A „fejlődő”, avagy szegényebb országok többet költenek nemzetközi hitelek törlesztésére mint a közoktatásra. Az UNESCO, az ENSZ kulturális és oktatási ügynökségének kimutatása szerint 2025-ben 113 országra volt ez igaz, Afrika Szaharától délre eső részein a közoktatásra fordított összegek átlagosan 3,6-szorosa folyik ki a hitelezőkhöz.

Ráadásul a helyzet várhatóan csak romlani fog. A globális tőkés rendszer perifériaországai már így is az oktatásra fordítandó nemzetközi támogatások 21 százalékát veszítették el a 2023-as évhez képest, ez az érték 2027-re akár 30 százalékra is nőhet. Azt is érdemes megjegyezni, hogy eleve súlyos helyzetet feltételez, ha nemzetközi segélyekből kell finanszírozni közszolgáltatásokat – ugyanis a módszer kiszolgáltatottá teszi az országokat, és mint láthatjuk, a folyósításukat megvonhatják a donorok, amennyiben nem látják rentábilisnak a gyakorlat folytatását, vagy maguk vezetnek be megszorításokat, költségcsökkentéseket. Jól példázza ezt az USAID-források megvonása, amelyekből a támogatott országokban például az AIDS elleni küzdelmet finanszírozták, Trump második ciklusának elején azonban radikálisan megvágták a programokat, az USA példáját aztán számos magország követte.

A fő ok, hogy országok törlesztési kötelezettségei 35 éves csúcson vannak.

18 vizsgált ország költötte hitelvisszafizetésre az oktatásra fordított források ötszörösét, Sri Lanka közülük a tizenhatszorosát. 56 ország pedig költségvetése ötödét költi törlesztésre.

Min Jeong Kim, az UNESCO oktatási divíziójának igazgatója szerint a jelenlegi hitelrezsim megszorítások, a közszolgáltatások alulfinanszírozása és a fejlesztések elmaradása árán tartható fent. Ebből kifolyólag a gazdasági növekedési potenciáljuk is alacsonyabb, amivel ezen országok benneragadnak egy ördögi körben. Tehát a hitelezés és a követelések behajtásának jelenlegi formája rontja a hitelkezelési képességeiket.

Tim Jones, az Egyesült Királyságbeli Debt Justice civil szervezet közpolitikai igazgatója kifejtette, „az országok hiteltörlesztési kötelezettségei megsokszorozódtak a covid-járványhoz kötődő sokkok, mint az energiaárak és a kamatok emelkedése valamint a klímakatasztrófák következtében. Ennek eredményeként legsúlyosabban érintett országokban visszavágták az egészségügyre, oktatásra és más alapvető szolgáltatásokra szánt forrásokat.”

Egyes esetekben ezen intézkedések az iskolák működtetését, a tanárok béreinek kifizetését veszélyeztetik vagy lehetetlenítik el. Az oktatás színvonalának csökkentése pedig a korábbinál is jobban visszaveti az országok gazdasági fejlődésének – és ezzel összefüggésben a hitelcsapdából való kilábalásának lehetőségét.

Mindez pedig még ha sokszor magas is a korrupció, alapvetően nem a fejlődő országok rossz döntéseinek köszönhetők.

Ezen államok ugyanis súlyosan kiszolgáltatottak a centrumországoknak és a nemzetközi nagytőkének, hitelintézeteknek és befektetési ügynökségeknek. A helyzet okozója nem más, mint a nemzetközi gazdasági rendszer alapvető, üzemszerű működése, mely a gyarmati rendszer összeomlását követően már kevésbé direkt, pénzügyi eszközökkel biztosítja, hogy az erőforrások a Globális Dél felől a leggazdagabb országok és tőkésosztályuk felé áramoljanak.

A rendszer ugyanis arra épül, hogy a perifériaországok alacsony hozzáadott értékű gazdasági tevékenységeket végeznek, és nagyban építenek a nyersanyagexportra – már amennyiben rendelkeznek exportképes nyersanyagokkal. A rendszer fontos eleme, hogy a kitermelést sok esetben nemzetközi nagyvállalatok végzik, amelyekből jellemzően az adott országok nagyon kevés bevételt látnak, az általános szegénység pedig olcsó munkaerőt biztosít, miközben a környezetvédelmi szempontok elhanyagolása is csökkenti a költségeiket – vagyis voltaképp közvetve vagy közvetlenül az államokra hárítja őket.

Az ingatag gazdasági és politikai lábakon álló, nagyvállalati érdekek szerint kizsákmányolt perifériaországok kénytelenek hiteleket felvenni – amelyek fejében a hiteleket nyújtó nemzetközi szervezetek, mint az IMF vagy a privát aktorok a centrum érdekeit szolgáló fejlesztéseket, valamint a fizetőképesség romlása esetén az állami közszolgáltatások minőségét rontó megszorításokat várnak el, ezek gyakran további piacokat nyitnak a tőke számára, de aláássák a helyi gazdaságot.

Jellemzők a tőkebefektetések formájában nyújtott hitelek is. Ezek általában olyan infrastruktúrát takarnak, amelyek elsősorban szintén a tőkeérdekeket szolgálják ki – például vasútépítés – a társadalom nagy része azonban nem profitál belőlük. Az adott országoknak azonban hosszútávon vissza kell fizetniük a fejlesztési költségeket.

Noha kevésbé hathat látványosnak, de hasonló módon profitálnak a gazdag országok és a tőke a félperiféria alávetett helyzetéből, kézenfekvő példa erre, hogy amikor a kormány IMF-hitelért folyamodott, a nemzetközi intézmény társadalmi károkkal járó megszorításokat várt el cserébe.

Hasonló gyakorlatot figyelhettünk meg a 2008-as válság után Görögországban és Spanyolországban is – ami a társadalom jóléte szempontjából katasztrofális következményekkel járt.

A rendszer fenntartásához együttműködő helyi elitek is kellenek, az ő pozícióban tartása érdekében a magországok ha kell, nyílt erőszakhoz is folyamodnak. Az elmúlt évtizedekből ennek talán legékesebb példája Salvador Allende megbuktatása. Chile szabadon megválasztott szocialista elnöke ellen az Egyesült Államok közreműködésével hajtottak végre puccsot, amelyet a társadalom valamennyi rétegét sújtó véres tisztogatások, valamint Pinochet évtizedeken keresztül fennálló diktatúrája követett, aminek keretében szolgai módon elégítette ki a nagyvállalati érdekeket. Legutóbb Venezuelában hajtottak végre puccsot, hogy könnyebben irányítható vezetést ültessenek Nicolas Maduro exelnök helyére, Donald Trump elnök nem titkolt célja az ország erőforrásai feletti kontroll megszerzése volt. A hatalom gyakorlása azonban jellemzően kevésbé nyílt eszközökkel működik.

A nyugati tőkés országok által végzett gyarmatosítás évszázadai alatt kialakult függőségi, hatalmi viszonyok többnyire fennmaradtak a gyarmati viszonyok hivatalos megszüntetése után is; az egykori gyarmattartó országok többsége jelenleg is erős gazdasági, politikai és kulturális befolyással rendelkezik a korábban megszállt területek felett.