Olvasóink nem követhették élő közvetítésben, hogyan működött közre a rendőrség egy kegyetlen és felesleges kilakoltatásban. A sajtó korlátozásáról maga a hatóság gondoskodott. Mi viszont a TASZ segítségével bepereltük a rendőrséget.

Történetünk még tavaly nyáron kezdődött, amikor a csepeli önkormányzat a Város Mindenkié szervezet értékelése szerint „törvénytelen, kegyetlen és felesleges” módon kilakoltatott egy 68 éves idős férfit, Károlyt a kerülettől bérelt lakásából. Az önkormányzat az „együttélés követelményeivel ellentétes” magatartásra hivatkozott Károly részéről, amit a férfi szomszédainak elmondásai nem támasztottak alá, sőt, többen kifejezetten ellent is mondtak ennek a vádnak.

Mivel egy önkormányzat törvényi kötelessége a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítása, itt viszont ennek az ellenkezője történt, valamint a Város Mindenkié lakhatási csoport és a Szikra Mozgalom tagjai is élőláncot terveztek a lakó utcára tétele ellen, a Mérce – több másik híroldallal együtt – úgy döntött, tudósít az eseményről.

Aki követi a Mércét, annak nem lehet különösebben meglepő, hogy beszámolásra érdemesnek tartjuk a kilakoltatásokat: Magyarországon tombol a lakhatási válság, a reálbérek messze nem növekednek olyan ütemben, mint a lakásárak (ezek 2015-höz viszonyítva névlegesen háromszorosára, reálértéken másfélszeresére nőttek). Az albérletek szintén egyre kevésbé megfizethetőek, különösen a városok belsőbb részein, miközben az egyéb, létfenntartáshoz elengedhetetlen költségek is az egekbe szöktek.

Mindezen körülmények között egy krónikus betegségekkel küzdő idős embert, aki nem jelent veszélyt környezetére, és semmi nem indokolja, hogy az utcára tegyék, az önkormányzatoknak éppen, hogy segíteniük kéne, és nem megnyomorítaniuk. Ehhez pedig még a mostani körülmények között is sok eszköz állna a rendelkezésükre: szakszerű és hatékony szociális munka, családsegítés, házi segítségnyújtás, orvosi kezeléshez való hozzásegítés, mediáció, mind-mind bevett eszköz lenne az önkormányzat kezében arra, hogy megoldja egyébként törvényben meghatározott feladatát, és megelőzze a lakásvesztést. Ezeknek az eszközöknek az alkalmazására azonban nem került sor, tavaly júliusban Csepelen ennek az ellenkezője történt.

Tudósításunk azonban nem sikerült teljes körűre, ez pedig igazán nem a mi hibánkból alakult így:

a kilakoltatás lebonyolítását biztosító, már jó korán és nagy létszámban kivonuló rendőrök korlátoztak a munkánk végzésében, és az esemény közvetlen helyszínén élőben kövessük kameráinkkal Károly hajléktalanná tételét.

Általában egy eset elbeszélésénél itt következne az a rész, amikor elmagyarázzuk, hogy mivel érvelt a kivezényelt rendőrök parancsnoka, illetve pontosan miért is volt szükség arra, hogy fizikailag megakadályozzák a sajtót abban, hogy közérdekű munkáját végezze, azonban erre egész egyszerűen nem került sor. Ráadásul a későbbi eljárás során a rendőrség jogi képviselőinek az érvelése az irodalmi abszurd mélységeibe ereszkedett.

Az intézkedés elképzelt akadályozása

A kilakoltatás helyszínére érve a kilakoltatást megakadályozni, de legalábbis élőlánccal késleltetni kívánó aktivisták az akcióra minden bizonnyal számító, jó előre nagy számban kivonult rendőrök sorfalába ütköztek. Némi tanakodás után az élőláncra érkező csoport úgy döntött, hogy a szomszédos lépcsőházból próbálkoznak, a panelház lapos tetején átvonulva. A jelek szerint a rendőrség erre is számított, mert amikor az aktivisták – immár a felső szintek felől – megérkeztek volna a lakáshoz, a folyosórészt lezárva találták. Itt némi vitába keveredtek a rendőrökkel, majd látva, hogy hiába próbálkoznak, újra levonultak az épület elé, hogy legalább a bejáratnál szimbolikus élőlánccal tiltakozzanak.

Mindezt a helyszínen lévő kollégáinkkal természetesen végigkövettük, mi élő videóban, kollégáink fényképek készítésével, és sűrűn jegyzetelve.

A demonstrációtól függetlenül mindeközben többször is jeleztük a helyszínt biztosító rendőröknek, hogy tudósítani szeretnénk, sajtóigazolványainkkal mutatva, hogy újságírók vagyunk. Az egyenruhásokat ez az első pillanattól kezdve teljesen hidegen hagyta, szemmel láthatóan kizárólag az érdekelte őket, hogy zavartalanul megtörténjen Károly kilakoltatása, és minden, ezt potenciálisan zavaró tényezőt távol tartsanak a helyszíntől. Ebben a tekintetben egyértelműnek tűnt, hogy nem tesznek különbséget a demonstratívan fellépő aktivisták és az eseményeket rögzíteni kívánó újságírók között, így minket sem engedtek fel a folyosóra, Károly lakása közelébe. Az egyetlen magyarázat, amit félmosollyal-kelletlenül kaptunk, az az „eljárás zavartalanságára” való hivatkozás volt, hiába hangsúlyoztuk, hogy a sajtó képviselőiként vagyunk jelen, eszünk ágában nincs bármibe beleavatkozni, a munkánkat fizikailag ellehetetlenítették.

Az esetet követően szerkesztőségünk a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) csapatának segítségével megpróbált érvényt szerezni annak a meggyőződésének, hogy a rendőrség jogszerűtlenül akadályozta a munkánkat, amivel a nyilvánosságot, a társadalmat is megrövidítette.

A TASZ segítségével panaszeljárást kezdeményeztünk, amelynek vége belső vizsgálat lett. Miután a rendőrség nem talált hibát saját működésében – ami nem annyira lepett meg minket – pert indítottunk az Országos Rendőr-főkapitányság ellen, a  a panaszt elutasító határozat bírósági felülvizsgálatáért . Az eljáró rendőrök, illetve képviselőik már a panasztételi szakaszban is meglehetősen nyakatekerten érveltek, de a bírósági szakaszban lett igazán érdekes a helyzet.

A rendőrség mint alperes: érvelni mindennel, hátha valami bejön

Itt ugyanis már (és jelenleg is) azzal szándékozik védeni a rendőrség jogi képviselete a sajtó akadályozását, hogy

• a helyszín, vagyis a lakás, illetve a folyosó túl kicsi volt ahhoz, hogy akadálytalanul végrehajthassák az intézkedést a jelenlétünkben;
• a társasház lakóinak alapjogai sérültek volna, ha ott felvételt készítünk, vagy lejegyezzük az eseményeket;
• az újságírók személyes biztonsága (!) nem lett volna szavatolható a helyszínen;
• a helyszín biztosításán jelentősen túlmutató feladat lett volna az újságírók igazoltatása és beengedése az épületbe.

Feltételezzük, hogy olvasóinknak nem kell különösebben törniük a fejüket, hogy már elsőre érzékeljék az érvelés abszurditását. Szinte fizikailag képtelenség olyan társasházi folyosót építeni, legalábbis az alapvető szabályok betartása mellett, ahol ne férne el 3-4 ember, ha máshogy nem, egymás mögött elhelyezkedve. Pláne, hogy viszonylag gyakran jelenik meg a médiában hasonló esetről készített helyszíni riport, nehéz elképzelni, hogy annyira lehetetlen legyen.

A lakók, illetve bármelyik helyszínen tartózkodó ember személyiségi jogainak tiszteletben tartása egyrészt az újságírók legalapvetőbb felelőssége, másrészt erre való hivatkozással konkrétan minden egyes sajtótudósítást meg lehetne tiltani, ahol az interjúalanyon kívül bárki más is jelen van.

A személyes biztonságunkon való látható aggodalom, bár valóban megható, egyrészt igazán felesleges, másrészt megint nehéz értelmezni egy kilakoltatáshoz képest sokkal veszélyesebb helyzetben. Ne tudósítsunk ezentúl tüntetésekről? Mi a helyzet szegény sportújságírókkal egy UTE-Fradi rangadón? Az, hogy bármilyen rendőrségi munkán jelentősen túlmutató feladat lenne újságírók igazoltatása és egy lakóépületbe való beengedése, ha rosszmájúak lennénk, éppenséggel azt jelentené, hogy nem nagyon érdemes úgynevezett feladatokkal ellátni a rendőrség tagjait: az igazoltatásunkkal kapcsolatos komoly energia-ráfordítást igénylő munkát már a történet legelején készséggel elvégeztük a hatóság helyett, szokásunkhoz híven előre jelezve igazolványunk felmutatásával, hogy kik vagyunk és pontosan mik a szándékaink. Ehhez képest nem gondoltuk, hogy egy bejárati ajtó előli egy-két lépéses elmozdulás komolyabban megterhelné a magyar rendőrség jól képzett munkatársainak kapacitásait, pláne, hogy mindössze négyen voltunk jelen újságírók.

„A rendőrségnek nincs kellő tudása vagy szándéka, hogy megfelelő súllyal vegye figyelembe a sajtó feladatát”

A TASZ ügyünket képviselő jogászaival a konkrét peren túl megpróbáltuk összerakni, hogy vajon milyen rendszerszintű okokra lehet visszavezetni, hogy a rendőrség sorozatosan figyelmen kívül hagyja, vagy rossz esetben megnehezíti a sajtószabadság érvényesülését. Nehéz-Posony Kata ügyvéddel és Hegyi Szabolccsal, a szervezet szakértőjével folytatott beszélgetésünkben felmerült, a magyar rendőrségtől idegen az a felismerés, hogy a sajtószabadság fontos érték, és az újságíró munkája külön védendő.

„A rendőrség tapasztalataink szerint egyszerűen nem tartja kellően fontos és elkülönült védendő jognak a sajtószabadságot megtestesítő, illetve végrehajtó újságírói munkát. Ehelyett nagyon formalista, nagy képre koncentráló rendszerben mindenki, aki szerintük akadályozhatja vagy akadályozza az intézkedést, az egy kalap alá esik, más szemponttal nem foglalkoznak. Szerintem a rendőrség testületileg azt képzelheti, hogy nekik ezzel nincs dolguk a konkrét intézkedéseik során”

– mondta az ügyünket is képviselő Nehéz-Posony Kata, amihez Hegyi Szabolcs hozzátette:

„Nyilvánvalóan előfordulhat, hogy egy munkáját végző újságíróra rá kell szólni, hogy menjen arrébb adott esetben, de alapvetően nem azért van ott az az újságíró, hogy akadályozzon bármit, és nyilvánvalóan együttműködő az eljáró rendőrökkel, csak éppen ezt még az ORFK legfelsőbb szintjein sem látják sokszor.”

Hegyi azt is hangsúlyozta, hogy nem csak a rendőrségi, de sok esetben még a bírósági gyakorlat sem tükrözi azt, hogy a sajtószabadság elkülönülten védendő érték lenne:

„A sajtószabadságot meg az újságírók különleges státuszát védendő hozzáállás nem ivódott bele a jogalkalmazásba. Az, hogy a rendőrségnek valószínűleg nincs protokollja arra, hogy az újságírókkal, és egyáltalán a sajtóval hogy kell bánni, szintén ezt jelzi. Ráadásul a bíróságok sem mindig ítélnek úgy, hogy a sajtó valami különleges elbánásban kellene, hogy részesüljön. Mindeközben az a tény, hogy a nyilvánosság tájékoztatására különböző szabályzatok születnek [pl. a Szolgálati Szabályzat kiegészítései – B.L.], azt jelzi, hogy formálisan mégiscsak ott van az elv, csak pont azzal, hogy szűk keretek közé akarják szorítani, valójában szűkül a nyilvánosság is.”

A TASZ jogászai az olyan típusú perektől remélnek elmozdulást, mint amilyen a mostani, a Mérce és az ORFK közötti. Ezek az eljárások lassan, de remélhetőleg előbb-utóbb elérik a szemléletváltást a hazai jogalkalmazásban. De a rendőrségi képzéseket is fontosnak tartják:

„Nyilván érthető az adott rendőr szempontja is bizonyos fokig, de legalábbis emberileg, hogy ők is a feladatukat végzik, parancsot teljesítve, és még csak azt sem mondhatják, hogy ‘légyszi ne videózz már le közben’, ha például egy vélhetően nem szimpatikus szerepbe kényszerül. Ez érthetővé teszi azt, hogy a rendőrök nem szívesen asszisztálnak a sajtó munkájához, de mi azt mondjuk, hogy szemléletbeli módosítással, tájékoztatással, edukációval biztosan lehetne javítani a helyzeten. A TASZ is szívesen részt vesz ilyen edukációs programokban, segítjük a rendőrség munkáját ebben, ha kérik. A puszta párbeszéd is sokat számíthat, ha van rá nyitottság: egyszerűen jelezni azt a rendőrségnek, hogy nem az ellenségeskedés a sajtó feladata, hanem az állam működésének objektív bemutatása a közvélemény számára, ami végső soron az ő működésüket is segíti”

– jelentette ki Nehéz-Posony Kata.

Minden valószínűség szerint hosszan tartó folyamatra és társadalmi-szakmai nyomásgyakorlásra lesz szükség ahhoz, hogy a rendőrség beépítse a működésébe a sajtó munkájának védelmét. Jelenleg annyit tehetünk, hogy az igazságszolgáltatáson keresztül próbáljuk megvédeni az igazunkat. Miután a rendőrség elutasította a panaszt, közigazgatási bírósághoz fordultunk, ami jelenleg háromtagú tanáccsal vizsgálja a panaszunk helytállóságát. Ha itt is elutasítanak, akkor a következő jogorvoslati szerv a Kúria lesz.

Mindezt a hercehurcát persze jó lenne elkerülni. Ám amíg semmiféle nyitottság nincsen a hatóság részéről, illetve a joggyakorlat is megengedi, hogy a rendőrök fizikailag zárják el a közvéleményt adott esetben nagyon is fontos események elől, addig továbbra is könnyen előfordulhat, hogy a sajtó munkatársai nem fognak tudni megmutatni a hatalom számára kellemetlen helyzeteket. Márpedig ez saját tapasztalatunkból is elég gyakori sajnos: büntették már meg munkatársainkat azért, mert követtek egy tüntetést, többször kaptunk könnygázt, és sokszor lehetetlenítik el fizikailag az eseményekhez való hozzáférést a hatóság emberei. Senkinek sem jó, ha ez így folytatódik.