Ezen a hétvégén, május 22–24. között harmadszor kerül sor a Hangot a 8-nak! ki mit tudra, a Gólya és a Kesztyűgyár szervezésében. Bár az egyszerűség kedvéért tehetségkutatóként hirdették meg, a szervezők kritikusak ezzel a műfajjal. Nem akarnak celebeket építeni, és nem a nyilvános megalázás szervezi a zsűrizést: helyette VIII. kerületi fiatal zenészek kapnak színpadot, szakmai visszajelzést és közösséget. A háromnapos esemény szervezői, zsűrizői, és egy korábbi fellépője meséltek arról a Mércének, mit jelent számukra a kortárs zeneiparban előadni – és ehhez képest mire ad lehetőséget a Hangot a 8-nak!

„A Gólya missziójának egyik alappillére, hogy mindenkori szomszédjaira szövetségesként tekint.” – mondja el Lezák Liza, aki rendezvényszervezőként dolgozik egy nyolcadik kerületi dolgozói tulajdonban lévő szövetkezeti presszóban, a Gólyában, végzettsége szerint pedig zenész és zenepedagógus.

„Bárhol is vagyunk, nem megváltoztatni akarjuk a környéket, hanem a részévé válni.”

Liza szerint egy nagyobb kulturális tér jelenléte óhatatlanul hatással van a környékre, és könnyen válhat a dzsentrifikáció eszközévé – arról meg tudjuk, hogy mit jelent: az ingatlanok árának felsrófolását, a helyi közösségek kiszorulását. A Gólya célja, amint azt kiemeli Liza, nem az, hogy „szép helyet hozzanak létre maguknak”, hanem hogy azok az emberek is otthonosan mozoghassanak ebben a térben, akik amúgy is a környéken élnek.

Ezért fontos számára az is, hogy a Hangot a 8-nak! valóban nyolckeri esemény legyen; és annak örül a legjobban, ha valaki azért jön be először a Gólyába, mert itt lép föl ismerőse.

Elmondása szerint a legtöbb jelentkező egyébként a Kesztyűgyár közösségi házon keresztül értesül az eseményről, bár a szervezők plakátokon és közösségi médiában is hirdetik a programot. A Kesztyűgyár környékén sok fiatal tölti szabadidejét: a kézműves programok, a drámapedagógiai műhelyek, de a hiphop vagy a boksz is sok gyereket vonz be – van helyük, ahol lóghatnak suli után. Az innen kinövő közösségek és informális alkotói körök számára pedig a Hangot a 8-nak! vagy a Kesztyűgyár rapszemléje azon kevés alkalmak, amikor először állhatnak színpadra saját szöveggel, saját zenével, nagyobb közönség előtt.

A Gólya presszónak is otthont adó Kazán közösségi házban általában nagy a zsizsegés: az épületben korábban nyaranta napközis táborokat tartottak, az irodarészen működő egykori Lahmacun-stúdióban gyakran zenéltek a táborozó gyerekek (a közösségi rádió azóta új helyet nyitott, a Pókot). De az épületben irodázik a kispesti Deviszont közösségi tér csapata is, és az iskolaalapításra készülő Pirosfecske Pedagógiai Kollektíva is.

A Gólya Szomszédságból Közösséget projektje is rendszeresen dolgozik környékbeli fiatalokkal. Váncza Misi például gyerekfoglalkozásokat vezet, miközben főállásban hangtechnikusként dolgozik a presszóban. Tizennyolc éves kora óta rappel, idén pedig először zsűrizik a Hangot a 8-nak! rendezvényen.

„Minden foglalkozáson vannak jó pillanatok. A srácok, akikkel most már legalább egy éve rappelünk együtt, megkérdőjelezhetetlenül fejlődtek. Legalább ezt a lehetőséget felmutattuk nekik, vagy teret tudtunk teremteni hozzá. Gyerekkoromban nagyon sokat jelentett volna egy ilyen hely.”

Amikor arról kérdezem, hogyan fordult a zenélés mellett egyre inkább közösségszervezői, szövetkezeti és pedagógiai munka felé, arról beszél, hogy sokan inspirálták a szövetkezetben, illetve a Pirosfecske környékén.

„Elegem lett abból az érzésből, hogy a zenész- vagy művészlét arról szól, hogy nagyobb vagy másoknál, vagy hogy bármit is jobban csinálsz. A művészetben való hitem is egy kicsit megbicsaklott. Úgy képzeltem el, hogy a művészet arra van, hogy ha valaki meghallja majd a zenédet, akkor ő attól jobban érzi magát. Hogy így adhatsz valamit az embereknek. De aztán az az érzésem lett, hogy ez sokkal könnyebben elérhető, ha tényleg odamész és segítesz valakinek.”

A fiataloknak tartott foglalkozásokban ma már leginkább ezt keresi: „Támogatni őket, ha bármit akarnak csinálni az életben. Művészi dolgokra vagy sportra ösztönözni őket. Ez igazából a szerepem.”

A Hangot a 8-nak! immár harmadik éve próbál alternatívát kínálni azokkal a kulturális mintákkal szemben, amelyekben a zene vagy gyors kitörési lehetőségként, vagy elérhetetlen szakmaként jelenik meg. A szervezők ezért következetesen kerülik a „tehetségkutató” szót is.

„Ideológiailag teljesen szemben állunk az ilyen értelemben vett tehetségkutató műfajával”

– mondja el Liza. Szerinte az olyan műsorok, mint az X-Faktor vagy a Megasztár, mesés jövőt ígérnek: hogy valaki szerény háttérből érkezve hirtelen befuthat – ehhez képest a résztvevők többsége végül magára marad a rendszerben.

„Mi nem akarjuk azt ígérni a fiataloknak, hogy innen egyenes út vezet a sikerhez” – fogalmaz. „Azt szeretnénk adni, hogy kezdő zenészek fölléphessenek egy háromszáz fős koncertteremben, kapjanak visszajelzést, és érezzék, hogy van helyük zenélni.”

A Hangot a 8-nak! részben a Made in Pécs fesztivál mintájára jött létre, ahol kezdő és ismert zenészek ugyanazokon a színpadokon léphetnek fel. Józsefvárosban azonban a helyi kötődés vált a szervezés egyik legfontosabb szempontjává: a fellépőknek valamilyen kapcsolatban kell állniuk a VIII. kerülettel, és előnyt élveznek azok, akik még nem kaptak lehetőséget nagyobb helyeken. Itt nem profi produkciókat keresnek. „Ha valaki felfutó zenészként/zenekarként érkezik, sokszor nincs már mit mondanunk nekik. Ez inkább azoknak szól, akiknek még kevés terük volt megmutatni magukat.”

A zsűri működése is eltér a televíziós showműsorok formátumától. Nincsenek nyilvános megalázások vagy fikázásra kihegyezett kritikák: a fellépések után a zenészek külön beszélgetéseken kapnak visszajelzést zenészektől és alkotóktól. Liza szerint ezekből gyakran hosszabb szakmai beszélgetések alakulnak ki.

A „befutás” gondolata azért újra és újra előkerül. Liza azt gondolja, sok fiatal zenész azért jelentkezik televíziós tehetségkutatókba, mert „nem lenne lehetősége olyan dologgal pénzt keresni, amit szeret. És akkor az egy remény, hogy jól tud zenélni, jól tud rappelni – és így majd zenélésből fognak megélni. Pedig a zenélés legtöbbször inkább egy nagyon drága hobbi.”

Hasonlóan gondolkodik Misi is: szerinte a Hangot a 8-nak! azért más, mint a legtöbb tehetségkutató (s ezért is nevezik szívesebben ki mit tud-nak), mert „inkább baráti segítség a zenekaroknak”, és emiatt kevésbé jár együtt azzal a nyomással, hogy valakinek azonnal karriert kell építenie magából.

Ezt a megközelítést emeli ki Farkas Franciska színésznő és közösségszervező is, aki idén másodszor vállalt zsűrizést az eseményen. A felkérésnek már első alkalommal is örült: egyrészt szakmailag tud kapcsolódni a programhoz, másrészt a tehetséggondozás hosszú ideig a mindennapi munkájának is része volt. Korábbi közösségi projektjeiben – például a Tudás Hatalomban – fiatalokkal dolgozott, azokat a formákat keresve, amelyek lehetőséget adnak olyanoknak is, akik maguktól nehezebben jutnának platformhoz, nyilvánossághoz.

Franciska szerint is fontos, hogy a Hangot a 8-nak! nem a gyors siker ígéretére épül.

„Nem celebgyár akar lenni. Nagyon fiatal emberekről van szó – gimnazistákról, egyetemistákról, sokszor szinte gyerekekről –, és azt már sokszor láttuk, hogy aki túl korán kerül reflektorfénybe, összeroppanhat a nyomás alatt. A sztársággal járó fizikai és pszichés elvárások egy felnőtt embernek sem egyszerűek, és rámehet az ember tehetsége, ha ezeket nem tanulja meg kezelni.”

Szerinte ezért fontosabb, hogy a résztvevők kipróbálhassák magukat, és érdemi visszajelzéseket is kapjanak.

„Nem arról szól, hogy holnaptól minden újságban benne leszel, és mindenhol téged fognak hallgatni, hanem arról, hogy megmutasd, kipróbáld, hogy jól érezd magad, és azok is jól érezzék magukat, akik hallgatnak. Ez az előadóművészet lényege. Nem a pénz, nem a hírnév, hanem az, hogy leülsz, játszol, ezt valaki hallgatja, és aki hallgatja, az boldog lesz tőle. Mert aki igazán zenélni akar, őt a munka maga is hajtja: hogy belülről jön, hogy muszáj csinálnia, és attól érzi jól magát, ha hajnal kettőkor még mindig szöveget tanul, vagy a gitárját pengeti.”

Liza személyes tapasztalatból jutott nagyon hasonló következtetésre. Korábban maga is abból akart megélni, hogy zenét tanít, ma már inkább azt látja, hogy a magyar zeneipar szerkezete csak nagyon kevés ember számára teszi ezt lehetővé. „Onnantól, hogy ez lesz a fő kereseti tevékenységed, annyi elvárás rakódik rád, hogy nagyon nehéz autentikusnak maradni” – mondja. Közben a zenéléshez való viszonya nem tűnt el, csak átalakult – kórust vezet, együttesben játszik – a Das Latorban, koncerteket szervez. A zenében továbbra is hisz – csak már nem feltétlenül mint karrierben, inkább, mint közösségi tapasztalatban. „Nagyon szeretem, hogy emberekkel lehet kapcsolódni a zenélésen keresztül. Az együtt éneklésben például van valami egészen különös, hogy emberek egyszerre vesznek levegőt. Ez nagyon szép.”

Megkérdeztem egy tavalyi és idén visszatérő fellépőt, Kollár Jánost is, aki Cold J néven ad elő, most 29 éves, és egy kerületi pékségben dolgozik, de dolgozott már vendéglátásban, műszakvezetőként – szabadidejében pedig rappel. Dalokat már iskolában is írt – „akkor még az osztálytársakról” –, és négy éve foglalkozik komolyabban zenéléssel. Tavaly a nagymamája beszélte rá, hogy jelentkezzen a Hangot a 8-nak!-ra. „Jó volt, kicsit félelmetes, nem álltam még ennyi ember előtt. De a lámpalázat előbb-utóbb legyőzi az ember, csak többször kell próbálkozni.”

A zsűri tavaly a rímtechnikáját kritizálta, de János nem akar teljesen más irányba elindulni, továbbra is ragaszkodik a számára otthonosabb, lassabb ütemű szövegekhez.

„Persze kitett helyzet, amikor valaki szemtől szembe mondja el – még ha építő jelleggel is –, hogy mi nem működik. De szívesen csinálom tovább, bízok magamban.”  A fejlődésen azért tudatosan dolgozik: gondolkodik énektanárban, de legalább ilyen fontosnak tartja, amikor akár a saját, akár mások dalait elemzi emberekkel közösen. A környezetéből is sok biztatást kap.

„A barátaim mondják, hogy azt akarják, hogy majd egyszer befussak, ki tudja, lehet belőle akár Budapest Parkos nagykoncert is. Még ha nehéz is elhinni, sose lehet tudni, mit hoz a jövő” – mondja és nevet. Arra a kérdésre, hogy mit adott neki az itteni fellépés, a szakmai visszajelzések mellett a közönséget is említi: „Jólesett a befogadás. Hogy élvezték a dalaimat, átérezték, amit adok. Az is tetszett, amikor elgondolkodtak a szövegen vagy a hangulatán.” Amikor arról kérdezem, hogy mit hallgat mostanában, kapásból T. Dannyt említi, de azt mondja, spanyol, orosz zenéket is hallgat – például ezt az orosz DJ-t és rappert.

Ebben a kétirányú nyomásban próbálnak navigálni a szervezők: miközben nem akarják elhallgatni a zeneipar kemény realitásait, a zenélés örömét sem szeretnék kiölni a résztvevőkből. Ezért nem is rangsorolják őket, inkább olyan visszajelzéseket igyekeznek adni, aminek hasznát vehetik, ha a következőkben zenével foglalkoznak.

Franciska az előadóművészeti szempontokat is hangsúlyozza: „Egy zenei előadás is előadás.” A színházból ismert kérdésekre is figyel: a szöveg és az előadás kapcsolatára, az előadó jelenlétére és arra, mennyire önazonos az egész produkció.

Franciska szerint azért is fontosak az ilyen események, mert a fiatal előadóknak nem a zeneipar működésének logikáját kínálják fel. Saját tapasztalataiból is azt tanulta meg, hogy hosszú távon nem érdemes egyetlen szerepre, munkára vagy szakmai identitásra építeni.

„Mindig több dolgot csináltam egyszerre. Amikor csak színészetből éltem, akkor mellette drámapedagógusként is dolgoztam. Ez segít abban, hogy az ember többféleképpen tudja meghatározni magát. És nem enged elszállni, ha többféle élethelyzetben is megállod a helyed. Volt, hogy már Hollywoodban voltam filmfesztiválon, ahol nyertem, mint legjobb színésznő (a Viktória – a zürichi expressz c. filmbeli szerepéért, a Hungarian Film Festival of Los Angelesen, Hollywoodban – szerk.), és közben eladó voltam egy sportboltban. Mert éppen akkor úgy jött ki a lépés, hogy bemutatták az első filmem, de még más szerepet nem kaptam. S így muszáj volt dolgoznom megint, hiszen nem volt másik színész munka. És Hollywoodból visszamentem a sportboltba, és adtam el tovább a sportcipőket. De ez a kettősség megerősített abban, hogy értékeljem a dolgokat, és hogy tudjam, hol a helyem.”

Azon is dolgozik, hogy a hétvégén fellépőknek további fellépési lehetőségeket teremtsen. Tavaly többüket meghívta az általa szervezett önkormányzati rendezvényekre, és idén is szeretné, ha a fellépésért nem pusztán taps járna, hanem újabb alkalmak adódnának arra, hogy minél több kezdő zenész színpadra álljon.