Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben havonta összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni. Az eredeti interjút 2026 áprilisában küldtük ki, most a bővített változatot olvashatjátok.

Bogyó Virág kulturális munkás, leginkább a gyerekek, a játék, a város és a nevelés összefüggéseivel, közös halmazaival foglalkozik. Sosem szerette a játszótereket, már gyerekként sem értette, miért csak az arra kijelölt terekben lehet játszani a városban, és aztán anyaként is újra ezzel szembesült. Doktori képzése alatt azt kezdte kutatni, milyen olyan terek vannak, amik nem választják le se a gyerekeket, se az anyákat a város szövetéről.

„Sokkal jobb olyan tereket csinálni, ahol különböző generációk találkozhatnak, ahol sokkal érdekesebb, inspirálóbb szociális interakciók tudnak létrejönni. A budapesti játszóterek többsége ezt nem segíti, és elég szűkös az a korosztály, aminek megfelelő szórakozást nyújtanak.”

Több európai városban – úgy mint Berlinben, Londonban – helyi közösségi összefogásból játszóutcákat nyitnak meg a gyerekeknek. A gyerekek a környező házakból kisereglenek, leviszik játékaikat: van, aki kiskocsizik, van, aki palacsintát süt, mások a közcsappal játszanak.

A játszóutcáknak Budapesten is van hagyománya: az első játszóutcákat az 50-es évben nyitották a városban. A gyerekek ugyan évszázadok óta használták az utcát játékra, de az egyre erősödő urbanizáció és motorizáció miatt egyre inkább kiszorultak ezekről a közterületekről. Így született a gondolat, hogy legalább egy-két utcát jelöljenek ki kerületenként, ahonnan az autósforgalmat kizárják, és a környező házakban lakó gyerekek biztonságosan játszhatnak. Bár egy évtizeddel később sorra megszüntették ezeket, a lakók emlékezetében még sokáig megmaradtak a játszóutcák, sőt az utóbbi években érzékelhető a téma újrafelfedezése.

2023-ban a Flaszter köztéri biennále keretében ideiglenes beavatkozásként Virág és Madácsi Flóra tájépítész is kezdeményezték egy VII. és VIII. kerületi utca játszóutcaként való megnyitását. A helyszínre fából készült többfunkciós elemeket helyeztek ki és a Barát utca közepén egy óriási homokhegyet állítottak fel.

„A homok nyitott végű játék vagy akár tanulási eszköz: rengeteg módon lehet használni, rengeteg mindent meg lehet vele csinálni. Célunk volt, hogy a lehető legkevésbé szóljunk bele a gyerekek játékába. Nem irányítottunk, hanem hozzásegítettük őket ahhoz, hogy a saját céljaikat meg tudják valósítani.”

A Játszóutca?! névre hallgató projektet Virág és Flóra vitaindító akciónak szánta, kértek visszajelzéseket a lakóktól és kerekasztal-beszélgetést szerveztek, hogy közösen lehessen gondolkodni arról, hol és hogyan játszhatnak ma a gyerekek a városban, van-e a játszóutcáknak létjogosultsága, és milyen egyéb jó gyakorlatokat lehetne követni.

„Sokan örültek a kezdeményezésnek, voltak lakók, akik még emlékeztek a játszóutcákra. De érkezett olyan vélemény is, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy az ő utcájukban bármit csináljunk? Én értem ezt a kritikát, de közben meg hogy jönnek a gyerekek bárhol, bármikor ahhoz, hogy bármit csináljanak? És igen, néha lehet bárki utcája a gyerekek terepe.”

Az esemény után sokan keresték őket, az ekkor indított Instagramjukon keresztül is írtak nekik, hogy terveznek-e még folytatást. Ebből a lelkesedésből jött létre a Szabad Játékért Egyesület. Az egyesülettel azóta is szerveznek játékakciókat, május 28-án például a Kesztyűgyár előtt lesz majd kartondobozból városépítés. Álmuk, hogy a közeljövőben kalandjátszóteret nyithatnak ideiglenes vagy állandó helyszínen – Rákosrendező merült fel például.

„A kalandjátszótér olyan tér, ahol ki lehet próbálni dolgokat, amik máshol tilosak. Hol máshol raksz tüzet a városban, hol van arra tered, hogy mondjuk szétverj egy autót? Ezeket a helyeket a gyerekek írják. Teljesen más esztétikai minőségük van. Nem szépek vagy cukik, hanem valódi gyerekterek.”

Virág – aki a berlini Kolle37 kalandjátszótéren volt gyakornok – egy történetet is megosztott velünk. Egy 16-17 éves fogyatékos fiú mindennap eljárt a kalandjátszótérre, ahol volt több visszatérő játéka. Például divatbemutatót tartott a szabadboltos ruhákból, áriázott a zongoránál, vagy úgy tett, mint aki balesetet szenvedett és hívni kell hozzá a mentőt. Egyik nap ez utóbbi játékát játszotta, amikor egy csapat kisiskolás, akik újak voltak a helyen, nagyon megijedtek a jelenettől. Azt hitték, baj van.

„Problémamegoldó üzemmódba váltottak, és szaladtak segítségért. Az ott dolgozók pedig elmagyarázták, hogy ez most csak játék, ami által kapcsolódni tudnak a fiúhoz. Hol van lehetősége a gyerekeknek hasonló helyzetekkel találkozni? Ez egy újabb erős visszaigazolás volt, hogy a kalandjátszótér mennyire jó pedagógiai koncepció. Meg kell tanulnunk bízni a gyerekekben. Ne infantilizáljuk, hanem vegyük komolyan őket.”

Virág az olvasóknak Lea Ypi Szabadon és Indignity című könyveit ajánlja. Mi pedig a Mersz-e játszani? Játék és demokrácia Kelet-Berlinben című kiállítást az OSA Archívumban, ami a kísérleti demokratikus és játékalapú nevelés területén úttörő szerepet játszó Spielwagen Berlin 1 nevű kollektíva történetét és örökségét mutatja be. Azt, hogy a csoport hogyan próbálta az unalmas városi gyerekterek alternatíváját nyújtani, hogyan lettek a szigorúan ellenőrzött keletnémet nyilvánosságban politikailag egyre aktívabbak és kritikusabbak, és milyen taktikákkal használták előnyükre a rendszer szürke zónáit.

„A gyerekek gyakran várost építettek, de itt nem állt meg a dolog, hanem azt a várost el is kezdték használni. Volt, hogy demokratikus folyamatok zajlottak benne: polgármestert választottak vagy tüntettek a korrupt polgármester ellen. És mindez még az erősen korlátozott keletnémet nyilvánosságban történt.”

A galériatér egyik oldalhajója a kiállítás idején a gyerekeké, ahol kedvükre építhetnek és játszhatnak.

A tárlat vasárnap zár, de május 23-án, szombaton 10-től a Szabad Játékért Egyesület még egy utolsó programot tart itt a gyerekeknek (4 éves kortól ajánlják)!