (pl. Mondiali Antirazzisti).

E felsorolásból sajnos hiányzik a magyar példa, amelynek oka nem a pongyolaság, hanem a tényleges hiány. Például az egykor világosan baloldali-szociáldemokrata kötődésű Vasas mára már nem sokat őrzött meg ebből az identitásából, és antikapitalista sportolóktól sem hangos a magyar sport. Alulról szerveződő, autonóm, demokratikusan működő anarchista/kommunista/szocialista klubokról sem nagyon hallani a hazai mezőben, azonban ilyen alapokon működő mozgás- és sportközösségek szervezése egyszerűbb vállalásnak tűnik, mint a jobboldali szubkultúrák által uralt lelátók kivörösítése.

A bristoli Easton Cowboys and Cowgirls sport- és közösségi klubja sok inspirációt és példát adhat azoknak, akik radikálisan, alternatív módon szeretnének hasonló tevékenységbe fogni. A példájukból kiderül, hogy egy, tevékenységében alapvetően nem politikai szervezet hogyan tud mégis politikus módon működni. A különböző közösségiségen alapuló sportok (esetükben: foci, krikett, rögbi) könnyen megteremtik a kapcsolódások alapvető feltételeit és teret adnak az alternatív szervezési formáknak. Például különböző demokratikus gyakorlatoknak, az autonómia gyakorlásának és megtapasztalásának a klasszikusan hierarchikus, függőségi viszonyban lévő (sport)szervezetekkel szemben. A példájukból kiderül, hogy a sport képes természetesebb viszonyt kialakítani a helyi közösségekkel, ami akár organikusabb részvételt is eredményezhet a különböző helyi ügyekben. Emellett megmutatják azt is, hogy a sporton keresztül könnyen lehet internacionalista vizekre evezni, és más hasonló szervezetekkel közösen szerveződni (pl. alternatív világbajnokságot alkotva) vagy szolidaritást vállalni egy-egy mérkőzés erejéig a palesztinokkal vagy Mexikóban a zapatistákkal.^[13]

Talán e példák mentén is érdemes lehet újraolvasnunk Negri egyszerűnek tűnő mondatát: „I enjoy making revolution! I enjoy going to football!” A kettő ugyanis nem feltétlenül áll olyan távol egymástól, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A kérdés tehát nem az, hogy forradalom vagy futball, hanem az, hogy milyen futballt, milyen sportot és végső soron milyen társadalmat akarunk.