Az új Szociális és Családügyi Minisztérium létrejötte régóta hiányzó lépés. A valódi feladat azonban most kezdődik: képes lesz-e a rendszer kilépni a forráshiány, a túlterheltség és a látszatmegoldások köréből, és bevonni mindazokat – a terepen dolgozó szakembereket, az egyetemi műhelyeket és a generációs szinten is egyre aktívabb fiatalokat –, akiknek a tudása és tapasztalata nélkül nincs működő szociálpolitika.

Régóta hiányzott egy olyan állami szerv, amely névvel és felelőssel képviseli a társadalmi biztonság, a gyermekvédelem, az idősellátás, a fogyatékosságügy és a szociális munka területét. Ez nem pusztán szervezeti kérdés, hanem annak elismerése, hogy egy ország működése nem mérhető kizárólag gazdasági mutatókkal: az is számít, hogyan bánik a legkiszolgáltatottabbakkal.

Külön jelentősége van annak is, hogy a tárca élére Kátai-Németh Vilmos személyében olyan vezető került, aki saját életében is megtapasztalta az akadályokat. Az érintettség és a szakmai felkészültség együtt olyan nézőpontot hozhat be a döntéshozatalba, amely ritkán jelenik meg a politikai térben: a rendszerek működésének nemcsak elméleti, hanem megélt ismeretét.

A valódi kérdés azonban nem az, hogy létrejön-e egy minisztérium, hanem az, hogy kik és milyen tudással töltik meg tartalommal. Mert

a rendszer működő tudása ma nem a dokumentumokban van, hanem azoknál, akik még mindig a terepen dolgoznak.

A költségvetés mindig értékválasztás

Az elmúlt két évtized magyar társadalompolitikáját nehéz megérteni a forráselosztás logikája nélkül. Minden politika a számok nyelvén vall színt. A költségvetés mindig értékválasztás. Nem pusztán számok összessége, hanem annak lenyomata is, hogy egy állam kit tekint fontosnak, milyen kockázatokat vesz komolyan, és mely társadalmi problémákat hagyja lassan beépülni a hétköznapokba.

Pár hete születésnapjának 95. évfordulóján emlékezhettünk Ferge Zsuzsára, aki már a kilencvenes évektől kezdve következetesen ír arról, hogy a redisztribúció nemcsak technikai, hanem értékválasztási kérdés, és torzulása rendszerszintű egyenlőtlenségeket termel újra. Hosszú évtizedeken át figyelmeztetett arra, hogy a jóléti rendszerekben létrejöhet perverz újraelosztás: amikor a közpénzek aránytalanul inkább a jobb helyzetű társadalmi csoportokat erősítik, miközben a legsérülékenyebbek védelme gyengül.^[1] Ennek egyik leglátványosabb terepe a lakhatáspolitika volt. Miközben a lakhatási válság egyre mélyült, a támogatási rendszer jelentős része sokszor inkább a hitelképesebb, jobb helyzetű vagy már tulajdonnal rendelkező csoportokat segítette – a valóban rászorulók számára kevés kapaszkodó maradt.

A lakhatás persze sosem pusztán ingatlanpiaci kérdés. Összefügg a gyermekvállalással, a mentális egészséggel, a nők mozgásterével, a szegénység újratermelődésével és a fiatalok jövőképével is. Ahol a lakhatás bizonytalan, ott az élet más területei is bizonytalanná válnak. Nem véletlen, hogy ezzel párhuzamosan a szociális és gyermekvédelmi rendszerben tartós szakemberhiány, alacsony bérek, növekvő adminisztratív terhek, fluktuáció és a prevenció fokozatos visszaszorulása alakult ki.

A rendszer a legtöbb helyen már nem tud megelőzni, csak utólagos korrekciókat hajt végre, ami mindig drágább, nehezebb és emberileg megterhelőbb beavatkozás.

Az Európai Unióban a szociális védelmi kiadások GDP-arányos átlaga tartósan magasabb a magyar szintnél, Magyarország pedig az alacsonyabb ráfordítású tagállamok közé tartozik. Az OECD adatai hasonló képet mutatnak: a társadalmi biztonságra fordított közkiadások mértéke nálunk nincs arányban a társadalmi kockázatokkal. Az Eurostat és az OECD összehasonlító adatai egyaránt azt mutatják, hogy a szociális kiadások mértéke és szerkezete nem független a társadalmi kockázatok alakulásától.

A Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének 2025-ös felmérése ugyanezt a hiányérzetet és strukturális problémát erősíti meg. A válaszokból egyértelműen kirajzolódik, hogy

a szakma szerint a jelenlegi szociálpolitikai működés nem szükségletalapú, hanem erősen politikai logikák által meghatározott, ami torzítja az erőforrás-elosztást és gyengíti az ellátórendszer hatékonyságát. A terepen dolgozó válaszadók kiemelték az állam elsődleges felelősségének kérdését, a szektorsemleges finanszírozás szükségességét, valamint azt, hogy a szakmai döntéshozatalból a terepen dolgozók tudása rendszerszinten hiányzik.

Ez nem pusztán szakmai elégedetlenség, hanem egy olyan visszajelzés, amely a rendszer működési logikáját érinti: ha a döntések nem a szükségletek mentén születnek, akkor az ellátás szükségszerűen torzul. A felmérés nemcsak problémákat ír le, hanem azt is jelzi, hogy a rendszer korrekciójához rendelkezésre állt a szakmai tudás, azonban nem volt strukturált módja annak, hogy ez beépülhessen a döntéshozatalba. A szakma tehát nem privilégiumokat kér, hanem kiszámítható, igazságos és szakmailag vállalható rendszert.

Ebben a helyzetben különösen fontos jelzés, hogy Bódis Kriszta kinevezésével, társadalompolitikai koordinációs feladatokkal való megbízásával a társadalompolitika közelebb kerülhet a kormányzati működés centrumához. Az is reménykeltő fejlemény, hogy a parlamenti bizottságok munkája kiegészül a Társadalmi Részvétel Bizottságának működésével.

Ez esélyt teremthet arra, hogy a szakmai szervezetek, civil szereplők és érintetti közösségek ne csak véleményezőként, hanem érdemi tudással jelenjenek meg a döntéshozatalban.

Bízunk benne, hogy ez a fórum valódi becsatornázási ponttá válik, ahol a terepen felhalmozott tapasztalat és szakmai tudás strukturáltan beépül a közpolitikákba. Ha ez valóban így lesz, akkor annak nemcsak intézményi, hanem tartalmi következményei is kell, hogy legyenek: a társadalmi ügyek súlya előbb-utóbb a döntésekben és a költségvetésben is meg fog jelenni.

Hogyan működik ma az ellátórendszer?

A magyar ellátórendszer ma vegyes fenntartói struktúrában működik: állami, önkormányzati, civil és egyházi szereplők párhuzamos jelenlétével. Egy ilyen rendszerben különösen fontossá válik, hogy az együttműködés és a finanszírozás átlátható, kiszámítható és szakmailag kiegyensúlyozott legyen.

A szektorsemlegesség elve szerint ugyanazon közfeladatért ugyanazon szakmai követelmények és azonos finanszírozási logika kellene, hogy járjon, függetlenül attól, hogy az ellátást állami, önkormányzati, civil vagy egyházi fenntartó végzi. Fontos pontosan fogalmazni: az egyházi intézmények jelenléte önmagában nem probléma. Sok helyen értékes munkát végeznek, hiányokat pótolnak, elkötelezett szakemberekkel dolgoznak. A gond ott kezdődik, amikor a finanszírozás, fejlesztési hozzáférés vagy működési stabilitás nem a szolgáltatás minőségétől és a helyi szükségletektől, hanem a fenntartói státusztól függ. Ha egy civil vagy önkormányzati intézmény folyamatos túlélési kényszerben működik, miközben más szereplők kiszámíthatóbb pályán mozognak, akkor az ellátórendszer nem a szükségleteket, hanem az erőviszonyokat követi.

Bugarszki Zsolt már a kétezres évek elején rámutatott arra, hogy a szociális ellátórendszer működési zavarának egyik alapja az intézményi logika túlsúlya: a rendszer sokszor nem az emberek szükségleteihez igazodik, hanem saját megszokott működési rendjét próbálja fenntartani.

Ennek következménye, hogy a szolgáltatások gyakran széttagoltan, egymástól elszigetelten működnek, miközben a valós élethelyzetek komplex és azonnali reakciókat igényelnének. Jól mutatja ezt például, hogy Magyarországon ma is alig léteznek valóban multidiszciplináris, gyorsreagálású krízisteamek, miközben a települési alapellátások jelentős része továbbra is klasszikus hivatali működési logikában, korlátozott időkeretben működik. Egy családi, mentális vagy gyermekvédelmi krízis azonban ritkán igazodik munkaidőhöz vagy intézményi hatáskörökhöz.

Ha egy rendszer sokáig nem reformálja önmagát, előbb-utóbb a legvédtelenebbek fizetik meg az árát.

Különösen igaz ez a gyermekvédelmi rendszerre, ahol az elmúlt évek botrányai megmutatták, hogy nem pusztán egyedi visszaélésekről, hanem rendszerszintű hiátusokról van szó. Ahol tartós szakemberhiány, túlterheltség, gyenge kontrollmechanizmusok és kiüresedett szakmai támogatás van jelen, ott megnő a közvetlen bántalmazás kockázata, és megjelenik az intézményi bántalmazás is: a figyelmetlenség, a személytelenség, a méltatlan bánásmód és a megbocsáthatatlan szexuális visszaélések lehetősége.

A szakmában komoly ellenérzéseket váltott ki a kifogástalan életvitel vizsgálat bevezetése, amely sokak szerint nem a rendszerszintű problémákra adott választ, hanem a bizalom helyére adminisztratív kontrollt állított. Ezzel párhuzamosan a nyilvánosságot bejáró gyermekvédelmi ügyek – köztük a bicskei és a Szőlő utcai esetek – éppen arra mutattak rá, hogy a hangsúlyt inkább az intézményi felelősség, az ellenőrzési mechanizmusok és a gyermekjogi garanciák megerősítésére kellene helyezni. Ahol a bizalmat adminisztratív gyanakvás váltja fel, ott a szakma nem erősödik, hanem tovább fogy.

Ezért az újraépítés nem kezdődhet mással, mint szemléletváltással.

A rendszer újraépítése ezért sem képzelhető el traumatudatos szemlélet nélkül. A segítő, oktatási, egészségügyi és gyermekvédelmi rendszerekben dolgozóknak érteniük kell a trauma következményeit, a biztonságos kapcsolódás jelentőségét és a retraumatizáció megelőzésének módját. Ugyanígy nem kihagyható a neurodiverzitással kapcsolatos korszerű tudás sem. Az autizmus, ADHD, tanulási készségekben megjelenő egyediségek és az eltérő idegrendszeri működések nem periférikus kérdések, hanem százezrek életét érintő társadalmi valóságok.

Egy korszerű állam nem patologizál és megbélyegez, hanem alkalmazkodik, és valóban nem mond le senkiről. Mindez azért is sürgető, mert a szociális rendszer válsága sosem magányos jelenség: mindig összekapcsolódik más alrendszerek válságával.

Szorosan összefügg a pszichiátriai és addiktológiai ellátórendszer állapotával is: kapacitáshiány, területi egyenlőtlenségek, hosszú várólisták és szakemberhiány jellemzik, miközben a mentális terhek növekednek. Ennek következményeit a családok, az oktatás, az egészségügy és a szociális rendszer egyszerre viseli. A nemzetközi összehasonlító adatok szerint Magyarországon a mentális egészségügyi szolgáltatások hozzáférhetősége területileg erősen egyenlőtlen, miközben a szakemberhiány és a hosszú várólisták rendszerszintű problémát jelentenek, különösen a gyermek- és addiktológiai ellátásban.

A gyermekvédelem, a mentális egészség, a lakhatási válság, az oktatási egyenlőtlenségek vagy a szociális biztonság kérdései valójában ugyanannak a társadalmi valóságnak az egymásra ható tünetei. És ilyen helyzetben különösen nem mindegy, kik ülnek az asztalnál, hogy egy új politikai ciklus milyen tudásokat emel be legitim szereplőként a közpolitikai térbe.

Bódis Kriszta társadalompolitikai koordinációs szerepe után sokatmondó jelzés Gyurkó Szilvia államtitkári felkérése is. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány az elmúlt években a gyermekjogi és gyermekvédelmi terület egyik legerősebb szakmai műhelyévé vált. Miközben a rendszer sokszor válságtüneteket mutatott, ők képzésekkel, kutatásokkal, szemléletformálással és szakmai anyagokkal dolgoztak tovább.

Talán ugyanilyen fontos az is, hogy az új kormányzati struktúrában hangsúlyosabban jelenik meg az ágazatok közötti koordináció és a társadalmi párbeszéd igénye. A Tarr Zoltán által vezetett, társadalmi kapcsolatokért és kulturális területekért felelős komplex minisztériumi struktúra annak felismerését jelezheti, hogy a társadalmi problémák nem kezelhetők többé egymástól elszigetelt szakpolitikai területekként.

A közös szakpolitikai gondolkodás, az ágazatok közötti együttműködés, a jogharmonizáció és az átláthatóbb döntéshozatali mechanizmusok nemcsak hatékonyabb rendszerszintű működést teremthetnek, hanem csökkenthetik az intézményi párhuzamosságokat, a szakmai vakfoltokat és a visszaélések lehetőségét is.

Egy együttműködésre épülő, több szereplőt bevonó működés ugyanis eleve erősebb szakmai kontrollt, nagyobb elszámoltathatóságot és stabilabb társadalmi bizalmat képes létrehozni

— különösen olyan területeken, ahol az állami, civil, egyházi és önkormányzati szereplők összehangolt működése nélkül ma már nem képzelhető el valódi társadalmi stabilitás és működő ellátórendszer.

A fiatal generációk a következményekre figyelnek

Az elmúlt évek társadalompolitikai irányainak súlypontvesztését a felsőoktatás területén történtek is pontosan megmutatták. Miközben a szociális szféra tartósan alulfizetett maradt, a segítő és társadalompolitikai pályák egyre kevésbé váltak vonzóvá a fiatalok számára. Ma már nemcsak arról van szó, hogy kevesen választják ezeket a képzéseket, hanem arról is, hogy akik mégis, azok eleve úgy lépnek be a pályára, hogy több lábon állásra kényszerülnek: párhuzamos munkavégzésre, folyamatos anyagi bizonytalanság mellett. Ez nem egyszerűen munkaerőpiaci kérdés, hanem strukturális probléma: a rendszer saját utánpótlását gyengíti. Így válik érthetővé az is, hogy a társadalomtudományi és segítő diszciplínák presztízse és kapacitása fokozatosan erodálódik.

Miközben a rendszer egyre több és komplexebb problémát termel ki, egyre kevesebb stabil szakmai bázissal próbálja azokat kezelni.

És ebben a helyzetben jelentős kormányzati erőforrások jutottak egy intézményesen nem megalapozott, valójában nem létező diszciplínaként működő „gondoskodáspolitika” felépítésére. Mintha elég lenne kimondani a gondoskodás szót ahhoz, hogy maga a gondoskodás megtörténjen.

A deklarált célok és a megélt társadalmi valóság közötti szakadék különösen erősen jelenik meg a fiatalabb generációk tapasztalatában. A fiatalok ezt pontosan érezték például a pandémia idején is, amikor sok esetben nekik kellett helytállniuk: amikor nagyszüleikről, szüleikről nem az ellátórendszer gondoskodott, hanem a család, az informális háló vagy éppen senki. A Z és az alfa generáció számára a társadalmi igazságosság így nem absztrakt fogalom, hanem megélt tapasztalat. A gyermekvédelmi botrányok, a mentális egészség kérdései és a saját lakhatási bizonytalanságuk olyan élményeket hoztak, amelyek politikai irányba is mozdították őket.

A 2024-es influenszer-tüntetés megmutatta, hogy ez a generáció nem passzív. Az, hogy Z generációs előadók nyíltan beszélnek a gyermekvédelemről, a megélhetési és lakhatási válságról, a politikai korrupcióról pontosan jelzi, hogy ezek a generációk a következményekre figyelnek. Az is láthatóvá vált, hogy honnan tájékozódnak. Egyre nagyobb hatása lett azoknak a független, tematikus tartalomgyártóknak és közéleti platformoknak, amelyek hosszabb formátumban, elemző módon, a valós problémák mentén beszélnek társadalmi kérdésekről. Egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy ezeket a tartalmakat nemcsak fogyasztotta, hanem értelmezési keretként is használta. A fiatalabb generációk ennek következében már jóval érzékenyebbek a díszlet és a valóság közti különbségre: gyorsan felismerik a hiteltelen nyelvet, a kirakatmegoldásokat és az üres erkölcsi pózokat. Ugyanakkor ugyanilyen gyorsan rezonálnak az őszinteségre, a méltányosságra, a mentális egészség nyelvére, az empátiára és a részvétel valódi gesztusaira.

Ezzel párhuzamosan erősödik a társadalmi érzékenységük: a kirekesztéssel szembeni elutasítás, a mentális egészség, a szociális igazságosság kérdései egyre inkább generációs üggyé válnak. Nem véletlen, hogy ezek az élmények könnyen becsatornázhatóvá váltak a Tisza körül formálódó politikai térbe és az ahhoz kapcsolódó fiatalokat megmozgató közéleti kezdeményezésekbe. Ebben a folyamatban a fiatalok nemcsak résztvevők, hanem hajtóerők lettek: soha nem látott intenzitással váltak szószólóivá társadalmi igazságtalanságoknak és szociális problémáknak.

Ha egy ország komolyan gondolja a megújulást, e generáció igazságérzetét nem kioktatni, hanem partnerként bevonni kell. És éppen itt nyílik valódi lehetőség. Mert ha a politikai akarat találkozik a társadalmi érzékenységgel és a szakmai tudással, abból reform lehet, nem puszta kampányígéret.

A szakmai megbecsülés hiányának ellenére még mindig vannak Z generációs fiatalok, szociológusok, szociálpolitikusok, szociális munkások, PhD-hallgatók, akik közül sokan nemzetközi egyetemeken, kutatóprogramokban szereztek tapasztalatot, több nyelven, több tudományos és szakpolitikai közegben mozogva. Ez a generáció olyan tudást hordoz, amely nemcsak kritikus, hanem összehasonlító, rendszerszintű és nyitott. És vannak aktív X és Y generációs szakemberek, akik még mindig itt vannak: tapasztalattal és azzal a szándékkal, hogy építsenek. Ez most ritka pillanat: egyszerre van jelen a felhalmozott tapasztalat és egy új, nemzetközi horizonttal rendelkező generáció tudása.

Vízióból megvalósítás

A Tisza Program egyik fontos üzenete, hogy a működő és emberséges állam fogalmát újra közéleti témává tette. Ez önmagában előrelépés. A program megfogalmazása szerint „lépésről lépésre… közösen” kell felépíteni egy működő és élhető országot, ami kifejezetten a társadalmi részvétel és közös felelősség hangsúlyát erősíti.

Az elmúlt napok politikai gesztusai is arra engednek következtetni, hogy a szociális és gyermekvédelmi terület hosszú idő után újra láthatóbbá válhat a közpolitikai térben.

Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy Magyar Péter beiktató beszédében többször név szerint említette a szociális munkásokat. Ez elsőre apróságnak tűnhet, mégis sokat elmond arról, milyen szakmák válnak láthatóvá egy politikai közösség nyelvében. Különösen egy olyan időszak után, amikor a klasszikus társadalompolitikai és szociális szakmai tudások sokszor háttérbe szorultak, miközben mesterségesen létrehozott és erőltetett tempóban intézményesített fogalmak — például a „gondoskodáspolitika” — próbálták átvenni a valódi szakmai diskurzus helyét. A szakma számára ezért nem pusztán szimbolikus kérdés, hogy újra nevükön neveződnek-e azok a hivatások és tudásterületek, amelyek évtizedek óta ténylegesen működtetik a társadalmi ellátórendszereket.

A gyermekvédelmi botrányok áldozatai felé megfogalmazott bocsánatkérés, a társadalmi sérülékenység különböző formáinak megnevezése és a roma reprezentáció hangsúlyos jelenléte szintén arra utalhat, hogy a társadalmi igazságosság kérdései nagyobb politikai legitimitást kaphatnak a következő időszakban.

Ugyanakkor a következő lépés már nem a vízió, hanem a megvalósítás: a részletes szakmai egyeztetés, a pénzügyi realitások tisztázása és a végrehajtási kapacitások felépítése. Ahogy Meleg Sándor, a Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének elnöke is rámutat:

a program iránya több ponton szakmailag releváns, ugyanakkor a célok és az erőforrások összehangolása nélkül nem képzelhető el fenntartható reform. A kérdés nem az, hogy van-e elképzelés, hanem az, hogy lesz-e mögötte működő rendszer.

Ebben a folyamatban a szakma nem kívülálló, hanem potenciális partner.

A szakma minimumai ma világosak: érdemi bérrendezés, szektorsemleges finanszírozás, a szociális és gyermekvédelmi rendszer független felülvizsgálata, prevenciós és traumatudatos fordulat, neurodiverzitás-kompatibilis közszolgáltatások, a helyi döntési terek erősítése, az egyetemi, főiskolai és szakmai képzések megerősítése, a bizalomromboló szabályok kivezetése, valódi egyeztetés a szakmával.

A szociális szakma azt kéri, hogy végre legyen ott annál az asztalnál, ahol az elmúlt évtizedekben túl sok döntés született a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával, sokszor sértő gesztusok és látványos, de üres intézkedések kíséretében.

A valódi szociálpolitika annak eldöntése, hogy amikor valaki elveszíti a talajt a lába alól, van-e mögötte ország, közösség és megértési szándék az előítéletek és kirekesztések helyett.

A meghallgatás után maradtak kérdések…

A leendő szociális és családügyi miniszter parlamenti meghallgatása egyelőre sok szakemberben hagyott hiányérzetet. A megszólalások többnyire általános politikai keretben mozogtak, miközben a szociálpolitika valódi rendszerszintű kérdései, a finanszírozás, szakemberhiány, ellátásszervezés, prevenció vagy az alapellátás túlterheltsége, csak érintőlegesen jelentek meg.

Ugyanakkor fontos jelzés volt, hogy a bizottsági kérdések között végre megjelentek azok a mindennapi tapasztalatok is, amelyekkel a család- és gyermekjóléti szolgálatok, valamint az esetmenedzserek évek óta szembesülnek. A szakma régóta jelzi, hogy a jelenlegi ellátórendszer sok helyen már nem képes kezelni az egyre komplexebb, egymásra rakódó szociális, mentális és gyermekvédelmi problémákat. Az esetszámok növekedése, a krízisek súlyosbodása és a szakemberhiány olyan nyomást helyez a rendszerre, amelyet pusztán adminisztratív működtetéssel már nem lehet kezelni. A szakma a miniszteri meghallgatáson kevés konkrét szakpolitikai választ kapott, ugyanakkor sokan abban bíznak, hogy a leendő államtitkárok szakmai tapasztalata, terepismerete és intézményi tudása érdemibb párbeszédet és konkrétabb válaszokat hozhat a következő időszakban.

Nem véletlen, hogy a meghallgatással párhuzamosan szakszervezetek és szakmai érdekképviseleti szervezetek is közös nyilatkozatban fordultak a leendő miniszterhez, hangsúlyozva a valódi szakmai egyeztetés, az ellátórendszer stabilizálása és a rendszerszintű korrekciók szükségességét. A közös fellépés önmagában is fontos jelzés: a szociális és gyermekvédelmi területen dolgozó szervezetek hosszú idő után nem egymással versengő szereplőkként, hanem közös szakmai minimumok mentén próbálnak megszólalni.

Talán hosszú idő után most először látszik annak esélye, hogy a gyermekvédelemről, a szociálpolitikáról, a közművelődésről és a társadalmi igazságosságról újra lehessen szakmai, rendszerszintű és társadalmi összefüggéseiben beszélni — nem egymás ellen, hanem közös felelősségként. A szakma készen áll rá.

A kérdés most már nem az, hogy van-e tudás, tapasztalat és társadalmi érzékenység a rendszer újragondolásához, hanem az, hogy képes lesz-e a politika hosszú távon partnerként tekinteni ezekre a közösségekre.

Hankiss Elemér munkái hosszú ideje arra figyelmeztetnek, hogy a társadalmi stabilitás nem kizárólag intézményi kérdés, hanem a bizalom, az együttműködés és a közös társadalmi jelentések állapotán is múlik.^[2] Talán most ezek a szempontok újra nem csak elméleti fogalmak lehetnek a magyar társadalompolitikában.

A szerző, Gerencsér-Szegezdi Gabriella 26 éve terepen dolgozó neuroaffirmatív szemléletű szociális munkás, közművelődési szakember, diplomás coach és művészetterapeuta. A Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének tagja.