Meg nem nevezett amerikai kormányzati forrásokra hivatkozva a New York Times kedden közölte: megszületett a döntés a Fehér Házban, amelynek keretében a dél-amerikai Venezuela USA-ellenes és Oroszország-párti kormányát a CIA hadműveletével buktatják meg.

Az információszivárgás azért is érdekes, mert a CIA tevékenységének éppen a „fedett” de agresszív, katonai akciók képeznék a lényegét. A Times viszont most mégis arról ír, a végső döntést az elnök a nyilvánosság kizárásával már kiadta Venezuela „bolivári köztársaságának” elnöke, Nicolás Maduro Moros erőszakos megbuktatására.

Mindez nem előzmény nélküli. Mi is írtunk róla, hogy míg az Egyesült Államok mérlegelő álláspontra helyezkedett európai, és közel-keleti katonai akcióit illetően, addig kivételesen agresszívvá vált Dél-Amerikában. Ennek jele volt, hogy az USA haditengerészete és a tengerészgyalogság a karibi-térségben vonta össze erőit, és „illegális drogkereskedelemre” hivatkozva immár meg is támadja és el is süllyeszti akár Venezuela civil hajóit is a nyílt tengeren. Eközben a Venezuelához közeli Puerto Ricón (ami amerikai domínium) immár 10 000 amerikai tengerészgyalogost vontak össze, feltehetően azért, hogy partraszállást legyenek képesek végrehajtani a későbbiekben.

Az új információk szerint ez csupán a kezdet. Az új felhatalmazás szerint az Egyesült Államok hírszerzése viszont már Venezuela területén belül hajthat végre támadásokat a kormányzati erők és a hadsereg ellen. A CIA a döntésre rálátó források szerint mindezt az ország katonaságának támogatására, de attól függetlenül is megteheti, a cél pedig Maduro megbuktatása – bármi áron.

Venezuela kormánya a hírek nyilvánosságra kerülése után „erőszakos beavatkozásként” ítélte el a terveket. Azokat a New York Times forrásai szerint pedig Marco Rubio külügyminiszter és John Ratcliffe, a CIA Trump által kinevezett igazgatója közösen, és személyesen dolgozták ki.

A Ratcliffe-terv hivatalos célja Maduro államelnök elmozdítása. De az USA kormánya már letett arról, hogy az intézkedésnek a korábbiaktól eltérően legalább látszólagos venezuelai népi legitimitást adjon, így választási beavatkozások helyett a CIA és a katonaság venné át a műveletben a szerepet. 

A terv tehát brutális. Mindez viszont régi álma az amerikai uralkodó osztálynak. A nyers kőolajban gazdag, korábbi kliens Venezuela irányítását 1999-ben vette át Hugo Rafael Chávez Frías katonatiszt, aki USA-ellenes, az USA gazdasági érdekeltségeit az országból folyamatosan kiszorító politikát kezdeményezett. De nemcsak ennyit tett: Chávez még rendkívül népszerű is volt a venezuelaiak alsóbb rétegei szemében, mert „szomszédsági tanácsokon” és „részvételi alapon” a Latin-Amerikát a spanyol uralom alól felszabadító Simón Bolivar szellemében ígért államreformot.

2002-ben, George W. Bush elnök emberei egyszer már államcsínnyel rövid időre őt el is távolították. Azonban a népi támogatásnak köszönhetően Chávez hamarosan visszatért.

A „bolivári” rezsim az Északról fenyegető veszély miatt kezdettől kereste Washington ellenlábasainak politikai és katonai szövetségét. Ezek közül a legfontosabb Vlagyimir Putyin Oroszországa lett, akik a venezuelai nyersolajat sok ideig szállították, finomították. Az állam Hugo Chávez 2013-as halála után a korábban buszsofőrként dolgozó Chávez-lojalista, Nicolás Maduro uralma alá került. Maduro viszont nem rendelkezett Chávez karizmájával, politikai érzékével, vagy állam-menedzselési tehetségével. Az 1999 után az államból kiszoruló USA-párti, szélsőjobboldali venezuelai emigráció így 12 éve újult erővel próbálkozik a külföldről támogatott visszatérésssel.

Trump maga 2017 után tért nagy erőkkel vissza az állam vezetőit elmozdítani kívánó tervekkel, igaz ezekben még a haderő nem játszott szerepet. 2019-ben az akkor magát elnöknek kikiáltó, amerikaiak által támogatott Juan Guaidót támogatta Trump és az Európai Unió is, de a hatalomátvétel neki sem sikerült. Venezuela gazdasága azonban szinte példátlanul súlyos gazdasági szankciókat kapott az USA-tól és az EU-tól a Guaidót és más, vele tartó politikusokat ért atrocitások és jogsértések miatt. Ez a helyzet, és a Maduro rezsim növekvő paranoiája, erőszakos fellépése, oroszbarát katonapolitikája pedig súlyos válságba taszította a dél-amerikai állam legtöbb lakóját, akiknek még éhínségeket is el kellett szenvedniük.

Trump és kormányzata a 2017 és 2021 közötti, venezuelai kudarcból tanulva most jobban felépítette a Maduro-ellenes, hazai propagandát is. A dzsihádisták, az ISIS és Irak helyett a fókuszba már Trump második elnöki kampánya során is a „venezuelai migráns drogkereskedők” és az általuk az Egyesült Államokban okozott „káosz” került.

Trump és kormánya azóta is előszeretettel emlegeti a venezuelai eredetű Tren de Aragua nevű bűnszervezetet, és azok állítólagos, a Maduro-kormányzattal ápolt jó kapcsolatát. Sőt tovább mentek, és ahogyan a Mércén Matheus Garcia Nunes cikkében is említette, Madurot és a venezuelai hadsereg tiszti karát Washington azzal is vádolta, hogy egyenesen ők irányítják a Cartel de los Soles nevű drogbandát. Mindezek a vádak viszont nagyon gyenge lábakon állnak.

Ahogyan Nunes fogalmazott: 

igen széles konszenzus formálódik akörül, hogy az amerikai hadsereg aktuális, „drogellenes műveletei” sem az amerikai, sem a nemzetközi jog szempontjából nem védhetőek, sőt súlyosan sértik az emberi jogokat, valamint más országok szuverenitását és területi integritását.”

Mindez nem új dolog. A nyolcvanas évek Kolumbiával, Panamával és más államokkal szemben alkalmazott, amerikai és befolyásukat megindokló retorika is arra épült fel, Washington a hazai rend érdekében kénytelen fegyverrel visszaszorítani a „narkókereskedők” rémuralmát a térségben – ahol egyébként hagyományosan gazdasági ellenőrzést gyakoroltak a termelés minden szektora felett. A hivatalosan illegális kokainkereskedelem viszont tőlük független, sőt, az USA-ból vagyonokat elszívó bevétellel ruházott fel helyi maffiákat, aminek letörése politikai céllá vált a Reagan-kormányzat számára.

Mint sok mindenben, Donald Trump ebben is követné Reagant, elhagyva a demokraták „emberi jogi” alapú rezsimváltási próbálkozásait, az új elnök retorikája párhuzamot húz a „kommunista” Maduro és a drogbandák közé. De mint ahogy akkor, a megoldás kulcsa most is a geopolitikai manőverekben keresendő.

2021 végén látszott végül kibúvó Madurónak, amikor Joe Biden elnök még diplomáciai úton próbálta magához édesgetni a venezuelai vezért, mint kiderült, egy, a Chevron amerikai olajcéget is érintő titkos szerződéssel. Ekkor Maduro még a továbbra is szankcionált „baráti” Kubát is elhagyta volna, csak hogy ismét legalizálhassa az USA finomítóival közösen folytatott világpiaci olajkereskedelmet.

Trump októberre viszont végleg elzárta a diplomáciai utat. Ennek fő aktusában a norvégiai Nobel-békebizottság is segítette. A washingtoni, baloldali The Nation publicisztikája szerint ugyanis a venezuelai piaci fundamentalista, erőszakosan proletárgyűlölő, szélsőjobboldali ellenzéki vezető, María Corina Machado díját éppen úgy jellemezték:

a bizottság „lefeküdt Trump” és politikai céljai előtt, segítve a Venezuela elleni offenzíva és az új Dél-Amerika politika erkölcsi megalapozását.

Augusztus elején, mielőtt még Vlagyimir Putyin alaszkai tárgyalásokra utazott volna Trumppal, nyilvánosságra került, katonai vezetői már arról spekuláltak, lehetőségük lenne Venezuelába telepíteni új tervezésű, interkontinentális-ballisztikus rakétaarzenáljuk egy pár darabját. Ezzel Oroszország egy eszkalálódó ukrajnai helyzetben hitelesen tudná fenyegetni az USA „hátsó udvarát” még hozzá olyan súlyosan, amilyet az 1962. októberi, kubai rakétaválság óta nem láttunk.

Miután az új tárgyalási körök is dugába dőltek, és most úgy tűnik, a harcoló Ukrajna Trumptól megkaphatja a rég vágyott, nagy hatótávolságú Tomahawk rakétarendszereket, amelyeket engedéllyel orosz területen is bevethet, az amerikaiak joggal tarthatnak attól, hogy a Kreml valóra váltja a rakétarendszerek Dél-Amerikába való telepítését.

Fidel Castro 1962-es helyzetéhez hasonlóan erre reális lehetőséget ad az is, hogy Nicolás Maduro egy bizonyos ponton nem láthat más lehetőséget hatalma (és élete) megmentésére,

mint hogy ilyen irányú biztosítékot kér Putyintól. De ennek a kiélezett helyzetnek éppen a legújabb Trump és tanácsadói által alkalmazott taktika az egyik fő oka. Hiszen ha belegondolunk, egy erőszakos katonai akció – hacsak pár nap alatt nem jár sikerrel – óriási kockázatokat rejt magában, amelyek könnyen lehet, nem hagynak más lehetőséget a venezuelai rezsimnek, mint a drasztikus fellépést.