Szeptember közepén Magyar Péter megkongatta a vészharangot: Orbán Viktor „illegális” (!) „migránsokat” (!!) akar telepíteni egy derék magyar községbe, a Győr-Moson-Sopron megyei Vitnyédbe, egy újonnan alapított menekülttáborba. A király meztelen, elárulta atyafiait, de Magyar Péter (instagrammos önmeghatározása szerint: the man – a férfi), birokra kel vele, hogy megmutassa, ki a magyarok istene vezetője. A közvélemény like-olt, kommentelt, osztott.

Az eset jól példázza Magyar Péter politikusi karakterét és pozícióját a közéleti palettán, de egyben megmutatja a menekültkérdéssel kapcsolatos hazai konszenzus erősségét is.

Gátügyek

Az előbb a helyi médiában, aztán az ellenzéki sajtó egyik orgánumában, a Szabad Európában megjelent hír szerint a szinte határmenti Vitnyéd községbe titokban menekültek érkezhetnek. A falu külterületén található romos Csermajorból kiköltöztették az ukrajnai menekülteket, helyüket a környékbeli lakók szerint katonák és kerítések által őrzött „illegális” bevándorlók (azaz többségükben ugyanúgy háborúk elől menekülők) veszik át.

Az új menekülttábor kialakításának hírét senki sem erősítette meg, pár nap elteltével pedig a kormány cáfolta. Ezt azonban Magyar Péter és a média is inkább meghátrálásként értelmezte. A szomszédok azért megijedtek: Hans Peter Doskozil szociáldemokrata burgenlandi tartományi vezető a menekülttábor létesítésének hírére a határok lezárásával fenyegetőzött.

Arról már kevesebb szó esett, hogy Csermajorban ezt megelőzően 93 kárpátaljai magyar, köztük 42 kisgyerek talált szállásra.

Ők azok a magyarajkú ukrán állampolgárok, ukrajnai menekültek, akiket a Szabad Európa „ukrán menekülteknek”, Gyopáros Alpár a modern települések fejlesztéséért felelős kormánybiztos pedig „jogtalanul tartózkodó ukrán menekülteknek hív”. Őket tette utcára a kormány, a többi ukrajnai menekülttel egyetemben, nyár végi kegyetlen döntésének folyományaként. A Magyar Helsinki Bizottság posztja szerint egyébként a menekültek rossz körülmények között éltek, és nehéz fizikai munkát végeztek, hogy fenntartsák magukat. Az Egyesület elmondta továbbá lapunknak, hogy ők azt az információt kapták, hogy a menekülteknek sikerült alternatív szállást találniuk.

Persze Magyar Péter nem volt tisztában az eset körülményeivel, valószínűleg utána se nézett. Posztjában nem említi, hogy tudomása lenne arról, hogy a majorságban korábban is menekültek éltek, akiket épp most tett utcára a kormány, és akikért tényleg érdemes volna felszólalni. De ha tudott volna róla, valószínűleg akkor se tette volna meg, hisz a poszt célja a pozíciófoglalás, semmi több.

„Vitnyéden félnek az emberek és elértéktelenednek az ingatlanok”

– ezt akarta mondani Magyar. Az eset csak kapóra jött ahhoz, hogy a Tisza Párt állást foglalhasson menekült (az ő nyelvükön: migráns) kérdésben, megmutathassa a közvéleménynek, hogy új őrzője van a magyarok biztonságának és jólétének. Orbán elbukott, korrumpálódott, de itt az új vezető, aki mint látjuk, pont olyan, mint a régi.

Magyar Péter – sokak által egekbe magasztalt – médiastratégiája irtózatosan egyszerű. Teljes mellszélességgel beleáll abba a megmentő szerepbe, amit elődei (és a történelmi helyzet) alakított ki. Tartalmilag pedig az ellenzéki (elsősorban a szociális ellátórendszerek, állami szolgáltatások leépülése) és a kormánypárti (elsősorban a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása) panelek között váltogat, aszerint, hogy mit tart népszerűbbnek. A menekültkérdés kapcsán szerencséje van: a kormánypárt és az ellenzék némi kezdeti bizonytalanság után mostanra egy lapon van a kérdésben (meg kell védeni a magyarokat, éljen a kerítés), ahogy az ország közvéleménye is, nehéz elrontani, hogy mit kell mondani.

Ebből is látszik, hogy ma Magyarországon a sikerre éhező politikus úgy áll a déli határon, mint az elmúlt két hétben az árvízvédelmi gátakon. Kamerák össztüzében biztosít mindenkit, hogy nem fog bejutni az áradat. Csakhogy a menekültek emberek, nem természeti katasztrófák – hiába hazudják ennek ellenkezőjét azok, akik minden kérdésben gátakon szeretnének megmentőként tetszelegni.

Magyarország a magyaroké?

„A TISZA Párt büszke Európa és Magyarország görög-római, keresztény-zsidó kulturális gyökereire, és mindent meg fog tenni ezek megőrzéséért”

– írta Magyar Péter Facebook-oldalán a déli határkerítés támogatásáról szóló posztjában.

Magyar Péter persze elfelejti, hogy a görög-római, keresztény-zsidó gyökerek mellett az európai és a magyar kultúrának vannak arab (még az ókori görög filozófia életben tartását – Arisztotelész, Platón – is nekik köszönhetjük), török (kezdésül ott a szókészletünk jelentős része, de az Oszmán Birodalommal való küzdelem és a 150 éves hódoltság sem maradt nyom nélkül – lásd Balassi Bálint versének jelzett dallamát például itt), és persze még a muszlim világnál is távolabb menve ázsiai „gyökerei” is. Eleve téves a kultúra organikus metaforákkal dolgozó – egyébként romantika korabeli – képzete, miszerint annak „gyökerei” lennének. Hogy szerves, hogy növekszik, hogy megfertőzhető, hogy vannak tőle idegen organizmusok, akik életére törnek. Ráadásul Európa az elmúlt ezer évben nem egy hermetikusan lezárt tégely volt, a keresztes háborúktól a földrajzi felfedezések korán keresztül elég sok alkalom volt új meggyökeresedésekre – érdemes azért hozzátenni, hogy ezek az interkulturális cserék nem egyenlő felek, hatalmi viszonyok között zajlottak, mint ahogy a két példánkból is látszik.

Persze Magyar nem kultúratudományi állítást tett, politikailag kell értenünk őt. Magyarország a magyaroké – ennyit mond (taps, üdvrivalgás).  De ez az állítás nem csak itthon népszerű. Németországban az egyre sikeresebb AfD azt hirdeti, hogy Németország a németeké; Franciaországban Le Pen, hogy Franciaország a franciáké; Amerikában pedig Donald Trump, hogy Amerika az amerikaiaké.

Az effajta etnicizmus a jólét védelmének utolsó mentsvára lett a nyugati világban.

Az országok bezárkóznak, ahogy az emberek az egyre szűkülő életlehetőségeik maradékát próbálják védelmezni a javak egyre igazságtalanabb elosztása közepette. Hisz az a gondolat, hogy a globális rendszer megváltoztatható, hogy a gazdagok megadóztathatóak, hogy élhetnénk akár igazságosabb, kevésbé kizsákmányoló, kevésbé elidegenítő világban, távoli utópiának tűnik. A közvélemény számára ezek nem léteznek (nem létezhetnek, mert nem reálisak), így nem marad más, csak az etnikai keretezés.

A nacionalizmus helyett az etnicizmus felé forduló kortárs jobboldal felismerte és felerősítette ezt a későkapitalista társadalmi trendet. Tamás Gáspár Miklós nyomán a politikát biopolitikára és osztálypolitikára oszthatjuk. Mindkettőnek létezik emancipatorikus verziója (az emancipatorikus biopolitikára jó példa a nők alávetettsége elleni küzdelem), de az uralkodó jobboldali diskurzus sajátja, hogy osztálypolitikáját is biopolitikának álcázza:

„az idegennek tekintett népek, »fajok«, felekezetek, szexuális orientációk zavarosan definiált tömkelege iránt képviseli az egyenlőtlenség politikáját (ez osztályelfogultságát nem vallja be: etnicizálja és rasszosítja az »alsóbb néposztályokat« a maga fantáziáiban).”

A menekültkérdésből felcsapó etnicista lángoszlop ennek a stratégiának csak az egyik, meglehetősen sikeres (hisz mostanra szinte a teljes magyar közbeszédet felperzselte) változata.

Nem véletlen az sem, hogy a világ kísérleti laboratóriuma épp Kelet-Európa, és elsősorban Magyarország volt, hogy a menekültválság kezdetén határozottan nem befogadó álláspontra először Orbán Viktor helyezkedett. Melegh Attila szociológus szerint – aki egy egész könyvet szentelt a globális gazdaság és politika migrációs fordulatának –, a magyarországi idegenellenességnek megágyazott, hogy a rendszerváltáskor egy, a régióban kiemelkedő jólétet biztosító vegyesgazdasági modellt söpört el pillanatok alatt a gazdasági értelemben vett nyitott határok ideológiája és az ebből következő privatizáció.^[1] Eközben a piaci fundamentalizmus az emberek fantáziájából is kiirtotta a gazdasági-társadalmi viszonyok megreformálhatóságának gondolatát. Az eredmény a jólétét elvesztő társadalom lett, amely ráadásul egyáltalán nem is hisz benne, hogy alakítható, javítható lenne a rendszer.

Ebben a helyzetben fordult a magyar társadalom az etnicizmus, az idegenellenesség és a bezárkózás felé: maradék pozícióját igyekszik így védeni. Orbán csak learatta a babérokat. Ráadásul a magát liberálisnak tartó hazai politikai elit sem sokkal különb, a most ellenzékben lévő erők egy része 2004-ben épp a Fidesszel szemben próbálta meg instrumentalizálni, eszközként bevetni ugyanezt az idegenellenességet, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányában. Akkor az MSZP-kormány érvelt azzal, hogy a határon túli magyarok esetleges átköltözése veszélyezteti a magyarországi magyarok létbiztonságát.

Vajon mit tesz ma egy felelős, államfői aspirációkkal rendelkező vezető? Tovább szítja a reakció tüzét, ahelyett, hogy a kiváltó okokra irányítaná a figyelmet? A kérdés költői, hisz

Magyar Péter pont attól sikeres, hogy nem a kiváltó okokkal foglalkozik, hanem gyors megoldásokat kínál egy kizsigerelt, politikailag is megfáradt társadalomnak.

De talán egyszer még tehetjük olyan hellyé a világot, ahol a sikert máshogy és másban mérik.