Az április 12-én lezárult politikai korszak az állami gondozásban nevelkedett gyerekek elleni bűntények eltussolásának, azaz a kegyelmi ügynek nyilvánosságra kerülésével indult, és egyik csúcspontja 2025 végén a Szőlő utcai „javítóintézet”  körüli botránysorozat volt. Bár az elmúlt két évben rengeteg szó esett az államra bízott gyerekek sorsáról, szinte semmivel sem jutottunk közelebb ahhoz, hogy nekik maguknak jobb legyen, sőt. Az új Országgyűlés megalakulásának napján ezért is tűnik fontosnak visszatérni ahhoz, mi is történik a nyilvánosságtól elzárt intézetekben, kiváltképp a „javítókban”, hogyan bánnak a nevünkben ezekkel a gyerekekkel és alig serdült fiatal felnőttekkel, akiket jellemzően kiskoruk óta módszeresen bántalmaz az állam.

2025 novemberének utolsó hetétől dolgoztam a Budapesti Javítóintézetben, az intézet januári bezárásáig próbaidős nevelőként. Ekkor zajlott le az a rapid politikai verdikt, amivel eltüntették az intézetet, mintha azzal el lehetne tüntetni a bűnöket, amit magukra hagyott fiatalok ellen követtek el a velük dolgozó felnőttek. A döntésről a dolgozókat a felmondás pillanatáig nem tájékoztatták, sőt, módszeresen félrevezették őket azzal kapcsolatban, hogy miben vesznek részt. Úgy teljesítettük a BVOP-ról^[1]  frissen odarendelt parancsnok utasításait, hogy annak feltételei napról napra fogytak el. Mivel a nyilvánosságtól rettegő hatalom végrehajtója, a parancsnok elrendelte, hogy tilos bántalmazni a növendékeket, és közben folyamatosan – az utolsó hétig – távolította el azokat a munkavállalókat, akik ezt nem tartották be, ezért a még ott dolgozóknak kellett annyi többletmunkát vállalni, amivel működtetni lehetett az intézetet.

Azért akarok erről a rövid itt töltött időszakról újra szólni, mert hamisnak és károsnak tartom, ahogy a nyilvánosságban beszéltek az ott fogvatartott és ott bántalmazott fiúkról – akik 12 és 20 éves kor között ügyészi döntés eredményeként kerülnek az intézetbe, előzetesben, az ügyük rendőrségi nyomozásának időszakában, illetve a bírósági tárgyalás alatt. Vezető politikusok fogalmaztak meg állításokat róluk, anélkül, hogy tudnák, kicsodák – és az azóta megbukott kormány képviselői megpróbálták ellenük hangolni a közvéleményt. Ellenük, akiket az állami intézmények már számos helyen elárultak, mire a Javítóba kerültek, ahol aztán csúcsra járt az őket aktívan bántalmazó gépezet – egy teljesen zárt rendszerben, amiről a közvélemény már mit sem tudhatott.

Ezek a fiúk is abból élnek, amit születésüktől fogva megtanulhattak – a korosztályuk átlagához képest több képességük és eszközük van az önvédelemre, ami aligha véletlen. De olyan figyelemmel és kíváncsisággal hallgatták azt, amiről valamiért az iskolában lemaradtak, amire nem számítottam. Több délutáni órán meséltem például az emberi test működéséről – ezt kérték a legtöbbször –, amit nagy érdeklődéssel követtek; de nagyon együttműködőek voltak akár drámajátékokban vagy szociodramatikus feladatokban is. Pont úgy viselkedtek, mint bármelyik fiatal a korosztályukból, sőt, ha az adott helyzetet biztonságosnak érezték, úgy láttam, talán még kíváncsibbak is voltak.

Az már szakmai kérdés, hogyan lehet ezt a kíváncsiságot fenntartani, hogy az előzetesben töltött időszak alatt történjen velük és általuk valami számukra is hasznos. Amit láttam, az sajnos ennek az ellenkezője volt: akadt ugyan néhány eltökélt nevelő, aki mindennek ellenére is tudott olyan klímát teremteni, amiben jobban érezhették magukat a fiúk. De ezek csak apró szegletek voltak a nagy rendszer egészében, ami viszont nem volt tekintettel rájuk és személyes történetükre, hanem gépezetként büntette őket.

A Szőlő utcai Javítóintézet működési anomáliáit Juhász Péter Pál 2025 májusában történt letartóztatása után úgy próbálta altatni a kormány, hogy azt a Kovács-Buna Károlyt nevezték ki igazgatónak, akiről a hatóságok birtokában voltak olyan felvételeknek, amelyeken növendékeket bántalmaz. A közvetlen felelős szervnek, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak pedig annak ellenére is sikerült a botrány során mindvégig észrevétlennek maradni, hogy évtizedeken át pozíciókban tartották Juhász Péter Pált – mit sem törődve a számos belülről jövő szakmai ellenvetéssel és a hatalmas munkaerő-fluktuációval. A Budapesti Javítóintézet egyre kínosabbá váló történetét tie-break igazgatóváltásokkal kezelték, mielőtt jogutód nélkül megszüntették – amit röhejesen ügyetlen hazugságokkal indokoltak. Ahogy sok közérdeklődésre számot tartó ügyben, a felelős kormány itt is az elhallgatást gondolta megoldásnak. A tényleges figyelmet valójában Juhász Péter youtuber keltette fel, aki december elején közzétette a fent említett felvételeket, továbbá a független sajtó, amely ezt átvette tőle, majd maga is a történet után járt.

Nem tudjuk, mi történik a rácsok mögött

Akinek nincs személyes kapcsolódása, az lényegében semmit nem tud arról, mi történik egy javítóintézetben. Ezt tudomásul szoktunk venni, pedig egyáltalán nincs így rendben – tekintettel a diszfunkcionális rendszer által magukra hagyott fiatalokra. A hallgatás, az elhallgattatás, az úgynevezett titoktartási kötelezettségek – amelyek okaként személyiségi jogokra, érzékeny adatokra és információkra szoktak hivatkozni – kifejezetten a hatalmi visszaélések elkövetőit, azok felelős felettes szerveit szolgálják és védik. Egy felkészült szakember érti, mit csinál, hol, kikkel dolgozik, tehát fogja tudni, hogyan beszéljen akár a nyilvánosságban úgy, hogy azzal ne okozzon kárt kiszolgáltatott embereknek.

A javítóintézeteket persze nem(csak) az aktuális botrányt elhallgattatni kívánó politikai aktorok miatt övezi titkolózás – de azért lehetett itt sok éven át súlyos bűncselekményeket elkövetni, mert az intézetek hozzáférhetetlenek és átláthatatlanok azok számára, akik például civil jogvédőként kontrollt gyakorolhatnának (mint a világ felvilágosultabb helyein). Viszont hozzáférhetőek mindazok számára, akik áruba szeretnék bocsátani ezeket a gyerekeket. Ennyit ér a zártság és titkolózás.

Annak a több mint hatvan fiúnak,  akikkel ’25 november vége és az intézet bezárása, ‘26. január 19. között  találkoztam, legalább háromnegyede megfordult korábban  (decemberi, egy éjszaka alatt ötletszerűen meghozott kormányrendeletig) gyermekvédelmi intézményben: így segít a magyar állam azoknak, akik gyerekként valamilyen okból nem számíthatnak a családjukra.

De Gulyás Gergely, a kormány szóvivője mindazok után, ami napvilágra került a Szőlő utca ügyében, nem szégyellte a fiúkat még azzal is gyalázni, hogy felemlegette, miért vannak előzetesben. Vajon hogyan és milyen jogon fért ezekhez az adatokhoz? Politikai funkcionáriusként pontosan tudja, mennyire ártott nekik, hogyan rontott a társadalmi megítélésükön – azokén, akiket az általa kiszolgált állam mára tökéletesen kicsinált szociális rendszere nemcsak magukra hagyott, hanem annak felelős szerve által privilegizált helyzetben tartott néhány vezetője bántalmazott is. Aljasság ezeket a fiúkat a történtek után politikai haszonlesésből bűnözőnek nevezni.

Személyes dilemmák – veszélyes fiatalok?

Ezt a rövid időszakot, amíg a Szőlő utcai Javítóban dolgoztam próbaidős nevelőként, intenzív belső konfliktusok folyamatának éltem meg. Juhász Péter Pál őrizetbevételétől fogva kívülállóként is lehetett sejteni, hogy ott baj van. Az alkalmassági folyamatban félnapos, többlépcsős pszichológiai vizsgálaton kellett részt vennem, nagyjából 25 másik emberrel, akik szinte kivétel nélkül gyermekvédelmi dolgozók voltak, és a szünetekben folytatott rövid beszélgetések során többen óva intettek, hogy a Szőlő utca rossz hírű, sőt, veszélyes hely..

Nem vontam ezt kétségbe, de úgy gondoltam, hogy dolgoznak ott mások is, én is ki fogom bírni, és nem egészen értettem, mitől lehet egy javító veszélyes egy nevelőre. Kíváncsi voltam, és azt is gondoltam, hogy a tanári tapasztalataim mellett van még valami, amihez értek: színházi kritikusként megtanultam nézni.

Néhány hét után kezdtem megérteni, mi az, ami veszélyes. Amikor már nemcsak ácsorogtam és hospitáltam, hanem egyre több dologban részt vettem gyakorlott nevelők mellett, többen közülük egy-egy fél mondattal figyelmeztettek, hogy soha ne menjek be hálóba, ha ott  van egy növendék. Néhányan azt is hozzátették, hogy a fiúk visszaélhetnek azzal, hogy nem lát oda a kamera, és hazudhatnak bármit arról, mit csináltam velük. Már figyeltem is rá, hogy ne forduljon elő – amire rá kellett tanulni, mert visszagondolva, párszor megvicceltek vagy meg akartak viccelni, amikor hirtelen kérték, hogy menjek be, szeretnének valamit mutatni (karácsonyra már elég jól tudtam, hogy mikor próbálnak átverni, egyébként szórakozásból). Egyik kollégától végül megkérdeztem, hogy miért aggódnak ezen: én úgy látom, ha jól érzik magukat egy nevelővel a foglalkozásokon, ha figyelek rájuk, ha beszélgetek velük, amikor igénylik, és soha nem bántom, alázom meg őket, miért akarnának nekem ártani.

A válasz az volt, hogy ez ennél bonyolultabb: rúgtak már ki innen úgy nevelőt, hogy egy vagy több növendék nehezen érthető okból ellene vallott valamit, ami aligha volt igaz.  Arról már nem sikerült többet megtudnom, hogyan és miért történhetett mindez, de megértettem, hogy egy olyan rendszerben, ahol ez előfordulhat, valóban vannak nem várt veszélyek.

Az ilyen, többektől hallott hm…furcsaságok arra késztettek, hogy derítsem ki, , meddig jutok el egy ilyen „társasjátékban”. A játék persze kicsit sem volt vidám, mert a napnál is világosabb volt, hogy a fiúk bőrére megy. Ezért az első pillanattól az utolsóig pedagógusként voltam jelen, ennek a felelősségnek a terhével. Időnként nem is tudtam elég adekvát lenni és a magam elvárásainak megfelelni. Ugyanakkor minden munkanap inspiráló volt, hiszen folyamatosan tanultam, és amint lehetőségem volt, csináltam, amit pedagógusként szoktam.

Amikor néhány esetben kétségeim voltak, netán szembe kerültem egy tekintélyszeméllyel, az bátorított, hogy a meghirdetett nevelői álláshoz tanári diplomát és gyakorlatot kértek. A Szőlő utcában szerzett benyomásaim sem cáfolták, hogy ezekre a fiatalokra is érvényesek, hatásosak a pedagógia alapvetései, a tudományosan is igazolt gyakorlatok és szabályszerűségek. Semmi olyasmivel nem találkoztam, ami alátámasztotta volna azt – amit bent többen is hangoztattak –, hogy velük ne úgy kellene dolgozni, mint bármely más kamasszal vagy fiatallal.

Attól, hogy ők aktuálisan fogvatartottak egy igazságszolgáltatási procedúra alapján, pont olyanok, mint a kortársaik – illetve jellemzően sokkal nehezebb gyerekkor van a hátuk mögött, mint az átlagos, szerencsésebb fiataloknak. Ezért tulajdonképpen csak jobb, alaposabban felkészült pedagógusokkal, és stabilabb, ellenőrzöttebb szakmai alapokon működő intézményben kellene velük foglalkozni, ha már bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt vagy büntetésként tartják őket fogva. Legalább itt, ebben a peremhelyzetben kapjanak valami magas minőségű, hatékony segítséget, mielőtt kilépnek a nagybetűs életbe, végképp magukra maradva a gyerekként elszenvedett traumáikkal.

Kik ezek a fiatalok?

Akinek nincs saját személyes története, emlékei olyasvalakitől, aki feltétel nélküli szerette, annak nincs saját múltja, csak felejteni valója. Akinek kamaszként mindene a ruha és a cipő, ami rajta van, akinek nincs hova hazamennie, az a lét peremén billeg. Azt hiszem, a legtöbben elképzelni sem tudjuk, milyen lehet nemcsak magukra hagyva, de immár számkivetetten várni a felnőtté válást. Aki ezeket a gyerekeket, fiatalokat megalázza, bántja, kihasználja, az bármilyen hitványságra is képes – akár keres vagy kitalál hozzá valami ideológiát is, akár a zsigeri gonoszságát engedi szabadjára, csak mert a felelőtlenül ebek harmincadjára hagyott intézményrendszer működése ezt lehetővé teszi.

Sunyi politikai húzással bezárták az intézetet, a végrehajtói remekeltek, alig több mint egy hónap alatt lezavarták az ügyet: ilyen praktikusak a parancsuralmi rendszerek, a letartóztatott fiatalokat aztán szétdobálták más intézetekbe, túlzsúfolt körülmények közé. Mennyire érdekelheti azokat, akik kitalálták és végrehajtották ezt a politikai tűzoltást, hogy mi lehet például azzal a fiúval, aki sorsként gondolt arra, ami történik vele, miközben egyáltalán nem ezt érdemelte. Hibázott egy hirtelen, hülye helyzetben. Zárkózott, szótlan; titkolta, milyen mélyérzésű; kedves, bár hirtelenharagú, az erejének tudatában. Nem volt még 18, tönkre lett téve, csak mert a szegénység, a nyomor, amibe beleszületett, javíthatatlan.

Mi lehet azzal a másik fiúval, aki nem szokott magán gondolkodni, mert az ő életének léptéke mindig az adott nap volt, néha csak a következő étkezés, az emlékezete óta különböző gyermekvédelmi intézményekben. A felnőttek és a szobatársak sűrűbben cserélődtek körülötte, mint a helyszínek. Mint egy párduc fogságban, folyamatos készenlétben volt, sosem feledve, hogy bármilyen irányból érkezhet támadás. Ha néha valami váratlan, alig felfoghatóan jó dolog történt vele, a szeme szikrázva csillogott, úgy mosolygott, de a szája pillanatok alatt vigyorba merevedett, mint aki tudja, hogy a világ működése tele van hibával.

Vagy azzal, aki elmesélte, hogy azért nem járt iskolába, mert ott csak a hiányosságaival szembesítették, mindenben rossz volt, amit megpróbált, már azt sem tudta követni, miért büntetik. Jobb volt feküdni naphosszat a gyerekotthonban az ágyon, és cigarettázni abból a pénzből, amit valahogy összeügyeskedett, vagy másoktól elvett. Arra jutott, hogy semmivel és senkivel nem kell foglalkoznia, mert a sikertelenség az egyetlen bizonyosság. Csak a pillanat számít.

Vagy azzal a fiúval, aki minden elalvás előtt azon gondolkodott, jóvá tudja-e valaha tenni, hogy megbántotta a testvérét. Bocsánatot kért és kapott is, de a viszonyuk mégsem lett olyan, mint régen. Mindennél jobban bántotta, hogy immár talán örökre távolabb kerültek egymástól.

Vagy azzal, aki minden felnőttel kiállhatatlan volt, nem volt nap, hogy ne visított volna fejhangon a jogaira hivatkozva. Ugyanakkor minden társával lojális volt, sőt, szervezkedni próbált, hogy álljanak ellen a megalázó parancsolgatásnak. Beleállt a helyzetekbe, csúnyán és hangosan szidalmazta a vele megalázóan és fenyegetően beszélő felnőtteket.

Parancsuralom kontra pedagógia

A BVOP egyenruhás testület, az egyenruhás pedig alapvetően parancsra működik. Végrehajt – bármit, amit a politikai vezetés kitalál. A pedagógus nem. A pedagógusnak mások az eszközei, és amikor dolgozik, akkor nem parancsot teljesít, hanem a lehető legjobb tudása szerint kapcsolatba kerül más emberekkel, akiknek jó esetben olyan dolgokat mutat meg, amelyek által tágasabb, színesebb hely lesz a világ számukra, ahol jobban érezhetik magukat a bőrükben. Ez egyáltalán nem mindig olyan könnyű feladat, mint ahogy elsőre hangzik, és mindig azzal a bizonytalan kimenetelű folyamattal kezdődik, hogy az ember elhitesse, elfogadtassa magát azokkal, akiket tanít – és akiktől tanul. A végeredmény jó esetben az, hogy a tanulási folyamat alanya kooperatívabb, magának, másoknak és a környezetének figyelmet szentelő, támogató illető menjen tovább, mint ahogy belépett.

Olyan intézetekre van szükség, amelyeket nem parancsuralmi testületek vezetnek és működtetnek, hanem neveléshez, terápiához magas szinten értő szakemberek. Egy intézményben, ahol fogvatartottként vannak fiatalok, már akkor is sokkal nehezebb a szakmai elvárásoknak megfelelni, ha az korszerű módon működik: felkészült, elkötelezett hozzáértőkkel, rendszeresen felülvizsgált működéssel.

Egy fenyegető, parancsuralmi rendszerben, ahol a hatalmat gyakorlók módszeresen, rendszeresen és gátlástalanul visszaélnek a privilégiumaikkal, borzasztóan deformálttá válik a közösség működése, a felnőttek és a fiatalok között is. Ember legyen a talpán, aki egy torz rendszerben épeszű pedagógusként boldogul – amire persze nagyon is van fogadókészség, de kérdés, hogy néhány elkötelezett pedagógus mire jut egy parancsuralmi szisztémában úgy, hogy egyedül, esetleg hasonlóan dolgozó kollégával párban igyekszik a rendszertől függetlenül dolgozni. Összehozni egy jó napot a csoporttal, felfüggeszteni legalább átmenetileg azokat a káros, felelőtlen folyamatokat, amit a tudatlansággal, felkészületlenséggel tetézve csináltak sokan a szakmai vezetők által kialakított mérgező, nem nevelő, hanem idomító, lelketlen szemlélet szerint működő rezsimben.

A következmények persze nem függeszthetők fel – olyan pedagógia, olyan varázslat nincs –, hiszen a közvetlen, illetve a társadalmi környezet minden intézményt meghatároz. Idővel persze félre lehet tenni a megcsontosodott rendszert, és meg lehet értetni a fiatalokkal, hogy adott helyzetben más szabályszerűségek szerint működünk, mint általában.

Ha egy nyíltan hatalomalapú rendszerben valaki nem él a helyzetéből adódó hatalmával, akkor az egy rövid ideig eseményszámba megy, aztán hamar szembe találja magát azokkal is, akiken majdnem mindenki más, aki csak teheti, hatalmat gyakorol. Egy erőszak alapú rendszerben ugyanis az ilyesmit gyengeségnek, ügyetlenségnek, alkalmatlanságnak tartják – azt mondják róla, hogy „megették”. Az ilyen beállt struktúrában ráadásul elbizonytalanító, aki másképp próbál viszonyulni. Egy parancsuralmi rendszert, hiába nagyon ártalmas azokra, akik ki vannak neki szolgáltatva, úgy jobban el lehet viselni, ha elfogadják, világképként vagy természeti törvényként gondolnak arra, amiben élnek. Különben belegebednek. Eltörnek.

Egy alapvetően erőfölényre építő hatalmi térbe letett kézzel belépni mindenkinek kihívás. Márpedig egy pedagógus nem idomít, nem kényszerít, nem zsarol ki tanulási és nevelési célokat – még ha adódhatnak is olyan vészhelyzetek, amikor ellentmondást nem tűrő utasítást kell adnia. Ahhoz, hogy egy javítóintézetis fiatal tényleg jobb állapotba kerüljön, segítséget, támogatást kell kapnia, mert csak az elfogadásra és az együttműködésre épülő nevelés emancipál.

Ez, mondani sem kell, nem jelenti azt, hogy ne a pedagógus állítaná fel a működéshez szükséges kereteket – enélkül képtelenség lenne együttműködni. Azonban nem mindegy, ezek a keretek milyen módon öltenek formát: külső kényszerként vagy belsővé tehető konszenzusként.

A fekete vagy mérgező pedagógia káros hatásai egy zárt intézményben még drámaibbak, hiszen ezek a fiatalok minden más befolyástól el vannak zárva, velük még következetesebben kell türelmesnek, nagyvonalúnak és szeretetteljesnek lenni.

Hogyan lehet egy intézmény szakmai működését érdemben átlátni? Hogyan lehet egy pedagógus munkáját megközelítőleg reálisan megítélni, ellenőrizni? A válaszok nem függetlenek a vonatkozó helyzettől, illetve az intézmény működéstől.

A Budapesti Javítóban például nem volt koncepció arra, hogyan lép be egy új nevelő – gyanítom, sok belépő munkavállalót sokkolt az intézmény hangulata, és az is, hogy róla, próbaidősről lényegében nem gondoltak semmit, csak hogy adott napon melyik csoportba, melyik nevelő mellé menjen hospitálni – ha egyáltalán rájött, hogy hospitálni megy.

Egy 2022-es doktori dolgozat is beszámol arról, hogy az intézetben dolgozó nevelők többségének nem volt világos, milyen szakmai szempontok alapján végzik a munkájukat:

„A kérdőíves vizsgálat eredménye szerint a kitöltők [nevelők] többsége nem rendelkezik pontos információkkal a javítóintézetben zajló nevelési munkáról, ugyanakkor nagymértékben egyetértenek a kérdőívben felsorolt korrekciós nevelési tevékenység feladataival.” (241. oldal)

Nem tárgya ennek az írásnak, de a dolgozat sok mindent rögzít az intézet korábbi működéséből – ami helyenként finoman szólva is árulkodó anomáliákra világít rá.

Légy a levesükben

Az első másfél hétben tehát mindig meg kellett kérdeznem, melyik csoporthoz, melyik nevelőhöz csatlakozzak. Légy voltam a levesükben, de aztán ennél sokkal súlyosabb gondjaik lettek, amikor vezetőket és nevelőket tartóztattak le vagy vontak eljárás alá a hatóságok.

Az első napokban néhány kivétellel a későbbiekben eljárás alá vont, munkavégzés alól felfüggesztett nevelők mellé delegáltak. Egyiküknek semmi beazonosítható pedagógiai elképzelése nem volt, valami sajátosan privát aura vonta körbe, látványosan, már-már zavarba ejtően közvetlen, bizalmaskodó volt kedvenc növendékeivel (a sokat emlegetett Házirend szabályait tételesen is megszegve). Másokat viszont egész nap ignorált, majd egyszercsak minden előzmény és ok nélkül vérfagyasztóan brutális, megalázó és fenyegető lett. Felsorakoztatta a csoportot, egyik fiú elé állt, és az első üvöltés után egészen közel lépve azt ismételgette, hogy a szádba köpjek-e. A fiú lényegében összeomlott – nem sokszor láttam ilyen megsemmisítően durva arcba-ordítást, még filmen sem –, a nevelő pedig arra emlékeztette a leüvöltött fiút, hogy korábban pont ezt mondta egy társának, és akkor ő, nevelőként miért is ne mondhatná neki.

Ez a közjáték talán nekem is szóló demonstráció volt – bár ez a nevelő, hiába voltam mellé beosztva egy szót sem váltott velem, így azt sem tuhatom,  mindezt milyen megfontolásból csinálta. Úgy tűnt, a csoportnak csak egy szokásos nap volt ez az általuk jól ismert nevelővel. Nem ő volt az egyetlen, aki nagyon is szándékosan bizonytalanságban, feszültségben tartotta a fiúkat – és amint a házi továbbképzésen aztán meg is tudtam, ez nem hiba volt, hanem maga a módszer. A sok lefojtott indulatot persze borzalmas és nem borzalmas, sőt, emberi módon vezették le a fogvatartott fiatalok is – egymáson. Az idő múlásának pedig volt egy jellegzetes, romantikus realizálása, ami bár a Házirend  szerint tilos volt: amikor csak tudtak, tetováltak. Ki tudja, mi készült még kint, szabadon* és mi a javítás során.

Persze nemcsak a fiúk szegték meg rendszeresen a Házirendet, ami arról is rendelkezett, hogy nem lehet személyes, érzékeny információkat kiadni a csoportok nyilvánossága előtt. Én is többször hallottam, amikor a nevelők azzal alázták meg őket, hogy felemlegették, mivel gyanúsítják őket. Amikor egyikük ezt kifogásolta, csak dühöt váltott ki, és még meg is büntették a szembeszegüléséért.

Pár hét után, anélkül, hogy ezt velem egyeztették volna, egy gyakorlott nevelő mellé tettek. Ez már kétségkívül a legnagyobb bizonytalanság idején volt, miután az új igazgató pár nap után távozott, és az utódát még nem találták meg, de már BVOP parancsnokság alatt álltunk, „átmenetileg joghézaggal”. Tőle (is) rengeteg konyhapszichológiai baromságot hallottam – aminek egy része ráadásul ártalmas is volt. „Börtönben fogsz megrohadni, mert nem vagy hajlandó változni”, mondta  a nem elég jól idomítható fiúnak a csoportvezető, akinek gyakran volt ilyen tárgyú jóslata mások esetében is.

Volt, hogy a romológiai tudására és jártasságára hivatkozta egyik-másik fiút már az érkezése napján ránézésre, illetve pár mondat után megfejtett: kannibálcigány. Ez a nevelő azt is megengedte magának, a parancsba adott tiltás ellenére is (a nyomozásról, a letartóztatásokról és az eljárás alá vont nevelőkről, nem lehetett semmi információt mondani), hogy azt mondta a fiúknak: az ő hazudozásuk miatt tartóztatták le ezeket a kiváló szakembereket.

Ezt annyit hajtogatta előttük, illetve olyan nyilvánvaló elvárása volt, hogy ezzel egyet kell érteni, hogy a csoportjának néhány tagja időnként hangot adott annak, hogy milyen remek nevelő az a letartóztatott illető, aki többjüket is megütött. Az így összezavart fiúk azt is rendben levőnek találták, hogy egy nevelő üt vagy belerúg valakibe, ha nem fogadott szót neki. Erre is rá lettek erre kényszerítve és tanítva – bár a Házirendben nem szerepelt ilyesmi.

A néha előforduló hangos és persze hiábavaló ellenkezés vagy visszafogott sértődés mellett sok fiú minden idegszálával azon igyekezett, hogy a nevelők, az intézményvezetők elvárásait teljesítsék. Ugyanis tudták, hogy a Javító által írt jellemzés a bíróságok felé döntő fontosságú, és az ítéletre is kihat. Szívszorító volt látni ezt az önfeladó igyekezetet, hiszen pitiáner butaságoknak kellett megfelelniük, olyan viselkedést elsajátítva, mint egy zsoldossereg vagy maffia tagjainak. Ez végképp nem segítette elő, hogy kint majd jobban tudják élni az életüket, sőt, csak arra tanították őket, hogyan kell totális alávetettként, illetve hatalmaskodva, továbbá hatalommal visszaélve viselkedni.

Ez a „gyakorlott” nevelő jelentgette az általa kezelhetetlennek minősített fiúkat, hogy elvigyék őket az intézetből másik intézetbe (később hallottam, hogy egy-egy nehezen kezelhető fiúval ez történt), vagy legalább a csoportból. Néha azt is kimondta – miután parancsba adták, hogy tilos a növendékeket megütni, fizikailag bántani –, hogy így bizonyos helyzetekben nincsen eszköze. Alighanem azt sem értette, amit beszélt. Egyre inkább igyekezett rábírni módszereinek átvételére, miután rájött, hogy nem mutatok erre fogékonyságot, illetve próbáltam elmondani neki, hogy én másképp dolgozom, de erre nem volt nyitott.

Az évvégi ünnepek alatt már jelentős létszámhiány volt a nevelők közt, nemcsak a hatósági eljárások miatt, és nemcsak azért, mert már nem vettek fel senkit, de a folyamatos felmondások okán is. Kevesen akartak dolgozni, teljesen érthető módon. Én lelkes és kíváncsi voltam, úgyhogy jelentkeztem munkára, így az évvégi időszakban több napon is dolgoztam nevelőként egyedül csoportban. Ez azt jelentette, hogy 8 vagy 12 órát voltam egyedül egy csoporttal, wc-re akkor tudtam elmenni, ha felhívtam egy rendészt arra a pár percre. 10-12 fiúra kellett ügyelni és megtartani a formai elvárások szerinti az előírt napirendi programokat, többek között elkísérni őket alakzatban az ebédlőbe, ahol arra is felügyelni kellett, hogy nem adnak-e át egymásnak ételt, nem csennek-e el evőeszközt; hogyan használják a mosdót, hajtják végre a takarítást és egy sereg más hétköznapi tevékenységet.

Ezen felül meg kellett tartanom az előírt órarend szerinti órákat, elsősorban képességfejlesztést az igen különféle tanultságú és állapotú fiatalembereknek, illetve sportfoglalkozást vagy katonai jellegű„alakit” is. Napközben csak a közös terekben lehettek, illetve mosdóba vagy csoportosan, felügyelet alatt vagy egyesével mehettek. Mindennnap el kellett érni, hogy működjenek együtt – amit rengeteg minden befolyásolt – egyre több mindent értettem vagy sejtettem meg ebből, de még sok mindent nem tudtam, amire bezárt az intézet.

Bátor voltam, mint a vak ló. Optimális esetben két nevelő szokott lenni egy 10-12 fős csoporttal hétköznap 8, hétvégén 12 órán át (a gyermekfelügyelői státusban foglalkoztatott munkatársak is nevelőként dolgoztak: ugyanazokat a feladatokat kellett ellátniuk, mint a nevelő státusúaknak).

Azt hallottam, hogy a karácsony régebben közös intézményi ünnep volt, de már tavaly is csak szabadidős napként telt el – valaki azt mondta, a munkavállalók hiányos létszáma miatt. Egyik kollégám, aki szintén jelentkezett az ünnepek alatt is dolgozni, megjegyezte, évtizedek óta egyetlen teljes karácsonyt sem töltött a családjával. A Szőlő utcai Javító utolsó karácsonyára a szakmai csoportok vezetői a nap kezdetén többféle alkotó tevékenységhez adtak egy nagy csomag segédanyagot, illetve a csoport ajándékként kapott társasjátékot vagy közösségi játékot. Emlékszem, a fiúk ezen a napon is kifogásolták, hogy nem kaphatanak hangszert. Hiába is próbáltam meg egy gitárt kikönyörögni, a szakszerű válasz az volt, hogy a gitárhúr fegyver. A ritmus-zenélés sem volt megengedett – amikor egyik órán teret adtam az iskolapadon való dobolásnak (pedig már ennyivel muzsikáltak, énekeltek, táncoltak), le kellett állítani, mert hallható volt az épület más pontján is.

Nekem nagy élmény volt az ünnep miatt is felbolydult csoporttal tölteni december 25-ét. Rendesen próbára voltam téve: a fiúk tökéletesen tudatában voltak, milyen rutintalan vagyok, mennyi szabály gyakorlati vetületét nem ismerem. Egy kolléga mondta este,  hogy előző évben karácsony napján tűz ütött ki az épületben, úgyhogy tekintsem sikeresnek a napot.

Nemcsak a növendékek, hanem a a nevelők egy része is megkísérelt próbára tenni, elsősorban a fiúk manipulatív irányításával. Többször is tanúja voltam, hogy valamelyikük egyszercsak behívta a nevelői szobába szegény kis kápót – ugyanis kápórendszer volt: a Házirend rendelkezése szerint minden csoportban volt egy növendék, aki segítette a nevelők munkáját, azaz kontrollálnia, ellenőriznie kellett a társait, illetve jelentenie róluk. Majd hosszan beszélgetett vele – sejtelmem sem volt, miről, adott helyzetben semmi nem indokolta. Ennek a kis kápónak aztán soha nem lett bizodalma bennem, miközben azokkal a fiúkkal, akikkel aztán rendszeresen dolgoztam, egyre könnyebb volt szót értenem.

A fiúk alapvetően vágták, melyik régi nevelőnek nem vagyok szimpatikus – aki ilyen kiszolgáltatott helyzetben van, az sokkal több mindent megfigyel, mint más. Az akaratukat hatékonyan érvényesítő nevelők mindenképp mérce voltak számukra; közülük azokat, akik  a maguk különféle, humanista szakmai elképzelései szerint dolgoztak, elfogadták, egyébként a társaságukban sokkal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban viselkedtek egymással is.

Ugyanakkor a csoportok a nevelőket is az erejük és az akaratuk rákényszerítési hatékonysága alapján mérték. Egy ideig. Aztán kezdtek jobban odafigyelni, hogy miben van az, aki nem erőből dolgozik. Még ekkor is előfordult, hogy  a hangadók, a csoport domináns tagjai támadást fújtak – elképesztően színesen, kifinomult ügyességgel kommunikáltak egymás közt. És akkor még egy darabig a helyzetek arról szóltak, hogy még pár sós kútba betesznek – aminek én kíváncsian álltam elébe, mert érteni véltem, hogy az intézmény működése rajtuk csapódik le, amit ők csak reprodukálnak. De nagyon is ismerték a határokat – így mentek el néha a falig. Sok jó élményt tudok felidézni: a pimaszság, a játékos kíváncsiság és a jóravalóság mindennél erősebb volt bennük.

Amire nagy szükség lett volna,

traumatudatos nevelés, na, az nem volt

– ilyen múlttal, annak az utolsó pillanatig is köztük járkáló árnyaival, ilyen vezetőséggel és ilyen körülmények közt, néhány kivételtől eltekintve ilyen felkészültségű emberekkel nem is lehetett. Szakmai megalapozottságú nevelési folyamatról nem lehet beszélni ott, ahol a csoportvezető nevelő kedélyesen azzal „viccelődött” a esténként egy rövid fürdőköpenyt viselő fiúval – a ruháik mind intézetisek voltak, azt hordták, amit kaptak –, többször elismételve, hogy mindenki hallja: „úgy nézel ki, mint egy buzi”. Vagy egy másiknak, hogy „meg fognak baszni, ha így viselkedsz a többiekkel”.

A szakmai hiányosságokból pedig nagyon sok minden következett. Az SZMSZ elavult – a valóságban nem aszerint működött a Javító, illetve a sokat hivatkozott 2023-as hatályos Házirendtől is el-eltértek, ezen túl pedig volt néhány olyan szokásjognak nevezett szabály, ami rettenetes helyzeteket generált. Így például amíg nem mondta fel néhány nap után az újonnan behozott fiú az úgynevezett 9 pontot, addig állva kellett ennie az ebédlőben. Egy analfabétának mondott, nagyon nehezen olvasó 14 éves hetekig állva evett napi ötször. Ezt mindannyian elnéztük – nem hiszem, hogy volt nevelő, mentálcsoportos munkatárs (pszichológusok és gyógypedagógusok), aki ne látta volna. A 9 pont egyébként a Felügyelet és büntetés szemléletével összecsengő, önelítélő szöveg, a letartóztatott fogadkozása, hogy aláveti magát az intézménynek, és milyen benti cselekedete hány év büntetéssel sújtható. Több pontja erősen megkérdőjelezhető volt, például a  4-es: „Az itt töltött idő előnyös és hasznos számomra, jelenem és jövőm szempontjából, mert szemben a börtönnel, segítő, támogató közegben vagyok, itt személyiségem fejlődhet, tudásom gyarapodhat.”, erősen véleményes volt.

Az intézetben a démonizált sajtóban napvilágot látott vonatkozó beszámolók jóvoltából a négykézláb / térden, lúgos felmosóvízzel gyökérkeféző takarítást Molnár Tamás, a BVOP parancsnoka tiltotta meg. Nem tudom, mióta volt a négykézláb takarítás biztonsági okra hivatkozott gyakorlat, mondván, a nyelek fegyverként használhatók, de nagyon egyszerű volt hatályon kívül helyezni. Ráadásul a gyakorlat is visszaigazolta, hogy a nyeleket bizony csak takarításra használták. Vajon mennyire volt szakszerű a biztonsági szabályozás többi részlete – ami szintén nem lehetett független egy ilyen intézmény pedagógiai gyakorlatától. Kérdés, melyiknek kell meghatározni a másik rendszerét, vagy melyiknek hogyan kell alkalmazkodni a másik szempontrendszeréhez. Laikusként is el lehet képzelni, mennyire meghatározza egy zárt intézményben a térhasználat korlátozásának módja és rendszere a bent levők viselkedését és hangulatát.

Rettentő szomorú volt látni, hogy egy kedves, vidám fiú néhány nap alatt magába fordult, miután azt a társát, akivel jó barátságban volt, átszállították egy másik intézménybe. Nem tudom, hogyan és mikor kezdett valamilyen hangulatjavító vagy nyugtató hatású gyógyszert kapni, amitől napközben is bármikor elaludt, ha leült, illetve egészen szétesett, kontrollvesztetté vált a viselkedése – több fiú is kapott hasonló gyógyszeres kezelést, amikor rosszabb állapotba került.

Nekem senki nem mondta el, hogyan dolgozott a mentál csoport, ahogy azt sem, nevelőként hogyan kellett volna velük szakmai alapon együttműködni. Annyit tudtam meg egy kollégától futólag érdeklődve, ha valaki feltűnően rossz kedélyű, akkor szólni kell az ügyeletes pszichológusnak. Csak feltételezem, hogy ők küldhették az állítólag rendszeresen megjelenő orvoshoz a mentális és/vagy pszichés problémákkal küzdő fiúkat – néhányszor kísértem fiút az egészségügyi szobába, de soha nem láttam az intézetben orvost, aki valamilyen vizsgálatok(?) alapján írt fel gyógyszereket. Akik gyógyszert szedtek, azok nem kaphattak arról információt, mit is vesznek be az étkezések során az ügyeletes ápoló által felügyelve. Számomra nem volt világos, hogy a gyógyszerezettek szüleinek, illetve gyámjuknak volt-e tudomásuk arról, hogy mit szedetnek a fiúkkal. Az általam megkérdezettek azt mondták, hogy erről nem értesítették a szüleiket.

A Házirend szerint az önsértést tételesen büntették, de az önsértők mentek pszichológushoz is. Ahova  egyéni beszélgetésre mindenki szeretett menni. Nem értettem, miért büntetik az önsértést, ha aztán terápiás beszélgetés és/vagy gyógyszert kaptak utána, feltételezhetően valamilyen protokoll szerint.

Ami egyébként a protokollokat illette, a nem múló elképedésem egyike volt, hogy a tárgyalóban tartott napi eligazításon a nevelőknek az érkező (pszichológus végzettségű) Kovács-Buna Károly igazgatót felállva kellett köszönteni. Őt, aki az által tartott szakmai továbbképzésen ijesztő butaságokat hordott össze például arról, hogy „az opponálás tudatos szembeszegülés, ami arra irányul, hogy a gyerek átvegye az irányítást a felnőtt felett, aki így csicska lesz”, vagy „a nevelés hatalmi kérdés, akarat rákényszerítés”, vagy „az empátia minden nevelésben káros, mert kiváltja a gyerek ellenállását”.

A megbízott igazgató letartóztatása után a BVOP parancsnokát az SzGyF-es Sidlovics Ferenc gardírozta és mutatta be „az állománynak”, nekünk, és ha már ott volt, nyájas modorú komisszárként fenyegetőzött a „zavart keltő sajtóval” való szóba állás tilalmát hangsúlyozva. Az intézet BVOP irányítása alatt a Szőlő utcai intézet működésének korrigálása nem kezdődött meg – belülről ez volt a legárulkodóbb –, hiszen a fenntartó, ahogy korábban, ekkor sem nem gondolt semmit a Budapesti Javítóintézetről. A politikai katasztrófát kellett mihamarabb eltüntetni. Azzal, hogy bezárták egyik intézetet, rontottak a többi helyzetén is, a bajt tehát csak fokozták. De a felelősök utána egyszerűen nem voltak hajlandók megszólalni sem. Az ügy meg lett oldva.

Hogy mi lesz a gyermekvédelemben, a javítók ügyében, meg fogjuk látni. Alapvető változásokra van szükség. Az egészet újra kell gondolni, strukturálisan is. A felügyeleti szervek felelősségét meg kell vizsgálni. A rengeteg kontraszelektált dolgozót mihamarabb le kell cserélni felkészült, alkalmas szakemberekre. Hatalmas vállalás, de vannak, akik felkészülten várják a lehetőséget.