Április végétől vetítik a mozik Az ördög Pradát visel második részét. Az alkotók húsz évvel később térnek vissza a korábban kultikussá vált karakterekhez, és milyen jól tették: a film eddig az év ötödik legnagyobb mozisikere a globális bevételek alapján. Én csak annyit vártam, hogy visszatérjek a hangulatos montázsok, vicces beszólások világába, de ennél sokkal többet ad a folytatás, egy csomó kortárs szorongásunkat megtaláljuk benne.

Hozzánk is eljutott, hogy vannak olyan olvasóink, akik kifogásolják, hogy a legtöbb mércés filmkritika formátuma az, hogy sorra vesszük, hogy egy egyértelmű hollywoodi szuperprodukció miért nem marxista. Ezért annyit már most elmondhatok, hogy pontosan tudtam, hogy az Ördög Pradát visel 2. nem lesz marxista mintafilm, de ettől még érdemes és tanulságos lehet megnézni, miért működik a film úgy, ahogy. Mert idén még nem szórakoztam annyira jól propagandán, mint most.

Mármint tényleg nem. Egyre kevesebb filmet nézek sajnos, és számomra ez a film most kiemelkedő volt. És nem csupán azért, mert ki akarja szolgálni (üres gesztusokkal és összekacsintásokkal) a nőkből és meleg férfiakból álló feltételezett közönséget – ahogy ezt már megszokhattuk más folytatásoktól, mint mondjuk a Bridget Jones-filmekből. Frankel filmje nem viszi túlzásba a camp^[1] esztétikát, így egyáltalán nem lesz cringe, ami csak a bugyutasága miatt élvezetes.

Aline Brosh McKenna forgatókönyvében nincs üresjárat, tök jó újra látni az előzményfilm színészeit, akik teljesen korrektül játszanak, tele van bomba popslágerekkel a filmzene, és még a film megjelenése előtt agyonbeszélt, élettelen, mélységélességet nélkülöző digitális fényképezés miatt se bosszankodtam annyit, mint szoktam (bár az éjszakai jelenetek kifejezetten csúnyák voltak, Hollywoodnak világosítókra van szüksége). Azért is vitt magával a film, mert olyan dolgok mellett foglal állást, amivel (tudom, sokkoló) teljesen egyetértek: az írott újságírás, a kollaboráció, az alkotói autonómia és az intézmények fontossága, a mesterséges intelligencia által megszállt gondolataink felszabadítása, a munkakörülményeink szabad megválasztása, a prekár munkakörülmények megszüntetése. Szóval szerintem vesszenek a fanyalgók! Nem gondolom, hogy csak egy újabb lelketlen folytatás készült volna.

Gyorsan összefoglalom, miről szólt a 2006-os előzményfilm (amit majdnem nem is néztem meg újra, mert kb. fejből tudnám idézni, de azért mégis megnéztem, ha már a lelkiismeretes újságírás). Tehát a Vogue amerikai kiadására utaló képzeletbeli Runway magazinhoz kerül a divat iránt nem igazán érdeklődő, de újságíró karrierre vágyó mintatanuló és alsó-középosztálybeli Andy Sachs (Anne Hathaway), ahol a keménykezű főszerkesztő, Miranda Priestley (akit a filmben Meryl Streep alakít, és részben Anna Wintourról mintáztak) miatt mindenki vigyázzban áll. Andynek meg kell tanulnia alkalmazkodni a divatvilág zsenijéhez, és a végén még Miranda szíve is megolvad egy kicsit, látva a lány kitartását, mielőtt Andyből valódi újságíró lesz.

Egyértelműen jó tett a mostani filmnek, hogy nem a girlboss^[2], vagyis a nők munkahelyi érvényesülésének tematikáját melegítették újra,

és csak a legvégén lesz erről egy ún. tanulság. De erről még később. Talán azért se ez lett a vezérfonal, mert közben megváltozott a világ, és alig lehet beszélni arról, hogy mi a legfeministább viselkedés a munka világában, anélkül, hogy szétszednének az interneten.

Jól hőmérőzhető egyébként, hogy hol tart a girlbossok tündöklése és bukása épp az első filmről szóló vélemények mentén. A film megjelenése után, talán 2015 környékéről, olyan videóesszékre emlékszem, amelyekben Andy Sachs filmbéli pasija, Nate (Adrian Grenier), volt az első számú ellenség, amiért Andy szakmai előmenetelét akadályozta. Bunkó volt vele, mikor Andy már a sokadik randijukat mondta le, mert sosem volt otthon, és mert a telefonjához láncolta a munkája – Miranda bármelyik pillanatban ugraszthatta. A YouTube-elemzők szerint a csávó csak irigy volt, és egyszerűen nem értette, hogy a sikerért mindenkin át kell gázolni. Az utóbbi öt évben viszont változott a széljárás, meg a generációk is, és a pasi lett a jószándékú társ, aki jogosan volt felháborodva azon, hogy Miranda traumatizálja a beosztottjait. Ezek az újabb keletű értelmezések azt mondják, Nate csupán meg akarta tanítani Andyvel a határhúzás és a munka-magánélet egyensúly fontosságát, illetve azt, hogy a karrier nem minden. A fiú húzta alá azt a tételt, hogy Andy is olyanná válhat, mint megkeseredett főnöke vagy a többi felszínes divatmániás, ha nem vigyáz.

A mostani film ebbe a kérdésbe már bele se megy, máshova helyezi a fókuszt. Andy a saját jogán lett végül elismert újságíró, és 20 évvel később, oknyomozói riportjaival sorra nyeri a díjakat. Csak hát a változó médiapiaci környezet… Az összes többi kollégájával együtt kirúgják őt is egy elismert laptól, és azért kerül újra a Runwayhez, hogy minőségi újságírásával megmentse a magazint egy PR-katasztrófától: egy khm… Speedfash nevű fast fashion-márka cég kapcsán próbálták eltussolni, hogy rabszolgamunkát alkalmaz. Ez leginkább a Shein márka körüli botrányokra hasonlít, akik influencerekkel akarták sikertelenül bebizonyítani, mennyire etikusan működnek.

Andy keményen dolgozik, és így számos fontos témát (mondjuk azt nem tudjuk meg, milyeneket) hoz be az újságba, amivel egy csendes többség respektjét kiérdemli ugyan, de kattintásokat nem hoz. Ráadásul meghal a filmbeli Elias-Clarke lapcsalád (a valóságban ez a Vogue-ot és több tekintélyes magazint kiadó Condé Nast-nek felel meg) tulajdonosa, aki még a 20. századi szakértelmet, a tiszteletteljes eleganciát és a baráti kapcsolatokon alapuló cégvezetést képviselete. (Ilyen karakter volt Don Geiss a 30 Rock sorozatban is: annak a jó és innovációra kész kapitalizmusnak az utolsó harcosa, ami felemelte Amerikát – de valójában csak vagyon koncentrációját segítette).

A lapcsalád persze családi örökösödés útján cserél gazdát, és az új vezető a nepo baby^[3] fiúgyermek lesz. Jay Ravitz (B. J. Novak) apja ellentéte, technokrata szakértői gárdával és egy presztízsbefektetéseket vásárolgató milliárdossal, Benji Barnes-szel (Justin Theroux) együtt akarja elkaszálni mindazt, amit a Runway és a magazin által futtatott luxusmárkák képviselnek: a szépséget, az állandóságot, a művészeteket. Hogy a magazin ezeknek az értékeknek az őrzője, arra annak a milánói kolostornak a termében utalnak, ahol az Utolsó vacsora freskója található – a Runway kanonizált és érinthetetlen státuszát mintegy párhuzamba állítva Leonardo művével.

Itt érdemes tehát megállnunk, hogy megkérdezzük magunktól, mennyire kajáljuk be mindezt bármilyen reflexió nélkül, és valójában mi is szorul védelemre a mániákus, „majd mindent lecserélünk AI-val” típusú gonosz kapitalistáktól? Anna Wintour öröksége? A Vogue? Ez a divatmagazin lenne valóban a művészet, szépség és kifinomultság utolsó bástyája? Mintha csak az újságírás (s itt gondolhatunk legszűkebb értelemben a kulturális újságírásra is) eddig ne lett volna folyamatosan nyomás alatt, alárendelve tulajdonosi és hirdetői érdekeknek, és csak most fenyegetné a digitalizáció és a Szilícium-völgy? Meg kell védenünk, hogy többek között a szemérmetlenül termékelhelyezett több ezer dolláros Dior-táskákra továbbra is igényt teremtsenek az ilyen lapok? A Dior és a többi luxusmárka termékeit egyébként valószínűleg ugyanazokban a sweatshopokban készítik, mint a fast fashion-darabokat. És talán az sem alufóliasisakos feltételezés, hogy a film premierjét nem véletlen tartották pont az Anna Wintour által elnökölt Met-gála előtt, amelynek idén Jeff Bezos és új felesége, Lauren Sánchez volt a főszponzora^[4].

Ez annál is inkább mókás, mert a filmben Andy és Miranda végül úgy mentik meg a Runawayt egy egyértelműen Jeff Bezos paródiát játszó milliárdostól, Benjitől, aki épp megvenné a lapot, hogy ráveszik az exfeleségét, Sashát, hogy licitálja őt túl. A filmbéli Sashát (Lucy Liu) egyébként MacKenzie Scott-ról mintázták, Bezos  első, filantróp feleségéről – számomra ez a tündérmese  (sajnos nem tudom máshogy mondani) a legpropagandisztikusabb vonása a filmnek. Azzal, hogy Sasha Barnes megmenti a lapot, a film azt a  reményt kelti, hogy egyes intézmények megúszhatják a teljes bedarálást – feltéve, hogy egy kedves milliárdos közbelép. Ami persze ennél is fontosabb, hogy egyes munkatársak épp jókor legyenek jó helyen, és jól használják ki a kapitalizmus által nyújtott kiskapukat.

Az utóbbi időben az I Love LA sorozat (2025) és a Charli XCX ötletéből és főszereplésével készült The Moment (2026) is hasonló mechanizmusokat működtettek. Odaszúrnak, néhol ironikusan, a nézővel összekacsintva, a kapitalizmus nőket is fojtogató szabályrendszerének, megmutatják ugyan, mennyire igazságtalan és lélekfacsaró, de azt emelik ki, hogy át lehet törni, ki lehet cselezni a hülye cégvezetőket az innovatív ötleteikkel, vagy fel lehet egyet s mást áldozni annak érdekében, hogy végül ők legyenek a verseny túlélői. És Az Ördög Pradát visel 2. egyik útravalója is ez: végül Miranda összes munkahelyi hatalmaskodása, túlkapása és magánéleti megérte, hiszen hát látjuk, mennyi mindent letett az asztalra, és végső soron Andy az első filmhez képest mégis tekinthet rá példaképként. Pedig életműve megőrzése mellett egy nő, aki olyan hatalommal rendelkezik, mint Wintour, akár a patriarchális szabályokba is belenyújthatna, még ha nem is dönti meg holnapra a rendszert.

Meggyőződésem, hogy a kapitalizmusban és akár a Vogue-nál is lehet néha jó és értékes munkát végezni, és az is, hogy, ahogy a legtöbb zenész (akik például milliárdosokat hívnak lúzernek és az élővilág veszélyeztetésére hívják fel a figyelmet az Amazon-színpadon^[5]), úgy az újságírók, ahogy a filmesek is, alapvetően azért húznak kreatív szakmák felé.

Mert az alkotók általában jó ügyeket akarnak képviselni a munkájuk által,

és ezért is tudnak autentikusan olyan filmeket csinálni, amikben kifigurázzák a Bezoshoz hasonló alakokat és azok ostoba elképzeléseit, és mondjuk az újságírói integritást és az eredetiséget ünneplik az AI-moslék helyett. David Frankel rendező még egy poénnal is ráerősített arra, hogy direkt nem használtak mesterséges intelligenciát.

De legvégül azért mégiscsak egy mézesmadzag az egész, nem? Hiszen milyen reményekkel kecsegtetnek most a kreatívipari szakmák? A Washington Postnál Bezos tényleg lapátra tett rengeteg újságírót. A Condé Nast (ami nem először szerepel jópofa munkahelyként egy romantikus vígjátékban) valójában korábban sem volt szakmaiság és a biztos állás patinás intézménye, sokkal inkább számtalan visszaélés és kizsákmányolás színtere. Maga Wintour rúgott innen ki embereket! Magyarországon nemrég a Blikket árusították ki, és lettek költségcsökkentő leépítések a Centrál csoportnál, köztük a 24.hu-nál. A filmiparban dolgozók pedig szintén különösen kitettek nemcsak a legújabb nagyvállalati összevonásoknak, hanem az olcsósítás miatt a generatív mesterséges intelligenciának is.

Pont ezért Hollywoodnak és a gigavállalatoknak mindig is szüksége lesz mosdatásra: annak a nosztalgikus illúziónak a fenntartására, hogy ha közösen összefogunk a céljainkért, többre vagyunk képesek. Ehhez pedig nem elég az AI, hanem olyan hús-vér emberek is kellenek, akik legyenek akár középosztálybeli filmes dolgozók, vagy az elithez kicsivel közelebbi pozíciójú Frankel és McKenna, talán maguk is elhiszik, hogy a közönségnek írnak és rendeznek filmet, és nem a nagyvállalat részvényeseinek.