Az 1946. február 1-én kikiáltott második magyar demokratikus köztársaságnak holnap lesz a 80. évfordulója. Magam és még sokan mások ezt emléknapnak tekintik. Az öt évvel ezelőtt a Mércére írt cikkemben igyekeztem megindokolni, hogy miért méltó megemlékeznünk az 1946-os köztársaságról, most igyekszem azt bemutatni, hogy az emberek miként tekintettek erre a külsőségeiben ünnepi eseményre.

Ha az 1945 utáni évek rövid demokratikus korszakára, parlamentáris köztársaságára tekintünk, akkor jogosnak tűnik a kérdés: 1946-ban valóban olyan erősek voltak a demokrácia gyökerei Magyarországon, hogy az megszilárdulhatott, vagy legalább ellenállhatott az autokratikus vagy diktatórikus törekvéseknek? A kérdés a 2010 utáni fejlemények ismeretében még indokoltabbnak tekinthető.

Persze a demokráciafogalommal való játék régi keletű. Egyes szélsőjobboldali lapok Mussolini, sőt Hitler rendszerére is érvényesnek tekintették, miután a spirituális vezért a népakarat, a néplélek megtestesítőjének látták mindenféle választási legitimációtól függetlenül. Vagy 1945 után a sztálini rendszert a világ legdemokratikusabb alkotmányára alapuló, egyenesen minden idők lehető legdemokratikusabb képződményének hirdették a kommunista pártban, persze eleinte csak szűkebb körben, a pártoktatásban tartottak előadásokat erről.^[1]

Bár a Szent Korona-tan és a királyság nem a diktatúrát alapozta meg, az egyházak ideológiai és társadalmi szupremáciájának fenntartásában nagyon is szerepet játszott, nem is beszélve az irredentizmus legitimmé tételében. Itt volt aztán az erős kormányzó egyszeri megválasztása és dinasztikus utódlásának kérdése is. Azt mondhatjuk, hogy a királyság a horthyzmus ideológiai alapozásának egyik fundamentuma volt. Igazolja ezt a köztársasági törekvések, sőt a köztársasági eszme nyilvános hirdetésének szigorú büntetőjogi tiltása. Az sem véletlen, hogy Bethlen István miniszterelnök a szociáldemokratákkal kötött megállapodásba, közkeletű elnevezéssel a Bethlen-Peyer paktumba is belefoglaltatta.

1946 elején még a politikai palettán relatíve jobbra állók sem számoltak a királyság fenntartásával, sőt még az alkotmányos királyság államformával sem – hiába támogatta ezt a katolikus egyház. A nemzetközi színtéren a látszatát is el akarták kerülni az irredenta szándékra hivatkozásnak.

Románia viszonylatában egy békés területmegosztásra az egyetlen esély az volt, hogy demokratikus és békülékeny, egyenesen baráti hangnem uralkodjon a két ország között, mi több a trónt illetően megelőzték Romániát, ahol a királyt csak 1947. december legvégén mondatták le. De további területi veszteség fenyegetett az 1945-ös tapasztalatokat ismerve Csehszlovákia, Jugoszlávia és Ukrajna felől is. Elkerülhetetlen volt, hogy minél előbb szakítsunk a királysággal, a Szent Korona-tannal és ezzel együtt az úgynevezett történelmi Nagy-Magyarország vágyképét megalapozó látszatokkal.

Persze a baloldalon megerősödött a királyság bármely formájával szembeni elvi kifogás, a republikanizmus eszmerendszerével való azonosulás és annak hagyománya, amely szembehelyezkedett mindennel, a feudális eredetű külsőségektől kezdve az államberendezkedésig, szokásokig, mentalitásig. Parlamentáris köztársaságot teremtettek, a szabadságjogokat törvénybe iktatták, az államot és egyházat szétválasztották, drákói eszközökkel védték a köztársaságot, a régi címek használatát tiltották, a szociális és kulturális egyenlőséget deklarálták, az iskoláztatás kiterjesztették. Rehabilitálták a bűnbakként elítélt és kiátkozott, emigrációba menekült Károlyi Mihályt és az 1918-as őszirózsás forradalmat, új jelképrendszert, sőt ami még ennél is fontosabb, szóhasználatot alkottak.^[2]

Milyen mértékű volt a magyar társadalomban a köztársasági gondolat tábora, még inkább mennyire vált vonzóvá az emberek számára a republikanizmus, a demokrácia igenlése 1945–1948 között?

Ezt befolyásolta, hogy milyen viták zajlottak a demokráciáról, ki mit értett alatta. Abban többé-kevésbé egyetértett mindenki, hogy a demokrácia szükséges, a köztudatban is terjedőben volt a felfogás, hogy most demokráciában élünk, ellentétben a horthyzmussal, amit nagyon gyakran reakciósággal jellemeztek. Demokrácia és reakció, ez volt a két megszokott kifejezés. Ennél alaposabban már kevéssé foglalkoztatta az embereket. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy arról elmélkedjenek, hogy miben áll a demokrácia, és milyen demokráciát akarnak. Dúlt a vesztes háború hatása. A helyzetet nem jellemezhetné jobban Benjamin László, a kitűnő munkásköltő visszaemlékezése:

„Valakit vagy valakiket mindenki elveszített a háborúban, ez szinte általános volt. Rettenetes nyomorban, nélkülözések, betegségek közt, romhalmazok közt, lerongyolódva, politikai bizonytalanságban, nyílt és lappangó harcok közt élt az ország, de egy új élet ígéretével is, azzal a bizakodással, hogy kilábalunk hamarosan a különféle nyomorúságokból. Hihetetlenül zavaros és tarka élet volt ez, talaja a kétségbeesett reménytelenségnek, de a messianisztikus várakozásoknak is. Mindez a végletes ellentmondás, gyász és reménység, lemondás és céltudatosság, hit és hitetlenség, az ország egész tarkasága, lélekbeli, társadalmi, politikai zűrzavara, ami a felszabadulás első esztendeiben uralkodott, tükröződött, azt hiszem, az én akkori szürrealizmusomban.”^[3]

Nem véletlen, hogy a Magyar Közvéleménykutató Intézet kezdeti próbálkozásainak egyike olyan eredményt hozott, hogy a kötött gazdálkodás bevezetését minden társadalmi csoport támogatta, persze a szegényebb rétegek felé növekvő módon. 1945 novemberében a szabad élelmiszerkereskedelem leállítását a munkások majdnem 70%-a helyeselte, erős kezű kormányzást, a luxuséttermek, bárok bezárását sürgették, a tömegétkeztetés, a kifőzdék, kocsmákat támogatását szorgalmazták.

A közvéleménykutatás 1945 decemberi vizsgálata szerint sem az értelmiség, sem a kispolgárság, sem a munkásság többsége nem tartotta időszerűnek az államforma-váltás kérdését. A megkérdezettek mindössze 22–23 százaléka szavazott volna a köztársaságra. 1946 januárjában a királyság vagy köztársaság kérdésében Budapesten és vidéken nagy többséggel a népszavazás mellett voksoltak. A sajtóban megjelenő erőteljes propaganda hatására viszont a közhangulat –legalábbis Budapesten – megváltozott, 70–80 százalék a köztársaság mellett foglalt állást.^[4]

A korabeli közvéleménykutatások szerint a magyar társadalomban 1946 és 1949 között bizakodó volt a közhangulat, ami betudható az 1946 augusztusi szanálás, a forint bevezetése, az anarchiát, létbizonytalanságot eredményező katasztrofális infláció megfékezésének. A földreform következtében vidéken kedvezőbben ítélték meg a demokrácia hatását az életszínvonal emelkedésére. Átlagban 55 százalékos, Duna-Tisza közén és Észak-Magyarországon 87 százalékos volt a demokráciába vetett hit, a bizakodás.

Az előző év indulásához képest számottevően javult az ország helyzetének a megítélése 1946-ról 1947-re, de még így sem közelítette meg az elégedettség az 50 százalékot. Az összátlag 40 százalék volt. Viszont ez 1947-ről 1948-ra 6,9 százalékkal tovább javult. Bíztak az emberek a 3 éves terv sikerében is, különösen az első év eredményeinek ismerete után. 1948 augusztusi felvétel szerint a bizalom az ipari munkásság között megközelítette a 100 százalékot. Hozzá kell tenni, hogy ez a terv a részleges államosítások mellett is egy polgári társadalomra volt szabva, nem volt azonos az állampárti mindenre kiterjedő tervlebontás mizériájával.

Valamelyest áthangolódás mutatkozott az értékpreferenciák vonatkozásában is. Budapesten az 1947. márciusi adatfelvétel szerint arra a kérdésre, hogy melyek a demokratikus országok ismérvei, elég sokan a demokratikus szabadságjogokat választották (gondolatszabadság, szólás- vélemény- gyülekezési és sajtószabadság, szabad vallásgyakorlás), továbbá a jogegyenlőséget, a kölcsönös jogok-kötelezettségek biztosítását. Ezt követte az általános jólét (a munkásság közel 17 százalékos arányával), aztán a meglehetősen ködös népuralom következett. A szocialisztikus értékek háttérbe szorultak, kevésbé volt fontos már a biztonság, különösen a munkásság körében. Egészében a polgári liberális értékek felé orientáltság volt érzékelhető.

Igen jól fogadta a közvélemény a megszólítás változására vonatkozó kérdést. A magasabb állású személyek esetében a kegyelmes, tekintetes eltűnt, helyette leginkább az úr mellett tették le voksukat. Nőknél az asszonyom megszólítás 72 százalékot ért el.

Tehát a rendszer, vagyis a demokrácia lassú fokozatos megítélése kedvező irányba változott. Persze nincsenek megbízható adataink erről. Azt feltételezem, hogy a horthyzmus elutasítása átjárta a társadalom szövetét. Ezzel szemben a populista válasz – amit a Baloldali Blokk képviselt – némileg erősödhetett. Mutatják ezt 1956 tapasztalatai, amikor a politikai berendezkedést illetően a tömegek óhajai 1947-re, illetve 1945-re mentek vissza, de semmi esetre sem korábbra. Az úri világot nem óhajtotta senki.

Ami a társadalomlélektani tényezőket illeti, láthatjuk, hogy mélypontról indult a folyamat, de tekinthetjük ezt kezdőpontnak is. Példaként nézzük meg Bibó István vákuum elméletét, melyet egy kéziratban maradt korabeli tanulmánytöredékében fogalmazott meg.^[5]

Bibó Németh László nyomán a magyar társadalomfejlődés 1945 utáni legfontosabb vonását a kispolgárosodásban nevezte meg. Ennek két meghatározóját a földosztásban és a vidéki közigazgatás összeomlásában látta. E két elem meglétét értékelte felszabadulásnak. Meg kell jegyeznem, hogy a 640 ezer igényjogosult, minimálisan 2,5–3 millió embert érintett, ami az 1949-es népszámlálás 9,2 milliós népességének nem csekély részét képezte.

A vidéki közigazgatás összeomlása, az „urak futása” szerinte azért volt társadalomtörténeti szempontból kitüntetett jelentőségű, mert letűnt annak az ügyvivő osztálynak, annak az államilag kondicionált hivatalnok-felekezetnek a vára, amely a nagybirtokrendszerre támaszkodva az alsó néprétegek befolyását minimálisra szorította.

Visszatérve a kispolgárosodásra, Bibó István a Nyugat-Európához képest kis létszámú és sokkal heterogénebb csoporthoz sorolta a munkásság kvalifikáltabb részét, a kereskedő és ipari kispolgárságot, a magánalkalmazotti réteget és az igazoló eljárások, valamint a B-listázás miatt cserélődő közalkalmazottakat. 1945 után életnívójában, lakásviszonyaiban és életideáljában közeledő együttes semmiféle társadalmi tudattal, de még egységes közösségi tapasztalatokkal sem rendelkezett. Ahogy mondta:

„nagy hányaduk, különösen pedig legújabban megjelent tömegeikkel teljesen kívül esnek a szabadság és emberi méltóság nagy, egységes európai forradalmának a tapasztalatain és a hagyományain. A kispolgárosodó munkásság az egyetlen, mely aránylag egységesen hozta a szocialista munkásmozgalom kultúráját; a középosztálybeli és paraszti elemek már csak töredékekben hordoztak magukban is töredékes, 1848-as reminiszcenciákat, a kisiparos és kiskereskedő polgárság pedig erőtlen és erőtlenedő formák között emlékszik még a polgári demokrácia bizonyos ideáljaira. Mindebben azonban sem az emberi méltóság, sem a politikai célok, sem a társadalmi helyzet egységes tudata nem alakult ki, tehát ennek az újonnan megduzzadt embercsapatnak senki, sehonnan nem kínál egységes és helyzetüknek megfelelő öntudatot.”

Egy részük a mélyen kompromittálódott fasiszta törekvésektől elidegenedett, és az ugyancsak kudarcos keresztény-nemzeti ideológiától is távolodott, vagyis nagyrészük szellemiségét tekintve vákuumba került, elbizonytalanodott, leszámítva a munkásmozgalmi tradícióhoz kötődő proletariátust. A viszonylag kis számú igazolási eljárásokat követően Bibó attól tartott, hogy a B-listázások során tömegessé váló (mintegy 50 ezres nagyságrendű) megtorlás a közalkalmazottak egy részét visszataszítja a reakció karmaiba. A gyenge elmozdulást tehát Bibó István is pontosan érzékelte.

Kik próbáltak a nemzeti republikánus demokráciának valamelyes egységes tábort szervezni? Volt tábora ennek a kisgazdák, parasztpártiak, a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és eleinte a kommunisták között is. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a politikusok között a legautentikusabb megfogalmazója az 1946 eleji parlamenti vitában Kéthly Anna volt. Nézete szerint a királyi hatalom felsőbbrendűségét a többi társadalmi csoport alávetettsége és kiszolgáltatottsága követte. A demokrácia, a köztársaság gyökeresen más felfogásra épül. Szakítás az előjogokkal, a főhercegi szalonokkal, ahol a finom urak és dámák járkálnak. Szakítás az egész szétterpeszkedett horthysta „neo-bizantizmussal”. Reményének adott hangot egy más, szebb világ felé való elindulásra, ahol tiszta a közélet, nincs hamis tekintélytisztelet, nem szolgálatra, parancsokra, hanem együttműködésre alkalmas emberek sokasága teremt új nemzetet.

Kéthly Anna 1945–1946-ban még úgy ítélte meg, hogy Magyarországon hosszú ideig a polgári demokrácia megteremtése marad napirenden, a horthyzmus gyökerei mélyek, a demokratikus erőké viszont gyengék. A Szociáldemokrata Párt fő feladata tehát a demokrácia intézményeinek kiépítése és megszilárdítása, a régi szellem és erkölcs kiirtása.

1947 májusában a demokratikus szocialista jövőről a Duna-völgyi konferencián elhangzott beszédében a következőket mondta:

„A demokratikus szocializmus most vizsgázik a Duna völgyében, a demokrácia építő erejéről, alkotóképességéről kell bizonyságot szolgáltatnunk ezen a sokat szenvedett vidéken… Vigyázzunk ebben a hatalmas, a szocializmust előkészítő tevékenységünkben arra, hogy az ember minden alkotás célja, és nem eszköze, és akkor megnyerjük magunknak azokat, akik eddig a diktatúrák és féldiktatúrák terrorja alatt apátiába süllyedtek, elvesztették érdeklődésüket saját sorsuk iránt, hogy a dolgozók osztályának minden tagja közös erőfeszítéssel igyekezzen megrövidíteni a történelmi átmenet idejét a demokráciától a szocializmusig.”^[6]

Bibó István és Kéthly Anna közös aggodalma nagyon is indokolt volt.

A történet vége ismert. Az edukáció megtört, de az 1945–1948 közötti évek tudása nem merült teljesen feledésbe. A gyors és folyamatos mozgásban lévő világban és a hazai politikában nem lehetett tisztán látni, hogy mikor kezdődik a szocializmus, hol végződik a demokrácia, mikor lép át a folyamat az államszocialista diktatúrába, egyáltalán bekövetkezik-e ez a rosszindulatú fejlemény? Az emberek a Szovjetunió belső állapotáról sem rendelkeztek ismerettel, leginkább azt fogadták el, amit a kommunista propaganda hirdetett. Mást nem is lehetett mondani, írni, mert az büntetőjogi következményekkel járt. A Vörös Hadsereg kegyetlen, ellentmondásos magatartásából sem lehetett a távoli hátország békés életére következtetni. A Kéthly Anna által szerkesztett képes hetilap, a Szivárvány is ilyen volt, ami rendszeresen beszámolt a szovjet mindennapi élet barátságos oldalairól, a szovjet kultúra teljesítményeiről.

A hazai politikai folyamatok sem voltak egyértelműek. A polgári, sőt egyes baloldali politikai tényezők elnémítása megelőzte az erőszakos társadalmi intézkedéseket. Utóbbi később hatott, miután az ideológiai magyarázatok egy ideig elfedték a valódi szándékokat. Tömegesen az embereknek csak az ötvenes évek elején nyílt ki a szemük, amikor a terrorisztikus elnyomó gépezet már kiépült.

Végül egy kisebb réteg a kommunista eszmény vonzásába került, aminek hatását nem lehetne jobban érzékeltetni, mint Király István irodalomtörténész szavaival: „Egy világképet hoztak, egy világképet, amely (úgy éreztem) akár a vallás, teljes volt, átfogó, választ adott az emberi létezés nagy kérdéseire. És oly válaszokat, amelyek az ész számára is elfogadhatónak tűntek, a huszadik századdal, a tudomány eredményeivel nem álltak ellentétben. A nihilből, a kibírhatatlanságból, a szorító hiányból ígért kiutat így ez a gondolat. Visszaadta a valaha, régen, a vallással együtt elvesztett „megváltás”-hiteket. Elültette azt a meggyőződést, hogy nem a túlvilággal, de evilági úton, a körülmények megváltoztatásán, a társadalmon át formálható talán az emberi élet. Lehetséges otthonteremtés itt a valóságban; a kiszakadás a reménytelenből, a felülemelkedés a nihil-érzeten. S megszűnnek így talán azok az ostoba szenvedések is, melyeket elültet mindig az énben a semmiben élés, a céltalan élet.”^[7]

Következett az 1953-as fordulat, Nagy Imre programja, ami megnyugvást, emberséges megoldásokat kínált. Alig másfél év adatott meg számára, és utána következett az egyre terebélyesedő hitelvesztés különösen Hruscsov XX. kongresszusi beszéde után. Az 1956-os forradalom megmutatta, hogy a republikánus demokrácia szociális töltettel meggyökeresedett az országban. Az 1945 utáni 2-3 év hozadéka az volt, hogy letűnt a neobarokk posztfeudális rendszer, de a sztálini militáns diktatúrát sem lehetett elfogadtatni a magyar társadalommal. Az 1848-as forradalmak jelszavai, szimbólumai éledtek újjá, amelyre az 1946-os köztársaság is felesküdött.

1989–1990 után az új magyar demokráciának közel sem volt olyan jóléti teljesítménye, mint az 1945 utáni években. 2010-es autokrata újrendisége azért tudott meggyökeresedni, mert a hosszas csalódás után végre a felemelkedésben reménykedtek az emberek.

Ma azonban sokaknál visszatért az 1848-ban, talán 1918-ban és 1946-ban megindult republikanizmus.

A 2010 után újjáépülő autokráciával szemben komoly ellenerők szerveződnek. Kérdés, hogy a magyar demokratikus ellenállás ismét megtörik-e az új világpolitikai erőviszonyok közepette? Kérdés, hogy lesz-e ismét republikánus köztársaság? Bizakodjunk.