Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben havonta összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni. Ezt az interjút 2024 agusztusában küldtük ki.

Sára a Kassák Múzeum és a Bécsi Egyetem tudományos munkatársa, valamint a Helyzet Műhely tagja. A múzeumban most Dobó Gáborral közösen Kassák Lajos és partnere, Simon Jolán levelezését vizsgálják, arra keresve a választ

„miként alakult a belső munkamegosztás a Kassák-Simon háztartásban, és a háztartás nő tagjai milyen sok szinten járultak hozzá láthatatlan munkájukkal a Kassák nevével fémjelzett avantgárd mozgalom sikeréhez”.

A kutatás előzménye Kassák húgának, Újvári Erzsinek és férjének, Barta Sándornak gyermeknevelésről és munkás-háztartásokról szóló mozgalmi szövegei köré rendezett kiállítás. (A katalógus online elérhető, ajánljuk!)

A közbeszédben, és ez igaz a történeti forrásokra is, hajlamosak vagyunk a konfliktusos helyzetbe kerülő nők megnyilvánulásait sztereotip női viselkedési mintáknak betudni. Simon Jolánról is él egy olyan kép, hogy neurotikus, ideges alkat volt. A levelezésből viszont kiderül, hogy amíg Kassák elsősorban a folyóiratok szerkesztésére és a művészeti termelésre koncentrált, addig Simonnak – aki maga is elismert előadóművész volt – kellett szinte minden apróbb, informális bevételi lehetőségnek utánajárnia, a kötelességeikkel elmaradó családtagokat, munkatársakat számonkérnie – enélkül aligha tudott volna fennmaradni a hálózat. Így rögtön más fénytörésben jelenik meg Simon feltételezett ideges természete.

Sárát a századfordulós szerveződések mozgalmi emlékezete is foglalkoztatja, ennek kapcsán írt az újpesti jutagyárban szervezett sztrájkokról. A jutagyári munkásnőket Kassák Egy ember élete c. regénye érdektelennek mutatja be: mint akik nem egyszerűen nem ismerték a sztrájkmozgalmak kultúráját, de alapvetően távol állt tőlük az a baloldaliság, amit a századfordulós szakszervezeti mozgalmak jelentettek.

„Fontos, hogy a jutagyári nők többnyire szezonálisan végeztek gyári munkát. Egy jelentős részük agrárháztartásból érkezett, ezért időről időre vissza kellett térniük bedolgozni a családra háruló mezőgazdasági idénymunkákba. Nagyon nehéz elköteleződni úgy egy szakszervezet mellett, hogy tudod, három hónap múlva már nem dolgozol abban a gyárban.”

A szakszervezetek ráadásul inkább azokat a munkásokat tekintették partnernek, akik eleve nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek – alapvetően azokat a férfiakat szólították meg, akik szakértelmet igénylő, nehezebben helyettesíthető munkát végeztek. 1907-08-ban a jutagyárban dolgozó nők megszervezéséért így egy 19-20 éves munkáslány, Balázs Klára tett talán a legtöbbet.

Ezek a tanulságok emlékeztetnek minket arra is, hogy

„egy sikeres mozgalmat nem feltétlenül lehet tükörként állítani egy másik mozgalommal szemben, és számonkérni rajta ugyanazokat az eredményeket. Attól függően, hogy milyen gazdasági környezetben működsz, és milyen háztartásból érkezel, nagyon változó az, hogy milyen reális célokat lehet kitűzni a tőke elleni küzdelemben. Mindez viszont nem azt jelenti, hogy az ellenállás felesleges lenne. Egy rossz alkupozícióból szervezett védekező sztrájk is képes lehet mérsékelni a mindennapi kizsákmányolást.”